Ha jön a baba, otthagyom a tévécsatornát!

Sárosdy Eszter életébe a legjobbkor érkezett meg volt férje. Eltanácsolták a Színművészeti Főiskoláról, és a Magyar Rádió tanfolyamán nyalogatta sebeit, amikor megismerte a nála jó néhány évvel idősebb férfit. Az élet azonban új szerelmet tartogatott számára; munka közben találtak egymásra Alföldi Zoltánnal. Ma már esküvő és gyerekek szerepelnek terveik között.

– A rólatok megjelent cikkekből nekem úgy tűnik, hogy a ti kapcsolatotokban Zoli viszi a prímet.

– Nálunk ez általában úgy történik, hogy akinek van ötlete vagy mondanivalója, az ránéz a másikra, és már tudja is, mondhatja-e, vagy sem.

– Az, hogy a magánéletetekről nem nyilatkoztok, közös döntés volt?

– Nézd, az egészen biztos, hogy Zoli sokkal zárkózottabb, mint én. Én nyitottabb vagyok, több felszínes kapcsolatom van, míg Zolinak csak nagyon mély és régi barátságai.

– Hogyan tudtatok összecsiszolódni, ha ennyire különbözőek vagytok?

– Könnyen, mert rengeteg kérdésben viszont teljesen hasonló a világképünk. Mindkettőnk számára fontosak a tradicionális értékek. Egyetértünk abban, hogy egy nő maradjon nő, a férfi pedig adjon meg minden tiszteletet a párjának. Zoli felsegíti a kabátom, és kinyitja a kocsi ajtaját nekem. És ez így van jól.

– Amikor kettesben vagytok, te vagy az, aki folyton beszél, Zoli pedig hallgat nagyokat?

– Pontosan. Amint hazaérünk, megkérdezzük, hogyan telt a másik napja. Zoli ezt két mondattal elintézi, míg én részletesen és hosszasan mesélek a jelenlevők ruháján át a környezetig mindenről.

– Neked könnyebb az együttélés, mert már éltél házasságban?

– Azt hiszem, ebben nincs különbség köztünk, hiszen Zolinak is volt egy hosszú kapcsolata, tehát ő sem élt egyedül.

– Féltetek, hogy megbántotok valakit azzal, hogy egymásra találtatok?

– Persze. Éppen ezért halogattuk, hogy a nyilvánosság elé kerüljön a kapcsolatunk. Az emberek érzéseivel nem szabad játszadozni, és amíg nem csitultak el a szakítás fájdalmai, addig nem akartuk nagydobra verni, hogy összetartozunk.

– Úgy tűnik, szép csendben zajlott le a válásod.

– Igen, de ehhez mindig két ember kell. A volt férjem békében elengedett.

– Két forgatás között ültünk le beszélgetni, teljesen a munka lázában égsz, pedig ma nem műsorvezetőként, hanem „csak” riporterként szerepelsz.

– Hidd el, abban több munka van, hogy egy helyszínről néhány percben tájékoztasd a nézőke, és elmond a tapasztalataidat, mitn hogy elolvasd a híreket a súgógépről.

– Pedig egy rövid hír nem Shakespeare-darab.

– Rátapintottál a lényegre, mert bizony gyakran szereptévesztésben vagyok. Nem tudom, jó-e ez így, de a bejelentkezés számomra egy szerep, egy jelenés, és én mindent belesűrítek abba a néhány percbe.

– Óriási pofon volt, hogy eltanácsoltak a Színművészeti Főiskoláról?

– Még annál is nagyobb. Gyerekként tíz évig Kaposváron éltem, és az iskolából járhattunk a színházba statisztálni. Amikor először beléptem a művészbejárón, és megcsapott az a hamisítatlan savanyú szag, tudtam, hogy csak színész lehetek. Miután eltanácsoltak a Főiskoláról, három évig egy színházba se tettem be a lábam, még a környéküket is elkerültem. Ma már megnézem a régi osztálytársaimat is, de persze a seb mindig ott lesz. Még most is gyakran álmodom a színházról.

– Kik voltak az osztálytársaid?

– Például Pikali Gerda, Pavletics Béla és Tari Teri. Sajnos, sokan eltűntek, mert ha egy fiatal magyar színész nem szerepel tévében, vagy nem tolják a szekerét, bizony nem sok lehetőséget kap. Ha racionálisan nézem, talán a legjobban jöttem ki ebből a történetből.

– Egy ideig gyűlölted azokat, akinek sikerült?

– Nem, soha! Nem próbáltam meg bűnbakot keresni, csak értetlen voltam, és nagyon fájt.


– A munkahelyeteken egyáltalán nem mutatjátok ki az érzéseiteket, még csak meg sem fogjátok egymás kezét. Hogy bírod?

– Az anyukám úrinőnek nevelt, én azt tanultam, hogy az utcán nem illik csókolózni, tehát a munkatársainkra sem tartozik a magánéletünk. Mi annyira nem mutatjuk ki az érzéseinket, hogy a kollégáink közül jó néhányan az újságokból értesültek a kapcsolatunkról.

– Úrinőnek neveltek? Csak nem nemesi családból származol?

– Az édesanyám családja 1600-ig visszavezethető tradicionális magyar família. Az édesapám részéről viszont jó néhány nép vére csörgedezik az ereimben. Értelmiségi családból származom, az egyik nagyapám mérnök volt, a másik ügyvéd, a szüleim angoltanárok.

– Mit szóltak, hogy a lányuk színészetre, majd tévézésre adta a fejét?

– Ők ezt egyfajta lázadásnak vélték, de rám hagyták a döntést.

– Nem nógatnak még unokáért?

– Egyelőre nem. A szüleim nagyon fiatalok voltak, amikor születtem, így még nem érzik égető szükségét, hogy egy unokát lovagoltassanak a térdükön.

– Zolival terveztek esküvőt, gyereket?

– Természetesen, de most még vannak feladataink, amit be kell fejeznünk. Nem merek erről semmi biztosat mondani, mert hát akárhogyan is, de ez két emberen múlik! Azt hiszem, már nem a távoli jövőről beszélek, de hogy mikor jön el az ideje, még nem tudom.

– Azzal a tudattal is vállalnád a gyereket, hogy talán nincs visszaút a képernyőre?

– Igen. Szeretném, ha nem így történne, de lehet, hogy így egy egészen új út nyílna meg előttem. Nemrég szereztem meg az Európa-szakértői diplomám, talán ezzel kezdhetnék valamit.

– Igazi anyatípus vagy?

– Azt mondják, háromféle nő van: Heléna, a szűzies, megközelíthetetlen, Aphrodité, a csábító, és Héra, az anya. Azok a legszerencsésebb nők, akikben ez a három keveredik. Úgy érzem, bennem már Héra kerekedett felül…