Ha már az elején biztos: nem ő az igazi!

Az egyik barátom, Tomi tegnap randizott egy lánnyal. A “négybetűsön” akadtak egymásra, és tegnap volt az első “gyengénlátó randi” (így nevezem a netes ismerkedésből származó első randit, hiszen ilyenkor azért az előzetes üzenetváltások során már ezt-azt leszűrtünk a másik személyiségét illetően, és ha minden igaz, már fotót is láttunk róla – ettől függetlenül azonban még mindig a sötétben tapogatózunk).

Már a kezdet sem volt egyszerű, hiszen kiderült, hogy a lány nem a saját nevét használja az oldalon, mivel vannak fenn más ismerősei is. (Ezt azért nem igazán értem. Ha már valaki ráveszi magát, hogy regisztráljon egy társkeresőre, akkor miért ne vállalhatná fel – és mivel az ismerősei is fent vannak, talán épp előttük nem kellene szégyellnie mindezt, nem? Na mindegy). Szóval a randi nem volt rossz, bár Tomi szerint a kislány végig nagyon feszélyezetten viselkedett és nem igazán tudott felengedni. Tomi úgy véli, az ismerkedős bambizás olyan se rossz, se jó kategóriába esett, s amikor megkérdeztem, hogy lát-e esélyt valami továbbira, a válasz egy határozott “nem tudom” volt. Természetesen neki is elmondtam, hogy ez a válasz tipikusan a nem akarom beismerni, hogy nem akarom a lányt tipikus esete, amire egyetértő bólogatás volt a válasz… A lány kedves, aranyos, Tomi nem akarja megbántani, ám az eszébe se jut, hogy ezzel talán többet árt neki, mintha őszintén odaállna elé, és azt mondaná: nézd, Juliska, nem én vagyok a te Jancsid.

Mert gondoljunk csak bele, adott egy randi, amelyen az egyik fél nagyon jól érzi magát, a másik pedig kevésbé – ám utóbbi magabiztos, határozott jellem, igazi férfi, és nem mutatja ki, hogy ezt a helyzet nem igazán “adja” neki. Próbálja megkönnyíteni a lány dolgát, aki ettől a randi vége felé elkezdi jól érezni magát, és a végére elhiszi, hogy mindkettőjüknek pozitív a végkifejlet, és közel az ismétlés. Bár emberünk már az első randin érzi, hogy nem ő számára az igazi, mégis úgy dönt, nem akarja megbántani és elhívja még néhány randira… és a lány menthetetlenül belehabarodik a fiúba… Szerelmes lesz, talán már álmodozni is kezd arról, milyen lesz az első csók (talán el is csattan néhány), aztán arról, milyen lesz az első éjszaka (lehet, hogy ez is eljön), tervezgeti, mikor és hogyan mutatja be a barátainak, a szüleinek… aztán egyszer csak emberünk összeszedi magát és a legváratlanabb pillanatban kimondja: “Úgy érzem, te többet érzel irántam, mint amit én irántad. Én nem vagyok szerelmes – s talán még azt is hozzá teszi, hogy – nem is leszek”… A teljes cikket a Nyuszogások blogon találod!