Útban a csillagok felé

Demi Moore kedvesét eddig elsősorban könnyedebb szerepeiről ismerhették a nézők – olyan vígjátékokból mint a Hé, haver hol a kocsink?, a Szakítópróba, vagy A főnököm lánya. A Pillangó-hatásban – amelynek egyébként Kutcher az egyik producere is – Evan Trebornt, a fájdalmas emlékekkel küszködő fiatal férfit alakítja, aki felfedezi, hogy miként térhet vissza múltjába, és idézhet elő a jövőre kiható változásokat.

– Szerinted miről szól a Pillangó-hatás?

– A Pillangó-hatás egy olyan fiúról szól, aki elvesztette az időérzékét, ezért semmit nem felejt el: élete események elmosódott sorozataként hullámzik agyában, és nem igazán tudja, hogy ki is ő valójában. Próbál visszatérni a múltja traumatikus pillanataihoz, mert azt reméli, hogy így sikerül megismernie önmagát. Persze ez nem ilyen egyszerű: a gyerekkorában tett kirándulásai során sosem tudhatja, hogy legapróbb szavai vagy tettei milyen borzasztó változásokhoz, hány halálhoz vezetnek a jövőben.

– Miért választottad ezt a szerepet? A forgatókönyv vagy a szerep miatt?

– A forgatókönyv miatt. Na jó, a forgatókönyv és a szerep miatt. Drámaibb, súlyosabb szerepet kerestem. Nagyon sok forgatókönyvet olvastam, de ez volt az egyetlen, ami igazán megragadott. Úgy éreztem, ez a szerep kihívást jelent számomra. Mindenképpen valami ilyesmit szerettem volna játszani, a tőlem telhető legjobban.

– Mi volt a legnehezebb a szerep felépítésében?

– Ez egy bonyolult történet. A főhős életének minden eleme folyton változik, állandóan idegen világban ébred fel, ahol nem ismeri a körülötte lévő embereket, és azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda. Minden tizedik percben meg kell tanulnia, hogy ki is ő, és kik veszik körül, ezért folyamatosan fejlődik. Elég nehéz volt azt ábrázolni a filmvásznon, hogy a főhős múltbéli emlékei a film végére miként álnak össze egy lehetséges önértelmezéssé.

– Producerként mit tanultál a film készítése során?

– Ennek a munkának az a lényege, hogy mindent mozgásban kell tartani. Alapvetően egy producernek az a dolga, hogy mindenki más munkáját megkönnyítse, lehetőséget teremtsen, hogy mindenki a legjobbat hozhassa ki magából, és a legjobb minőségű produkció szülessen. A producer olyan, mint egy csapat segédedzője. A valódi edző a rendező. De a producernek gondoskodnia kell arról, hogy mindenki végezze a munkáját, és ha mindenki megfelelően dolgozik, félre kell állnia az útból, és hagynia kell a többieket dolgozni.

– Hogyan alakult át a történet az eredeti forgatókönyvhöz képest, amit olvastál?

– Őszintén szólva, az eredeti forgatókönyv nagyon erős volt. Nem tudom, olvastam-e valaha forgatókönyvet, amelyhez ilyen kevés megjegyzésem lett volna. Nagyon keveset kellett rajta változtatni. Hét évig dolgoztak ezen a forgatókönyvön, úgyhogy a végére már igazán kifinomult volt. Nagyon érdekes, hogy ha egyszer beleképzelted magad a szereplő helyébe és az ő fejével kezdesz el gondolkodni, nagyon sok dolgot kihozol magadból, anélkül, hogy ezt észrevennéd. Egy-két sort hozzáírsz, csak mert annyira beleéled magad a történetbe. De egyébként ez egy nagyon jó forgatókönyv volt és az írói, Eric Bress és J. Mackye Gruber nagyszerű szerzők.

– Milyen volt a többiekkel együtt dolgozni? Kezdettől fogva jól megértettétek egymást?

– Igen, persze. Ez olyan, mint bármi más. Kell egy kis idő hozzá. A színészekkel és a rendezőkkel állandó párbeszéd folyik. Meg kell tanulni egymás nyelvén beszélni és egymással a leghatékonyabb módon kommunikálni. Nagyon jó, ha a kommunikáció eljut egy olyan szintre, amikor odajönnek hozzád, és már az arckifejezésükről tudod, hogy mit akarnak. Produceri szinten is jól ki kell alakítani ezeket a dolgokat. Emlékszem, az első komoly szerepemre a „That 70’s Show”-ban. (Ebben a televíziós sorozatban tűnt fel először Kutcher – a szerk.) Biztos voltam benne, hogy az első két hét után kirúgnak, mert folyamatosan olyan hülyeségeket csináltam, amiket ma már a világért sem csinálnék. Csak meg kell tanulnod a szereped és azt, hogy miként lehetsz egy csavar a gépezetben. Ebben a filmben ez összejött, és a gépezet működik.

– Honnan merítettél inspirációt a szerep eljátszásához? A gyermekkori emlékeidből?

– Megpróbáltam elválasztani magamtól a szerepet. Kb. két hónapot töltöttem kutatással, pszichológiai könyveket olvastam, előadásokat hallgattam. Megpróbáltam felkészülni a szerep különböző elemeire. Az első héten, amikor Vancouverbe értem, nem igazán beszéltem senkivel és teljesen átadtam magam a szerep tanulmányozásának. Még a családommal sem beszéltem. Néhány hétig nem beszéltem az apámmal, mert a szereplőnek sincs kapcsolata az apjával. Felhívtam az apámat és azt mondtam neki: „Nézd, most valószínűleg néhány hétig nem beszélek veled, mert meg kell ismernem ezt a szerepet”. Teljesen beleéltem magam a főhős helyébe. Megtanultam úgy élni, mint a főhős, úgyhogy mire elkezdődött a forgatás, már nagyjából tudtam, hogy ki is ő valójában.

(A fordítás a http://www.ugo.com alapján készült)