Amikor én iskolás voltam, minket egyáltalán nem tanítottak meg jól kérdezni, vagyis inkább úgy mondanám, kérdezve gondolkodni. Minden mindig csak kijelentő és felszólító módban hangzott el. A gyerekkorból a felnőttkorba való átmenetben valahogy elsikkadt az élet megközelítésének ez a módja; amiben a kíváncsiság, a belső indíttatásból fűtött motiváció lett volna a létező legfontosabb dolog a világon. Valahogy nem olyan időket éltünk.

Mindenki csinálta a dolgát, nem volt az kérdés, hogy iskolába kell járni, jól kell tanulni, dolgozni, pénzt keresni. Ha valaki, bárhogyan is, de letért erről az útról, azt minimum megszólták, kinézték, sehogy se volt az illető normális. Azért is jött ez most bennem elő, mert mostanában sokan keresnek fel olyan életszakaszukban, amiben kiderül, hogy valahogy semmi sincs a helyén. Nem az a munkahely, nem az a lakás, nem az a szerető, nem az a szex, nem az a család, nem az az élet; és ilyenkor, harminc-negyven akárhány évesen meg már nem lehet ezt a dolgot megkerülni: egyszerűen fel kell tenni néhány fontos kérdést. De ilyenkor ezek a kérdések sokszor igen kellemetlen kérdések.

Mindenki csinálja azt, amit akar

Több olyan reggelünk is van, már éppen ballagunk az óvodába, amikor a kisfiam kijelenti, nem akar oviba menni. Erről odafele úton beszélgetünk, én meg azon gondolkodom, hogy mit is jelenthet egy három és fél évesnek napi rendszerességgel óvodába járni. Hogyan is lehetne jól belőni, hogy mi a kényszer és a belső indíttatás optimális aránya? Mi az optimális arány mondjuk ahhoz, hogy ne érezze később visszanézve sem elvesztegetettnek az ovis-, az iskolás- vagy a munkában eltöltött éveket.

Őrület, mennyien növünk úgy fel, hogy észre sem vesszük, hogy mennyi reflektálatlan kényszer is határozza meg az életünket. Mennyi „essünk túl rajta” élményen, felejthető éven haladunk keresztül, mígnem egyszer csak jól megöregszünk. Az ezzel járó diszkomfortot talán még érezzük is, de nem tudjuk, hogy mivel is van a baj. Hiszen mi élünk rendesen, ahogy kell; diplomázunk, pénzt keresünk, lakást felújítunk, autót cserélünk, családot alapítunk, csináljuk a dolgunk, ahogy mindenki más. Nyilván az elején a felnőttek jelölik ki ezt az utat, amin azután vagy „rajta maradunk”, vagy – ha szerencsénk van – mégis letérünk róla, és tényleg elkezdjük a saját utunkat járni. De tényleg a saját utunkat járjuk? Szerintem ezt nem könnyű eldönteni.

Családi tételmondatok

A felnőttek azért nem semmi kis csomaggal tudják szeretett gyermekeiket útnak indítani. Nem egy olyan szülőtől, érett személyiséggel bíró felnőttől hallom, hogy az önismereti úton micsoda feladat megszabadulni a családban anno hallott tételmondatoktól. „Olyan vagy, mint az anyád.” „A fiúk mind csak azt akarják.” „Egy rendes lány nem adja oda magát akárkinek.” „Egy fiú nem sír.” Az ilyen és az ehhez hasonló megmondások alaposan beleégnek az agyunkba, és hiába sok év, intelligencia, sok személyes tapasztalat épp az ellenkezőjéről, ezeket a jól kijelölt utakat őrült nehéz megkérdőjelezni. És legalább olyan nehéz a felénél elharapni az ehhez nagyon hasonló kijelentéseket, amiket már mi – persze a lehető legsegítőbb szándékkal – teszünk a saját gyerekeinknek. Pedig valamiért azt gondolom, hogy az ehhez hasonló „örökölt” mantrákat érdemes kritikával illetni, és a maga helyén, kellő távolságtartással kezelni. Egyébként igen alattomosan beleépülnek minden döntésünkbe, és meghatározó elemei lesznek a mi felnőtt életünknek is.

Kérdeztél ma már?

Magamon is tapasztalom, hogy nap mint nap csináljuk automatikusan a kis dolgainkat – bár másokat megkérdezünk a hogylétük felől – saját magunknak mégis sokszor alapvető vagy csak igen egyszerű kérdéseket mulasztunk el időről időre feltenni. Ezért is kínálnék most mindenkinek egy társasjátékok, kvízt, kinek ahogy tetszik, amihez mindenki csatlakozhat saját belátása szerint. Abban fog különbözni más „rendes” női magazinos tesztektől, hogy nem lesz gép, nem lesz szakértő, nem lesz az égvilágon senki, aki kiértékelje a válaszokat. Nem lesz pontozás és skála, nem lesz eredményhirdetés. Mindenkinek a maga megítélése szerint kell a válaszokkal kezdeni valamit. Szerintem ez a legizgalmasabb az egészben.

Hétköznapok – hol a helyem?

Azt csinálom, amit szeretek? Mik a prioritásaim az életben? Kompromisszumok nélkül követem őket? Elégedett vagyok a munkámmal? Tényleg azzal foglalkozom, ami boldoggá tesz? Elégedett vagyok az életem fizikai tereivel: a munkahelyemmel, a lakásommal? Szeretem a napot, ami indul? Mikor sétáltam, bicikliztem, úsztam, motoroztam (akármi) utoljára? Mikor beszélgettem egy jót utoljára? Mikor hazudtam másoknak? És mikor hazudtam magamnak?
 
Párkapcsolat

Hogyan látom magam, mint nő (mint férfi) a párom mellett? Szerelmes vagyok? Boldog vagyok? Megélek szenvedélyt? Megtalálom a harmóniát ebben a kapcsolatban? Szoktunk jókat beszélgetni? Szoktunk jókat nevetni, hülyéskedni? Szoktunk jókat szexelni? Hogy nézne ki összehasonlítva kettőnk listája arról, hogy mit tartunk fontosnak az életben? Tudok még rajongani a partneremért, vagy másokra már szívesebben figyelek? Unom magamat, a másikat, a kapcsolatot?

Szex

Izgat még a szex? Élvezem? Nyitott vagyok új dolgokra? Van egyáltalán még vágyam az erotikára? Vannak konkrét szexuális vágyaim? Meg tudom ezeket osztani a partneremmel? Szeretem a testem? Képes vagyok ellazulni, nem gondolni másra? Képes vagyok élvezni, átadni magam a gyönyörnek? Képes vagyok figyelni a másikra? Képes vagyok figyelni magamra? Mikor is öleltem utoljára úgy igazán? Mikor is csókolóztam egy jót utoljára?

Ésatöbbi, ésatöbbi. Természetesen ez abban sem egy rendes kvíz, hogy a kérdések is szabadon alakíthatóak. Aki jól van a bőrében, azért, aki meg nincs jól, az azért is fogja tudni, hogy mik azok a kérdések, amiket érdemes lehet még feltenni, de ebből a listából történetesen kimaradtak.