Rendel: dr. Csernus

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet pszichiátereként drogosokat gyógyít, a tévé képernyőjén, nagy nyilvánosság előtt ad tanácsokat a hozzá fordulóknak, könyvet ír a legérdekesebb eseteiből.

– Ön is bevállalós?

– Igen. Kellenek a kihívások. A bejáratott dolgok ingere megszűnik. Persze
csinálom becsülettel tovább, de egy idő után, amikor jó ideje működik,
elkezdek azon agyalni, hogy milyen kihívás lehet még.

– Mikor mondaná azt, hogy na, most boldog vagyok?

– Most. Azt csinálom, amit szeretek, egy szerelmes társkapcsolatban élek, a
szüleimmel rendezett a viszonyom. Most kezdek helyrebillenni. A féléves
szabadságot is azért kértem a kórháztól, mert nagyon sok impulzus ért, és
rájöttem arra, hogy ha nem kezdek önmagamra figyelni, rá fogok fázni. Amikor ilyen sok dolog van, az ember elkezd kapkodni, mohóvá válik, és ki fog égni, vagy a teste nem bírja tovább, és infarktust kap. Én nem akarok a világnak megfelelni, nem érdekel, hogy azt várják el tőlem: menjek, pörgessem a dolgokat. Meg akarok állni szemlélődni, hogy mi van bennem, és mérlegelni, mi a fontos és mi nem.

– Ugye tudja, hogy sokan úgy gondolják: csak a kis fizetést jelentő kórházat hagyta ott, bezzeg a sokkal jövedelmezőbb tévézést tudja folytatni.

– Nincs igazuk. Minden héten kijárok egy Pest környéki rendelőintézetbe.
Nagyon sok beteg, kevés pénzért. Ezért sem érdekel, hogy ki mit mond rólam. Meg azért, mert minimális összegért elmegyek iskolákba gyerekeknek előadást tartani, és ingyen dolgozom egy közhasznú alapítványban évek óta.

– Honnan a konoksága? Már gyerekként is ilyen volt?

– Nagyon változatos volt a gyerekkorom. Apai nagyszüleim földművelők, anyai nagyapám üvegesmester volt, a szüleim pedig orvosok. Az iskolából hazafelé menet mindig betértem a nagyapám műhelyébe, ahol egy egészen más világ volt, mint otthon, ahol a szüleim arról beszéltek, hogy mi volt a munkahelyükön. Nyaranta pedig az öcsémmel rendszeresen apai nagyszüleimnél voltunk tanyán. Segítettünk a földeken és az állatok körüli munkákban. És erre még rátett az is, hogy magyar nemzetiségiként éltem Jugoszláviában 18 éves koromig. Ha az ember nem beszélt szerbül vagy szerbhorvátul, akkor megszűnt a kommunikációja. A Vajdaságban megszerzett nyelvtudás ma is megkönnyíti az életem az Adrián.

– Hol érzi otthon magát?

– Jól érzem magam itt is, de hatalmas a különbség, mert a Vajdaságban élő
emberek mentalitása teljesen más, mint az ittenieké. Zárkózottabbak, de ha
megnyílnak, akkor valóban közel engednek magukhoz. Itt önmagukat nyitottnak mutató emberekkel találkozunk, borzasztó közlékenynek mutatják magukat, ugyanakkor szétkarmolják az embert, ahogy hátat fordít.

– Adódik a kérdés, akkor miért itt él?

– Mert nem csak ilyenek vannak…

– Befolyásolta az életét, hogy ismert lett?

– Az anyukám nagyon büszke rám, bár nem hiszem, hogy a tévés szereplés miatt. A kollégáim és a párom azt kérdezték, hogyan és miről tudok majd ennyi emberrel beszélgetni. Azt válaszoltam, nem tudom, meglátjuk… – meséli lelkesen. – Több évvel ezelőtt elkezdtem figyelni az embereket, hogy például reggel ki mosolyog a metrón. Borzasztó, a legrosszabb a hétfő reggel…

– Az elmúlt néhány perctől eltekintve önt ritkán látni mosolyogni. Milyen ember Csernus doktor civilben?

– Most kezdtem helyrerakni ezt a nagy popularitást és magamat. Nem könnyű ismertnek lenni, mert nagyon gyorsan el lehet szállni, nagyképűvé válni… Kezdem megtanulni, hogy úgy közlekedjek az utcán, hogy nézek magam elé. Nem lehet bámészkodni, nem figyelhetem az embereket – pedig imádtam régen –, mert felismernek. Most legfeljebb a kocsiból tehetem a piros lámpánál.

– Mit csinál a szabadidejében?

– Zenét hallgatok, olvasok, utazom…

– Amikor egy hosszú nap után végre hazamegy?

– Első dolgom olyankor, hogy megfogom a kilincset. Úgy érzem, hogy rájöttem egy csomó mindenre, amivel az én életem hatékonnyá vált. Egyre több fiatal keveredik hozzám a magatartásproblémáival, hogy segítsek. Felelősséggel tartozom, és én mindent meg is teszek.

– Ezen az alapon pap is lehetett volna, mint ahogy gyermekkorában erre fogadalmat is tett.

– Amikor a nagyapám halálakor fogadalmat tettem, azért tettem, mert a nagyapám pap szeretett volna lenni. Tízéves voltam. Persze később rájöttem, hogy családot, gyerekeket szeretnék. Így megpróbáltam a saját törvényeimet felállítani. Elsősorban mindent megtenni azért, hogy az emberi kapcsolataimban őszinte legyek. Mondjam ki az érzéseimet.

– És kimondja? Mindig?

– Szeretteimmel kapcsolatosan igen. Az őszinte kritikával kapcsolatban azonban nagyon felemás az ember. Nagyon szeretné tudni, mit gondol a másik, ugyanakkor tart is tőle. Fél attól, hogy fájdalmas lesz megtudni az
igazságot. És manapság ami fáj, ami csúnya, a halált, az öregedést…
igyekszünk kihajítani az életünkből. Nézzük csak a kozmetikát, a plasztikai sebészetet. Gyönyörű lesz a test, de mi van a lelkünkkel?

Rendel: dr. Csernus – II. rész >>