Szüleim tízéves koromban elváltak, öcsémet és engem apánk nevelt fel. Apánk egy vidéki város köztiszteletben álló orvosa volt. Minden vasárnap templomba jártunk, húslevest ebédeltünk, gyertyafényes karácsonyt tartottunk. Az apám mintaapa és mintaanya volt egy személyben. Megtanította, hogyan kell „nőiesen” keresztbe tett lábbal ülni, vallotta, hogy egy nő tudjon főzni, de legyen egzisztenciálisan is önálló. Tőle kaptam első rúzsomat és szemceruzámat. Betegesen óvott a fiúktól, ő íratta fel az első fogamzásgátló tablettámat. Az apám meleg volt. Buzi, ahogy mondták volna róla, ha tudják. De nem tudták, egészen haláláig nem. Azóta se mondják. Ezt a „dolgot” sűrű hallgatás övezi, én meg már régen elköltöztem gyerekkorom városából.

Apám kettős életet élt. A decens családapa másik élete a vágyról, a titokról, a tiltottról szólt. Pontosabban azt gondolom, hogy arról szólt. Nem tudom. Tragédiába torkollott. Az apám erőszakos halált halt. „Ölés” volt, ahogy hallottam az ajtón keresztül a nyomozó hangját a rendőrség folyosóján remegve várakozva. Az egyetemi kollégiumban hívtak telefonon, hogy azonnal haza kell utaznom. Baj van. Nem ártott senkinek, a családunkban sosem volt erőszak. A rejtőzködés, a hallgatás azonban védtelenné tette. Rablógyilkosság áldozata lett abban a lakásban, amit titokban bérelt. Ez ma már több mint tizennégy éve történt. Ennyit tudok. És azt, hogy ma lenne hetvenéves a kisfiam nagyapja, ha élne.

Titkok és tilalmak a szexben

A szex, a szexualitás mindenki számára mást jelent. Egy biztos, hogy a mi kultúránkban az identitásunk meghatározó része. Életünk, kapcsolataink, sorsfordulóink múlnak rajta. Valami véresen komoly, amiről mind a mai napig többet hallgatunk, mint beszélünk. Ami azonban benne van minden lélegzetvételünkben, ott munkál a döntéseink mögött, álmainkban, ki nem mondott és megélt vágyainkban, félelmeinkben, testünkben és lelkünkben. A zsidó-keresztény kultúrkörben a szexualitás mint valami minden dolgok mélyén lakozó lényegi igazság rejtőzködik; valami, amit azonban sosem ismerhetünk meg igazán. Meghatároz bennünket, de még sincs hozzáférésünk. Titkok és tilalmak övezik. Kérdések és kételyek. Mindenkinek van köze hozzá, mindenkit érint, még sincs olyan nyelv, amin könnyedén beszélhetnénk róla.

Én most harminchét éves vagyok, boldog és teljes életet élek szerelemben és anyaként. A szexben kíváncsi vagyok és kísérletező. Ma már a titkok és tabuk nem mint borzongató ismeretlenek izgatják a fantáziámat, hanem mint egy kirakós játék sokszínű elemei. Mégsem tudok felkavaró érzések nélkül gondolni arra, hogy miért kell, hogy köze legyen az örömöt, gyönyört adó szexualitásnak az erőszakhoz. Nem tudom megérteni, hogy hogyan lehet hazugságban élni. Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna másképp az életünkben, hogyha homoszexuálisnak lenni nem jelentett volna megbélyegzést, társadalmi kirekesztést. Vagy legalább csak ha tudtunk volna ezekről a dolgokról otthon beszélni. Hogyha ez a titok nem lett volna titok, de kérdés és válaszok sora. Sok hosszú, véget nem érő beszélgetés. Akkor most lehetne nagypapája a fiamnak.

Igazi vagy?

A fenti írás egy változata 2008-ban nyomtatásban jelent meg a Jaffa Kiadó Igazi vagy? című kötetében. Azóta eltelt három év, és engem is meglepett, hogy az apám 70. születésnapja és a családunkban elindult beszélgetések milyen indulatokat hoznak elő bennem újra és újra ezzel az egésszel kapcsolatban. Meglepett, hogy mennyire is képtelenségnek érzem – dacára az elmúlt tizennégy évnek – feldolgozni azt, ami történt. Ahogy a gyerekem – nyilvánvalóan érezve bennem is az erős kötődést – egyre többet kérdez sosem ismert nagyapjáról, úgy szembesülök azzal, hogy nekem majd nem azt lesz nehéz elmagyaráznom, hogy hogyan bújik ki a kisbaba anya punciján. Szembesülök azzal, hogy nem leszek neki képes azt mondani, hogy... hát, a nagypapát meggyilkolták.

Az elmúlt években azonban nem „csak” a gyerekemet nevelgettem, hanem mint szexedukátor, mint „szakmabeli”, az engem megtaláló emberek történeteinek sokaságát hallgathattam meg. Családok, párok, anyák, apák, idősek és kamaszok osztják meg velem kérdéseiket, dilemmáikat, félelmeiket, sérelmeiket, vágyaikat, titkaikat. Magamat ennek a társadalomnak a felelős tagjaként tartva ezért sem tudom nem érezni az apám történetének a társadalmi vonatkozásait is. Igenis ki kell mondanom, hogy szeretném, ha a gyerekem egy olyan társadalomban nőne fel, ahol nem ér senkit semmilyen mértékű társadalmi megkülönböztetés a szexuális identitása, szexuális preferenciái miatt. Ezért kellett újra megosztanom ezt az írást.