Olyan, mint egy mocskos szerető: a .44-es Magnum

Egész életemben mindössze kétszer volt fegyver a kezemben. Egészen pontosan nagyapám légpuskája, amivel a szomszéd vegetáriánus kutyáját szokta a kertkapuból seggbe lőni, amikor az épp az uborkaföldjére lopakodott lakomázni. Sok éve ő tanított meg arra, hogyan kell célozni, a fegyvert a vállnak támasztani, majd elsütni. Bár nagyapám az első lövésem után szinte azonnal meglátta bennem az őstalentumot, a második próbálkozás után nem nyúltam többé a légpuskához, egy ártatlan verebet vettem ugyanis célba, amely a fegyver elsütése után úgy zuhant a vezetékről a mélybe, mint egy élettelen kődarab. A fegyverekhez fűződő első emlékezetes élményem ezzel a véres történettel ki is merül, ám nyomába sem ér a legutóbbinak, amikor éles lőfegyvert adtak a kezembe.

Fegyver a Mátrixból: Desert Eagle .50AE  – Kattints a képre!

Történt ugyanis, hogy hétvégén országunk legszebb lőterén, a Budakeszi Lőtéren Balda Róbert fegyverguru vállalta, hogy egy kis ízelítőt ad a Lara Croft-életérzésből, ami olyannyira jól sikerült, hogy minden egyes találat óriási adrenalinbombaként robbant a lelkemben, a lövések gondolatától pedig mind a mai napig csöng a fülem. Ezen a madárcsicsergős zöld tájon pedig volt minden: szívritmuszavar, fülsípolás, gyávaság, ősi vadászösztön és akciófilm-életérzés. Nem erre számítottam, csak arra vágytam, hogy néhány perc erejéig érezhessem, milyen az, amikor a mutatóujjam egy halálos fegyvert süt el. Ennyi, nem több, én mégis talán életem egyik legkatartikusabb élményét kaptam aznap. De ne rohanjunk előre! Kezdjük az elején! Például ott, hogy a zúzott kaviccsal felhintett, szabadtéri lőtérre csillogó balerinacipőben, pánt nélküli felsőben és fekete vasalt nadrágban érkezem. Igen, tulajdonképpen egyáltalán nem gondoltam végig az aznapi szettet, de legalább erősítem oktatómban az érzést, hogy egy barnára festett szőkével van dolga.

A nők jobban lőnek, mint a férfiak?

Róbert, az oktatóm nem kertel, minden előjáték nélkül, csak úgy lazán egy óriás táskányi fegyvert és töltényt pakol az orrom elé. Majd megdörzsöli kezét, vigyorog egy nagyot, aztán belevág – nem a közepébe, mindent az elején kezd. Ez a műfaj ugyanis véresen komoly, aki nem ismeri a biztonsági alapokat, annak egy lőtéren semmi keresnivalója.

Hosszú perceken át magyaráz arról, hogy milyen irányba kell tartani a fegyvert, mikor és hogyan szabad lőni vele, hogy miért kell felvenni a biztonsági szemüveget, és hogy mennyire tompítja a lövés hangját a fülvédő. Ez utóbbit nem veszem túl komolyan, elvégre a CSI: A helyszínelőkben sem látni olyan jeleneteket, amikor a főszereplő a fegyver fülsüketítő hangja miatt anyázik – aztán gyorsan kiderül, hogy ez is csak mese. A valóságban ugyanis ezek a pisztolyok olyan hangélménnyel járnak, hogy ha az ember nem ügyel a fülvédőjére, még a könnye is kicsordul a fülsiketítő fájdalomtól; hosszú perceken keresztül pedig az oktató szájáról próbálja leolvasni, mi történik épp, hallása ugyanis átmenetileg szünetel. Pontosan ezt érzem akkor, amikor a szomszéd pályán egy barna rendőrnő egy sorozatot ad le, amitől a helyszínen tartózkodó valamennyi férfi álla szemmel láthatóan leesik. Oktatóm itt szúrja közbe: kezdő lövők közül a nők többsége sokkal jobban odafigyel az instrukciókra, mint a férfiak, ezáltal jobban is lőnek – aztán rámutat egy Taurus forgótáras revolverre, és javasolja: Vágjunk bele mi is a közepébe!

