A Disney a 2004-es A legelő hőseivel leállította a hagyományos 2D-s animációs mozik gyártását, és átengedte a terepet az új, digitális technológiának. Most, hogy gyakorlatilag minden animációs film háromdimenziós, számítógéppel rajzolt formában készül, a nézők újra kiéheztek a régimódi mesékre, ahol még a felnőtteknek szóló bennfentes kikacsintások nélkül is tudtak szólni az idősebb nézőkhöz.

A karácsonyra moziba kerülő A hercegnő és a béka sem létezhetne a Pixar csapata (a Toy Story és a L’ecsó készítői) nélkül, hiszen lassan a Disney-nél is ők irányítanak mindent, de ez csak garanciát jelent a kifogástalan minőségre. Az egeres céghez visszacsábították rendezőnek azt a Ron Clementset és John Muskert, akik olyan klasszikusokat hoztak annak idején tető alá, mint A kis hableány, az Aladdin vagy a Herkules. Az ő ötletük volt, hogy szakítva az eddigi hagyományokkal, ezúttal egy afroamerikai Disney-hercegnővel gazdagodjon a korábban csak fehér bőrűekből álló repertoár. Ezenfelül volt bátorságuk olyan sztárokat visszautasítani, mint Tyra Banks, Jennifer Hudson és Alicia Keys, akik az ügynökeiken keresztül lobbiztak Tiana szinkronizálásáért, de a Disney inkább a jóval kevésbé ismert Anika Noni Rose-t választotta. De vajon arra emlékszünk még, ki volt az első Disney-hercegnő?

A Disney első egész estés animációs filmje a Grimm testvérek klasszikus meséjéből készült, főhőse pedig egy nemesi származású hercegnő, akit gonosz mostohája, a királynő rongyokba öltöztetve tart szolgálóként, de szépségét még ez sem tudja elhomályosítani. Amikor már komoly konkurenciát jelent, egy vadásszal akarja eltetetni láb alól, de az megsajnálja a gyönyörű lányt, és inkább elmenekíti az erdőbe, ahol a törpékkel megismerkedve mutathatja be házias, sokat éneklős oldalát, amíg a jóképű herceg érkezésére vár. A film a harmincas évek végén különleges Oscar-szobrocskát kapott, a nagy szobor mellé hét kis törpe-Oscar is csatlakozott. Hófehérke volt az első Disney-karakter, aki feltűnően szeretett a kisállatoknak/kisállatokkal énekelni.

 
Charles Perrault klasszikus tündérmeséjéből 1950-ben készült egész estés animációs film. Hamupipőke sanyarú sorsú lány, aki ugyan egy gazdag házban él, de mostohaanyja és mostohanővérei rabszolgaként dolgoztatják. Ám a rengeteg megpróbáltatás ellenére végig él benne a remény, hogy sorsa egyszer jóra fordul, és megtalálja a boldogságot. A lehetőség egy báli meghívó formájában érkezik meg, amit ugyan a mostohái elszabotálnak, de egy tündér keresztmama és néhány édi-bédi kisállat segítségével mégis eljut a bálba, ahol a sármos hercegnek a cipellőjét hagyja meg nyomként a megtalálásához.

 
Kilenc évvel a Hamupipőke után ismét egy Charles Perrault-tündérmeséből készült Disney-mese, amelyben hercegnőnk sajnos egy súlyos átkot visel egy gonosz tündérnek „köszönhetően”. Ha tizenhat éves kora után megszúrja őt egy tüske, azon nyomban elveszti az életét. A jó tündérek egy erdőben rejtik el a kislányt, aki lassacskán gyönyörű nővé cseperedik, és eltitkolják előle nemesi származását. Bujkálása közben ismerkedik meg egy parasztfiúval, de az igaz szerelem nem teljesedhet be, mivel származása miatt neki Phillip herceghez kell hozzámennie, ám szerencséjére kiderül, hogy a kettő egy és ugyanaz. Persze közben az átok is becsenget, de az igaz szerelem csókja mindenre gyógyírt jelent.

A Disney hosszúra nyúlt (harmincéves) kihagyás után újra a klasszikus mesei kincsestárhoz nyúlt, hogy egy Hans Christian Andersen-mesét filmesítsen meg. Ariel, a sellőhercegnő már egy új nőtípust jelentett, mivel elődeivel ellentétben igazi lázadó személyiség volt, akit nem hatott meg, ha az édesapja megtiltott neki ezt-azt. Vérbeli kamasz lány, azzal az apró különbséggel, hogy lábak helyett egy hal alsótestével rendelkezik. Triton király haragját már a romokban és hajóroncsokban kutatással is kivívta, de amikor a felszínre merészkedett az emberek közé megtalálni az igaz szerelmet, az már sok volt a jóból. Arielnek is meg kellett küzdenie egy gonosz boszorkány átkával, és közben megmutatta, hogy a víz alatt is milyen jókat lehet énekelni.

 
Ugyan Belle története nem egy meseklasszikusból származik, hála a Disney animátorainak és forgatókönyvíróinak, nem kevésbé gyönyörű, mint komolyabb múlttal rendelkező társai. Belle egy egyszerű, vidéki lány, aki csak arra vágyik, hogy férjhez menjen, és gyerekeket szüljön, az élet mégis nagy kalandot tartogat számára. Felajánlja az édesapját elrabló szörnyetegnek, hogy az apja helyett inkább őt tartsa meg fogolynak. Egy idő után mogorva és torz fogvatartója is megmutatja az igazi énjét, és Belle is rájön, hogy a rusnya külső valójában érző szívet takar. Mint a mesékben.

A hercegnő és a béka vérbeli mesefilm, amelyben a hős/-nő elnyeri az igaz szerelmet, miután megküzdött a gonosszal, és úgy is felismeri az igazit, hogy az elsőre egyáltalán nem tűnik szimpatikusnak. A forma tehát nem új, a megvalósítás azonban olyan aprólékosan kidolgozott, hogy még az utolsó mellékszereplőknek is jut egy-két emlékezetes pillanat vagy beszólás. A hercegnő és a béka csókja után itt nem a békánk válik herceggé, hanem a hercegnőnk békává, és együtt menekülnek a New Orleans környéki (ebből adódóan a film dalai könnyed dzsesszes hangulatúak) mocsarakba az őket üldöző voodoovarázsló és alvilági spanjai elől.

A számtalan vicces mellékszereplő közül Louis, a dzsessztrombitás aligátor, valamint egy kicsit foghíjas szentjánosbogár a legnagyobb telitalálat, a film vége felé pedig még a legszőrösebb szívű nézőknek is meg kell küzdeniük a könnyeikkel. Mindez szerencsére a magyar szinkronos változatban is átjön, ami filmünkben ismét a régi dicsőségében ragyog.

Nézd meg az előzetest is!