Nem vagyok ribi, mert autóban festem magam

Szóval a napod: reggel nem bírsz kimászni az ágyból, mert éjfélkor még nagyban dolgoztál. Majd mert kell és kész, a második jelzésre megerőlteted magad, és csukott szemmel a fürdőszoba felé kúszol. Lassan felötlik benned, ki is vagy, és miért élsz, amikor útközben összeütközöl a melletted kúszó nagyfiaddal, akinek a jelenléte ráébreszt, hogy ha nem akarsz kómásan lépcsőzni a lenti fürdőbe, azonnal el kell foglalnod a fentit. Persze a sportoló fiad gyorsabb, így jobb híján levonszolod magad az alsó szintre. A fürdő után a konyhát veszed célba, jön az ébresztő kávé és hozzá a szemkitámasztás. A tévét bekapcsolod, hogy fél perc alatt magadhoz térj az információtámadástól.

A gyerek ennyi idő alatt simán elkészül, és már a világ nagy dolgairól nyaggat, miközben fordítja a tévében történteket. Ruhád még sehol, hajad olyan kócos, hogy nem találod magad mögötte. De nem baj, ma sajtótájékoztatóra mégy, kicsit kilépsz a mókuskerékből, és már érzed is a sajtóebéd illatát, amikor éles sivítással fentről hallatszik, ahogyan egy lény ezt kiabálja: – Anya, én nem vagyok magamnál! A felismerés után elindulsz a lépcső felé, mire egy kócos ördögfióka az öledbe veti magát.

Nő a káosz

Az idő közben rohamosan szalad. A nagy öltözteti a kicsit, te kapkodva felveszel valamit, és összeszeded a cuccaid: szemspirál, jegyzetfüzet, szájfény, fésű, kocsikulcs, táska, víz. Esernyő nincs sehol, az marad. Gyerekek autóba be, kaput kinyit, autót indít, újra indít, majd megint. Fagyott, harmadjára sikerül csak, de nem baj, úton vagytok már. Oviudvarba be, dombra fel, a gyereket rossz anyaként húzod magad után, csak el ne késs. Beadod a csoportba, vágtatsz lefelé, autóba be, ismét úton. Dugó nagy, de nem baj, nem sokat mégy kocsival.

Nagyot sulinál kiteszed, 2 gyors puszival és “Menj gyorsan, szeretlek!”-kel megdobod, aztán irány a HÉV parkoló. Alig hiszed, de van még hely, megállsz. Végre megérkeztél. Hogy a lelked is utolérje a tested, sóhajtasz egy nagyot, és boldogan nyugtázod, hogy eljött a te időd. Még akad 8 perced indulás előtt, hogy rendbe vágd magad. Heves fésülködésbe kezdesz, mindened csupa hajszál, de hol van ez a reggeli káoszhoz képest. Hajad kész, szempillaspirál elő, felkened, elkened, letörlöd, újra fel, “najólvanígymarad”, majd jön a szájfény.

Újabb nagy sóhaj, kezded magad ismét nőnek érezni, újra feldereng a sajtóebéd illata, már egy kis mosoly is görbül az ajkadon, amikor fura érzésed támad, ezért felnézel, csak úgy, előre. Aztán meglepődsz. Előtted másfél méterre egy idősebb házaspár áll és te a tekintetükből látod, hogy végignézték az 5 perces nővé transzformálódásodat. Ciki a helyzet a javából, így jobb híján rájuk nevetsz. Ám ők ezt nem viszonozzák, inkább tüntetőleg egymásra néznek és elvonulnak. Persze hirtelen azt sem tudod, mit tegyél. A szőke nő sietve festi magát egy nagy autóban – ennyit láttak csak. De a valóságot mögötte nem. A másfél órás reggeli kemény káoszt legalábbis biztosan nem, ahogyan azt sem, hogy ki is vagy valójában.

Már ez sem számít, indulnod kell. Aztán ahogyan a HÉV felé közeledsz, jól fésülten, csöppnyi sminkben, minden lépted megerősít abban, hogy a reggeled csodás, és hogy anyának, nőnek lenni még akkor is jó, ha ez kívülről valami egészen másnak látszik…