A forgótáras – Smith&Wesson .357 Magnum  – Kattints a galériáért!

Olyan, mint egy mocskos szerető

Róbert komolyan magyaráz a fegyver szerkezetéről, a dobról, az ütőszegről, a kakasról, én azonban csak annyit vagyok képes felfogni, hogyan kell ujjaim közé ültetni a fegyvert, célozni, a kakast hátrahúzni, majd meghúzni a ravaszt. Kezembe veszem a pisztolyt. Teljesen megigéz. Még el sem sütöm, de érzem, olyan, akár egy mocskos szerető, aki megkísért, belevisz a rosszba, és rábír, hogy megugorjam a határaimat.

Behelyezem a forgótárba a töltényt és felveszem a lövőpozíciót, ahogy az elmúlt percekben tanultam: kisebb terpeszbe állok, bal lábbal előbbre lépek, karjaimmal egyenlő szárú háromszöget zárok, a hátsóm magam alá húzom, a fegyvert pedig izomból tartom. Nincs semmiféle vagány, westernfilmbe illő beállás, kár volna túljátszani, ez egy precíz izommunka. Leírhatatlan izgalom és hangos szívdobogás közepette a kakast hátrahúzom, a nézőkét és a céltüskét belövöm, mutatóujjamat a ravaszra helyezem, célba veszem a táblát, veszek egy mély lélegzetet, mormolok magamban egy gyors „Istenem, segíts!”-et, majd elsütöm.

Mindeközben legbelül eszelős félelmet és vad kíváncsiságot érzek. Egymás után háromszor ismétlem meg a lövést, és mindhárom alkalommal olyan erősen koncentrálok, hogy szabályosan érzem a halántékomon lüktető ereket. Legszívesebben elordítanám magam, nyomdafestéket nem tűrő tőmondatokat ismételnék, de jól nevelt nő lévén csak magamban bazdmegolok. Különös eufória lesz úrrá rajtam. Táncra bírni egy halálos eszközt leírhatatlan és felkavaró érzés: olyan, mintha valami ősi, mélyről eredő félelemmel küzdenék meg, amivel korábban még nem találkoztam.

Lövés közben úgy érzed, tiéd a világ

Gyermeki örömömből alig térek magamhoz, amikor Róbert a következő fegyverre mutat: a brazil után az amerikai gyártó Smith and Wesson gyönyörű revolverére. Izgalmam legalább akkorra, mint a Taurusnál. Érzem, a karom gyengébb, kicsit beremeg, de elsütöm. Legbelül megint hatalmasat ordítok…

Aztán hirtelen felgyorsul minden, a kezembe kerül egy Sig-Sauer Mosquito, a fekete kis könnyű maroktáras pisztoly, aminek használata már eltér az előbbi két forgótárastól. Könnyebb feladatnak tűnik, ám a szánt második próbálkozásra sem sikerül felhúznom, de lőni annál jobban tudok vele: egymás után, egy levegővel lövöm ki a tíz töltényt. A Mosquitót egy 9 mm-es kaliberű Glock 17 követi, ami Mulder ügynök vagy Bruce Willis (Die Hard) kezéből is ismerős lehet, és amelyet aztán egy .357-es Magnum vált. És ott csillog az asztalon a gyönyörű, forgótáras, 44-es Magnum is – ez az a fegyvertípus, amit Clint Eastwood tett híressé a Piszkos Harryvel, és amivel térdre kényszerítette San Francisco gazembereit – s nem mellesleg hatalmasat lendített akkoriban a kézifegyver eladási számain. Bár a karom már remeg a fáradtságtól, ezt is háromszor sütöm el…

