Van egy férfi. Elvált. Úgy fél éve egyedül neveli négyéves kisfiát. Felesége összejött egy kollégájával és egy másik városba költözött. Az apa most kezdett el újra randizni, de szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötri, ha az időt nem a gyerekével, hanem a barátnőjével tölti. Odavan, mikor nem alszik otthon. „Mi van, ha rosszat álmodik és én nem vagyok ott?” – ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal túráztatja magát, a boldogságot nem nagyon tudja megengedni magának.

Az apa boldogsága a picinek is jó...

Szülő vagy szerető?

Azt látom, hogy a klasszikus, „rendes” apa-anya-gyerekek családmodellben sem könnyű megugrani azt a szintet, amikor hirtelen szeretőből, férjből, feleségből egyszerre szülők leszünk. Elvált vagy bármilyen formában külön élő apák-anyák esetében ez még bonyolultabban van jelen. Egy anya mesélte, hogy a válás utáni két évet tökéletes harmóniában ketten töltötték a kislányával. Az életük azonban totál megborult, amikor ez az anya hirtelen úgy érezte, megfullad, szüksége van valami másra is. Szüksége van arra, hogy nőnek érezze magát. És ahogy ez szokott lenni, szépen szerelembe is esett egy útjába akadt vándorlegénybe. A problémák akkor kezdődtek, amikor szembesült egy addig ismeretlen érzéssel: egyszerűen nem volt képes összehangolni a szerető és az anya szerepét. Nyilván ez azért sem jött automatikusan, mert a férfi nem a kislány papája volt. Az idő, a tér, a családi élettől teljesen elzárt randik világa szinte előre megjósolhatóan eredményezte ezt a női szerepeiben meghasonlott állapotot.

Gyakorló anyaként is foglalkoztat, hogy mi mindenben gyökerezhet ez a szerepkonfliktus. „Elvileg” ugyanazok az emberek vagyunk: a nő, az anya, a szerető, a kajla gyereklány szépen megférhetne egy személyben. Mégis, sok családot ismerek, ahol együtt vannak, meg minden, de az akkor is problémát jelent, hogy nehéz a nap huszonnégy órájában sokféle arcukat hitelesen megélniük. Sok nőtől hallom, hogy képtelenség szexi szeretőként kibukkanni a szennyes ruhák halmai közül, a házimunkából, és a gyerekek ellátása után minden átmenet nélkül nőcis üzemmódba kapcsolni. Azt hiszem, hogy ez elég elfogadható magyarázat, legalábbis az – hogy úgy mondjam – sokszor igényel némi erőfeszítést párhuzamos női és férfi szerepeinkben megtalálnunk a harmóniát. De mi van akkor, ha kifejezetten bűntudata van valakinek, csak mert teret enged a szülőség mellett a felnőtt intimitásnak is? Ebben az esetben a szerepek konfliktusánál szerintem többről is szó lehet.

A gyerekem szeretem

Én még emlékszem a kisfiam születése utáni első szeretkezéseinkre. Emlékszem arra, hogy nemigen tudtam a páromra, vagy akárcsak magamra teljes odaadással figyelni; folyton a szomszédban szuszogó gyerekem járt a fejemben. Mint ahogy arra is emlékszem, hogy a gyerekemmel megélt közelség-intimitás, ez az új, intenzív érzelem eleinte háttérbe szorította azt a szerelmet, amit a papája iránt éreztem. Idő kellett hozzá, hogy megtanuljam újra szétbogozgatni, hogy most már anya-és-szeretőként hogyan is vannak bennem az érzelmek a családom „férfi” tagjai iránt. Újra kellett rajzolnunk az intimitás, az érzelmi viszonyok finom hálózatát. Mint ahogy helyére kellett azt is tennem, hogy egyszerre konkuráló, de valahogy mégis egymástól elkülöníthető érzésekkel van dolgom. És ezt nagyon fontos momentumnak érzem. Van, aki azt mondja, hogy egyértelműen más a gyerek iránti érzett szülői szeretet, mint egy partner irányába érzett – jó esetben erotikával is átitatott – szerelem-szenvedély típusú vonzalom. Én mégis azt mondanám, hogy ez nem mindig ennyire egyértelmű. Hiszem azt, hogy a gyerekünkkel megélt érzelmi közelség sokszor nagyon hasonlít egy intimitásban gazdag szerelem érzéséhez. Ebből is adódhat az a zavar, hogy ha valaki úgy érzi, bűntudata van, hogyha éppenséggel nem a gyerekével, hanem felnőtt szerelmével tölti az éjszakát. Furcsa ezt mondani, de az érzelmek ösztönössége ellenére mégis van valami tanulható abban, ahogyan a különféle érzelmeinket megéljük.

Jogom van a boldogsághoz

Mégis, akkor kinek hol a helye a hálószobában? Kézenfekvő válasz lenne, hogy gyereknek a gyerekágyban a helye, de talán éppen az elvált szülők tudják a legjobban, hogy mi, felnőttek is – sokszor tudattalanul is – mennyiféle támogató és felnőttes érzést kapunk (vagy veszünk el) akár egészen kicsi gyerekeinktől is. Hogy nekünk, szülőknek is milyen fontos időnként, hogy gyerekünkkel összebújva együtt aludjunk el a nagyágyon. Családja válogatja, hogy ki hogyan tudja összeegyeztetni a maga érzelem-háztartásában, hogy mennyi közelséget enged, milyen érzelmeket oszt meg a férjével és milyeneket a gyerekével.

Olyan családról is hallottam, ahol az elvált anya a szexuális nőiségét szégyenként élte meg, a válás utáni kapcsolatait teljes titokban, a gyerekeitől elzárva próbálta bonyolítani. Az ebben a családban felnőtt fiatal férfi azt mesélte, hogy neki a mai napig gondjai vannak a nőkkel, és azzal, hogy egészséges szexuális kapcsolatokat tudjon kialakítani. Hiszem azt, hogy bármilyen konstellációban is alakul egy család élete, a legfontosabb az, hogy önazonosak legyünk, hogy merjük megélni mindenféle érzéseinket, és valahogy ezt a gyerekeink felé is tudjuk kommunikálni. Én nem gondolom, hogy a gyerekeinkben az zavart keltene, hogy szerelmes nőként, rajongó férfiként is látják a szüleiket.

Visszatérve a gyerekét egyedül nevelő apára, egészen biztos, hogy a kisfiúnak is jó lenne, ha ő megtalálná a boldogságát. Nem biztos, hogy azzal tesz a legjobbat, ha mindenáron őrzi az álmát. Ha ki tud építeni vele egy bensőséges apa-fiú kapcsolatot, akkor abban gond nélkül lesz helye az ő privát szférájuknak is. Ha a szerepei és különféle intim érzései megtalálják a maguk harmóniáját, abból mindketten csak profitálni fognak.