Te is kirakatéletet élsz?

A kirakatélet egy ideje már működik, és valójában több energiát fektetsz a látszat fenntartásába, mint egyre fojtóbb társas magányod megszüntetésébe. A kagylóhéj régóta üresen tátong, nem vagy a része, nem a tied, idegen vagy a saját életedben, és hiába is keresed magad benne. A felfüggesztett tükrökben nem a saját arcodat látod, hanem egy idegen néz vissza rád, kemény, markáns vonásokkal. Az új éned megfelelően adaptálódott az új, kiüresedett életstílushoz, amit rendületlenül folytatsz.

Alkalmazkodókészséged bámulatos, már beszélni is elfelejtettél azzal az emberrel, akivel egy fedél alatt élsz. A torkod köszörülöd, mondd, rátalálsz még a régi hangszínedre? Felhúzható-e híd két végsőkig eltávolodott lélek között? Megtalálod-e a múltban régi önmagad, újjá tudod-e éleszteni? Hozd vissza az élők sorába, hogy megérdemelten teljes életet élhessen. Nem kell új bőrbe bújnod, csak hozd vissza a nőt, a csillogó szeműt, a szünet nélkül csacsogót, őt, aki bolondozott és felszabadultan nevetett. Mert ez, aki itt ül, számodra is idegen, egy betolakodó, aki teljesen a befolyása alatt tart.

Két lakatlan szigeten két egymástól elidegenedett ember, akik még füstjelekkel sem kommunikálnak, és gyanítom, ha az egyik a tengerbe zuhanna, már meg sem mentenék egymást. A társas magány az egyik legnagyobb lelki trauma, mégsem tárcsázzátok a lélekdokit, mentse meg a lelketeket. A kirakatrendezésre viszont nagy gondot fordítasz, szezonálisan változik a szín, a stílus, nagyon patent minden, és látszólag irigylésre méltó, de a kagylóhéj belseje fájdalmasan üres…

Olvasd tovább az Eszter élete blogon!