Kollégákkal, ismerősökkel utaztunk valamelyik este a villamoson. A társaság egyik fiatal nőtagja mesélni kezdte, hogy délután ugyanazon a villamoson felismerte gyerekkora mutogatós bácsiját. Azt a férfit, aki tizenkét éves korától két éven át követte, figyelte, és mutogatott. Erről kezdtünk beszélgetni, hogy milyen érzés volt megint látni, mit tett volna szíve szerint: akart-e volna bemosni neki egy jót, vagy elfordult, elszaladt volna. Hogy milyen gyerekkori érzéseket hívott elő ez az egész. Mondta, hogy ő már túl van a dolgon, de az azért szar volt, hogy ez a férfi, ugyanaz a férfi azóta is ott mászkál a villamoson, ahol ma is utaznak fiatal lányok.

Nőnek születni

Ez az a téma, amiről meglehetősen sok nő- és gyermekjogi vagy kriminológiai értekezést írnak és még számtalant lehetne is, a vonatkozó jogszabályokat és azok hiányosságait tárgyalva. Mi ezt a villamoson egy hosszú nap után nem tettük, viszont elindult egy olyan személyes beszélgetés, amiből kiderült, hogy a társaságban majdnem minden nőnek volt valami hasonló, de legenyhébb esetben is rossz hangulatú fiatalkori szexes történés az életében. Én általában szeretem a szexualitás életünkben betöltött pozitív szerepét hangsúlyozni, de nyilvánvalóan nagy hazugság lenne nem beszélni erről is. Miszerint nagyon sok nőt, lányt, fiatalt ér valami trauma, érzelmi és/vagy fizikai visszaélés, bántalmazás, molesztálás az életében. Ez pedig nem tud nem hatással lenni a későbbi érzelmi, kapcsolati, szexuális életünkre.

Én elég szerencsés voltam, csak egy „enyhe” sztorival tudok előállni. A szomszéd család – akikkel napi kapcsolatban álltunk – egy régi, „kedves” barátja, egyébként szintén családos, apám korabeli férfi, egyszer hazavitt a kocsiján az iskolából. Régóta ismertem, összejártak a mi szüleinkkel is, fel sem merült, hogy ez rossz ötlet volt. Arra emlékszem, hogy a házunktól egy saroknyira megállt és hosszasan mesélni kezdte az egyetemi szexuális élményeit. 12-13 éves lehetettem, konkrétan egy mukkot sem értettem az egészből, de a szorongásra és a diszkomfortra elég tisztán emlékszem. Arra, hogy most nekem haza kellene mennem. És arra, hogy valakinek a kocsijából egy ilyen szituban mennyire nem egyszerű kiszállni. Bizonyos értelemben ez is „csak” mutogatás volt, nem bántott, nem akart többet – mégsem emlékszem vissza rá szívesen.

Lehet-e felkészülni?

Ahogy a villamoson jöttek elő a különféle molesztálós történetek, közben meg úgy bújt ki belőlem egyre inkább az anyatigris is. Megértés, figyelem, tolerancia ide vagy oda, ha az én gyerekem egyszer ezzel jönne haza, én biztos odamennék vele, és konkrétan letépném az illető mutogatni való tökeit. De sajnos nem lehetek mindig a gyerekem mellett. Vagyis mégsem ez lesz a megoldás. Hiába durvább ez, mint a pornótól való félelem – hisz itt nem a gyerek kattint –, ő csak ott van, akárhogyan is, de áldozat.

Mégis, fizikailag kivitelezhetetlen, hogy ott legyek a nap minden percében egy tizenéves kamasz mellett. Fogalmam sincs, hogy mi a jó megoldás. Nyilván küzdeni kell, intézményi szinten minden lehetőt meg kell tenni azért, hogy olyan legyen ez a világ, ahol a legkevésbé veszélyes a gyerekeinket az utcára engedni. De a realitásokat látva, mutogatós, dörgölőzős, molesztálós arcok mindig is voltak és lesznek még sok generáció életében. Ezzel igazán mit kezdeni nem tudunk. Valahogy mégiscsak a gyerekek oldalát kell megerősítenünk, őket kell segítenünk abban, hogy az ilyen helyzeteket megússzák, és ha az nem sikerül, akkor se legyenek áldozatok.

Mondj nemet!

A csillagszemű juhász meséje ugrott be, aki nem akarta mondani a hiú királynak, hogy kedves egészségére. Erre a király dühében küldte egy, tíz majd száz halálba, de a juhász minden halált túlélt. A „stratégiája” igen egyszerű volt: határozott és magabiztos fellépéssel minden fenevadnak bátran a szeme közé nézett, mire azok kushadva félrehúzódtak. Ugyanez jól működött egy lányismerősöm esetében is, aki 13 évesen konkrétan egy jót kacagott, amikor az ő mutogatós bácsija megmutatta a kukiját.

Persze sok mindentől függ, hogy a juhászos lepattintás képessége egy gyerek-molesztáló szituációban mennyire válik be. Nagyon fontos azt is hangsúlyozni, hogy ezek „csak” mutogatós-molesztálós helyzetek, ahol nincs testi kontaktus, és a gyereknek, nőnek vagy bárki áldozatnak van lehetősége biztonsággal elmenni onnan. De az is igaz, hogy baromi nehéz meghúzni ezt a határt; valójában ilyenkor bármi megtörténhet. Jó esetben egy kvázi ártalmatlan szerencsétlenről van szó, akinek az okoz gyönyört, ha a nemi szervét nyilvánosan mutogatja. De ezt előre sosem lehet tudni.

A gyerek legyen jól!

Valahol borzasztó, de mégis arra kell megtanítani a gyerekeinket, hogy a város olyan, mint a dzsungel: óvatosnak és gyanakvónak kell lenni, amit lehet, el kell kerülni, ez a túlélés feltétele. De mindezzel együtt, ha már helyzet van, nagyon sokat számíthat, ha valaki nem rémül halálra, és kortól függetlenül el tudja küldeni az illetőt a francba. Az ártani semmiképpen nem árt, ha a gyerekem érzelmileg kiegyensúlyozott, magabiztos, és valahogyan fel is van készülve egy ilyen szituációra.

Legtöbbször az okozza az életre szóló hatást, hogy mi, lányok, gyerekek érzünk szégyent és zavart, mi nem tudjuk, hogy akkor, vagy egy órával, egy nappal később kinek és mit is kellene erről mondani. Sokszor a gyerekeknek nehéz egy ilyen élményt szavakba önteniük; az undort, a kiszolgáltatottságot, a félelmet, de akár csak nevén nevezni, hogy mit láttak. Talán a legfontosabb az, hogy a szülő és gyereke között legyen olyan bizalmi kapcsolat, hogy egy ilyen történetet merjen otthon azonnal elmesélni, hogy képesek legyenek erről otthon nyíltan beszélni.