Teljesen elszállok! Eszemet veszi az az erő, amit a pisztoly felszabadít. Hirtelen összerakom, miért lehet ettől az egésztől megőrülni: lövés közben szinte mámorban úszol, azt hiszed, tied a világ. Különös határátlépés ez, aminek lélektanát a lőgyakorlat után hosszú napokon át próbálom megfejteni: tudom, hogy félek a fülsüketítő hangtól, félek, hogy fájni fog, ha nagyot rúg a fegyver, de főképp attól félek, hogy valamit elszúrok, hogy valami olyan elementáris erővel veszi át az irányítást a gyilkos eszköz, ami fölött már nem lesz uralmam – vagy épp végzetesen megbabonáz.

Vigyázat! Addikcióveszély!

Két korty kóla között megtudom, a lőpálya nem férfiprivilégium, rengeteg nő jár ide, hogy elsajátítsa a fegyverforgatás fortélyait. Jellemzően nem önvédelmi célból érkeznek, sokkal inkább a kíváncsiság, az élmény hajtja őket. Persze vannak nők, akik csak párjukat kísérik el a pályára, aztán itt ragadnak, mert így kóstolnak bele a jóba: az agyaggalamblövészetbe, a western-életérzésbe és a vadászatba.

Az M4 gépkarabély – Kattints a képre!

A rövid pihenő után úgy számolom, hogy az asztalon kiállított valamennyi darabot kipróbáltam már, amikor Róbert felkapja az M4 gépkarabélyt, rám mosolyog, és mondja: Na, akkor folytassuk ezzel! A pisztolyok és revolverek okozta eufóriából kettő kerek másodperc alatt térek vissza a földre, inamba száll a bátorságom, és konkrétan rám kell beszélni ezt a vadállatot. A franc egye meg! – gondoltam magamban –, de ha már egyszer itt vagyok, nem táncolhatok vissza. Mély lélegzet, mini fohász és durr-durr-durr-durr. Tíz töltényt lövök ki a tárból, s miután kiürül, úgy éreztem, szívem a lövések üteméhez hasonló ritmusban ver. Enyhén belesápadok az élménybe, de lényeg, hogy túlélem.

Az utolsó lövés felkavarja a lelkem

A gépkarabély megzabolázása után biztos vagyok benne, a bemutató végére értünk, egy utolsó ajándék lövés azonban még mindig vár rám. Az utolsó meglepetést úgy hívják, hogy Desert Eagle, méghozzá az .50 AE kaliberből, amely a Blöff és a Mátrix egyik főszereplője volt, és a földön a legnagyobb pisztolytípusként tartják számon. Róbert nem titkolja, bivalyerős a szerkezet. Figyelmeztet is, hogy tartsam nagyon erősen, és biztos, ami biztos, ő is megtámaszt, ha esetleg túl nagyot rántana a fegyver.

Na, ettől a mondattól teljesen berezelek, de oktatóm és fotós kollégám megint csak nem engedik, hogy kihagyjam. A tárba ezúttal, a biztonság kedvéért, csak egy töltény kerül. A céltüskével sokáig vacakolok, a mutatóujjam is egy jó ideje már a ravaszon pihen, amikor végre rászánom magam és elsütöm. Az egész olyan, mint egy lassított felvétel: a pisztoly hatalmasat dörren, erősen felfelé rándul, oktatóm tart meg hátulról. Biztos vagyok benne, célt tévesztettem, ám kiderül, hogy a céltábla 3-as számán sikerül lyukat fúrnom.

Az utolsó lövés végképp felkavarta a lelkem: sokáig képtelen vagyok feldolgozni azt az adrenalindózist, amit kaptam. Ezek után csak úgy visszaülni az íróasztal mögé, beszállni a mindennapi rutinba, lehetetlen feladat. Fél nap kell, hogy szívritmusom visszaálljon a maga normális ütemére, ám az élmény azóta is kísért. Vonz ez az elementáris erő, ami kitaszít nyugalmi állapotomból…