Cicik, didik, dudák – a mell mint erogén zóna

A minap megjelent, férfiak erogén zónáiról szóló cikkben feltűnt, hogy nincs ott a mell, a mellbimbó. Pedig sok férfi testén ez éppoly kitüntetetten érzékeny terület, mint a női mell. Nyilván hosszú kultúrtörténete van annak, hogy a mell hogyan vált kizárólagosan a női szexualitás attribútumává, de szerintem éppen itt lenne az ideje, hogy kicsit árnyaltabban gondolkodjunk női és férficicikről.

Hagyd a mellem, nem akarom!

Én kifejezetten emlékszem azokra a napokra, hetekre, amikor a kisfiammal teherbe esve hirtelen hatalmas nagy cicijeim lettek. Amolyan igazi Pamela Anderson-dudák. Mondanom sem kell, hogy ez otthon hatalmas sikert aratott, illetve arathatott volna, ha nem menekülök sikítva szerelmem rajongó érintései elől. Ezek a mellek akkor ugyanis nem akartak érintést, nem akartak figyelmet. Számomra inkább volt borzalmasan zavaró, én egyáltalán nem éltem meg ezeket a melleket szexuálisnak. Nekem ez az élmény kellett ahhoz, hogy felismerjem és merjem felvállalni: valójában a terhességem előtt és utána sem igazán tekintettem a melleimre szexuális testrészként. Számomra a mell nem erogén zóna, a melleim érintése sosem volt igazán érzéki élmény.

Ezzel egy időben arra is rájöttem, hogy sokáig mennyire nem is gondoltam semmit a melleimről. Sosem voltak fontosak úgy, mint a “nőiségem” jelei. Nekem ez “kimaradt”. Egészen addig, amíg nagyon “láthatóvá” nem váltak, és később, amikor a szoptatás után meg új értelmet nem nyertek. Az, hogy mely testrészünk hogyan reagál a fizikai stimulálásra, nagyban függ attól, hogy az agyunk mennyire “támogatja”, mennyire hagyja jóvá a test különféle területeiről érkező jeleket. Ezért sem mindegy, hogy az illető mellek gazdája hogyan gondol a saját mellére, mennyire tekinti azokat szexuálisnak, szépnek, szerethetőnek, nőisége szimbólumának. És ez utóbbi pedig egyáltalán nem problémamentes ügy.

Topless

Olyan kultúrában élünk, amelyben a női mell valamiért mindenütt kompromisszummentesen a nőiség, a női szexualitás szimbólumaként van megjelenítve. Én azt látom, hogy ez egyrészt túlzottan hangsúlyossá teszi a női létezés, a femininitás, de akár csak a női test minden más, legalább ilyen fontos részletéhez képest. Másrészt úgy tűnik, mintha ez a szerepe egyben azt is előírná, hogy a mell – szinte kötelező jelleggel – minden nőnek erogén zóna is kell hogy legyen. És akkor még nem is beszéltem különböző korok követendő szépségideáljairól, a szép mellel kapcsolatos kimondott és kimondatlan elvárások özönéről.

Arról, hogy mennyi nő él meg élete során kisebb-nagyobb mértékű frusztrációt azért, mert a melle nem elég nagy vagy nem elég kicsi, mert nem szimmetrikus, mert lógós, mert hegyes, mert kiáll a bimbója, vagy mert rejtőzködik, és ezt még lehetne sorolni a végtelenségig. Ezek a frusztrációk abból fakadnak, hogy mindig van valami norma a cicik esztétikáját és “helyes” használatát illetően. Miközben hús-vér nők hétköznapi tapasztalása a szexualitás terén is épp olyan változatos, mint amennyire “mi, nők” sokfélék vagyunk. Női csoportjaimban nagyon felszabadító hallani a sokféle beszámolót arról, hogy kinek mit is jelent a melle, kinek hogyan reagál érintésre, mennyire is erogén zóna, vagy épp egyáltalán nem az.

Az én konkrét mellem

Az sajnos nem mindig egyszerű feladat, hogy hogyan is tudnánk leválni a mellel kapcsolatos vélt vagy valós elvárásokról és valami meghitt barátságot kialakítani a testünkkel. Mert hát valahol ez lenne a cél ahhoz, hogy egyáltalán az is kiderüljön, hogy az én konkrét mellem mit szeret és mit nem. És szerintem ez lehetne az út abba az irányba is, hogy a mellek erotikus tartalmát kiterjeszthessük a férfiak testére is, hisz nekik is van mellbimbójuk, ami lehet éppolyan érzékeny és izgalmas erogén zóna, sőt. Érdemes vele kísérletezni!