“Miért akkor kellek, ha már késő?”

A férfi

Találkozásunk első pillanatában tudtam, nekem ez a férfi kell.
Szerettem az arcát, a borostáját,
Szerettem óriás kezeit, a magas homlokát,
Szerettem a nevetését, a humorát, az eszét,
Szerettem hangjának mély baritonját, füle formáját.
Szerettem, ahogy az ételt falta, ahogy izzadtan, szenvedélyesen ölelt.

Biztos voltam benne, megérkezett az életembe az a férfi, aki nekem rendeltetett. Agyamat betakarta a szerelem vastag dunyhája, ki se láttam alóla – bár nem is nagyon akartam. Nem akartam tudni, hogy a rajongás egyoldalú, hogy az ő érzelmei messze nem érik fel az enyémet. Nem érdekelt. Csak az számított, hogy mellettem legyen. Hogy öleljen. Hogy várhassam haza. Hogy mellette ébredhessek.

Hol hagytam az eszemet?

Kötődésem hozzá erős volt. Képtelen voltam lépni. Néhány tiszta pillanatomban világosan láttam, sehova nem vezet ez az egész. Volt néhány gyenge próbálkozásom, de a vége mindig az lett, hogy újra és újra visszaolvadtam mellé.

Aztán egy decemberi hullámvölgy legalján hirtelen történt valami: belül valami végleg eltörött. Elfáradtam, felébredtem, lehúztam a fejemről a takarót: teljesen mindegy, hogyan nevezzük – kiléptem az életéből. Azóta sem tudom, hogy azokban az órákban mi történt bennem, az a mély zuhanás miben különbözött a korábbi száztól, mégis megtörtént. Éreztem, az a sok szál, amivel hozzá tapadtam, hirtelen erejét vesztette. Összevesztünk. Nem kerestük egymást hosszú hetekig, amikor ellenállhatatlan tekintetével újra felbukkant.

Mély hangján, kedvesen búgta a szavakat. Kérte, menjek vissza hozzá. Este otthon vár. Bújjunk össze, ahogy mindig szoktunk. Piknikezzünk a nagyszoba padlóján. Vörösborozzunk az erkélyen. Szerelmeskedjünk a konyhapulton. Azzal érvelt, hogy egyszeri és megismételhetetlen találkozás a miénk. Ne adjam fel ilyen könnyen. Türelmet kért és bocsánatot. De azok a szavak, amik korábban durva erővel hatottak rám, most az ürességtől ordítottak. Csak annyit bírtam kibökni: Értsd meg, vége!

Öt hónap telt el nélküle, amikor egy reggel a postafiókomban nyolc darab e-mail várt. A levelek óránként érkeztek, este tízkor küldte el az elsőt, hajnalban az utolsót. Mindent kiadott magából: előkerültek lelke fenekéről az érzelmek, a vágyódás, a felismerés, hogy ő engem akar, senki mást. Megvallotta, nem tudta értékelni azt, amit hosszú éveken át kapott, jelenlétem természetes volt, elképzelni sem tudta, hogy egyszer majd nem leszek. Új esélyt kért, egy utolsót, hogy bebizonyítsa, őszintén szeret.

Sorai erőtlenül hatottak rám, mégis fájt: mit ért az elmúlt hét év? Miért akkor kellek, amikor már késő?