Hogy mennyire alapvető a szexualitásban az érintés, az nem is kérdés. Ölelünk, simogatunk, csókolunk, paskolunk, karmolunk, dörzsölünk, ilyen-olyan módokon izgatjuk a másik testét, a másik érzékeit. De hogy mennyire alapvető úgy általában az életünkben, az úgy tűnik, mégsem annyira alapvető. Ha az lenne, akkor a gyereknevelési trendeknek nem kellene újra meg újra „feltalálni” az együtt alvás, a kendőben hordozás, a szoptatás, a test-test kontaktus, az érintés pszichés fejlődésünkben meghatározó szerepét. Furcsa, hogy amennyire triviálisnak tűnik, hogy kora eszmélésünktől milyen elementáris szükségletünk a fizikai kontaktus, addig sokunk felnőtt életében mennyivel kevesebb érintés van, mint ami kellene egy boldog, kiegyensúlyozott élethez.

Emlékszem, mikor a párom családját megismertem. Amikor először voltam náluk, szerelmem öccse bemutatkozott, aztán hosszan, bensőségesen, valami nagy nagy nyitottsággal megölelt. Kicsit zavarban voltam, mert számomra szokatlan volt ez az intim érintés úgy, hogy gyakorlatilag nem is ismertük egymást. De talán, ami még zavarba ejtőbb volt, hogy nem volt semmi formalitás, semmi sietség ebben az ölelésben. Mintha nem lett volna semmi szándékolt célja ennek az érintésnek. Csak volt, jött belülről és kész. Azóta nekünk már az életünk része ez a fajta ölelés, aminek semmi más dolga nincs, csak hogy kiszakítson bennünket a napi szaladgálásból, az összevissza figyelésből. Hogy segítsen megállni egy pillanatra, segítsen egymásra hangolódni.

Amióta gyerekünk van, azóta egy ehhez nagyon hasonló ölelés része a szerelmi életünknek is. Amióta az együtt tölthető intim percek nagyon is végesek, amióta szervezést igényel, hogy a napi rutinból hogyan tudunk ki-kiszakadni, azóta van az az ölelés, amit a gyermekem apja szinkronizálódásnak nevezett el. Ha a délután közepén, vagy épp munka közben, amikor egy kicsinyke lehetőség adódik, sort kerítünk rá, hogy egymás arcába szuszoghassunk, egymás testének fizikai közelségében érezhessük meg egy-egy pillanatra, hogy nem csak a háztartás, a gyerek, más közös dolgaink azok, amik egy párrá tesznek bennünket.

Most akkor beszéljünk vagy ne beszéljünk róla?

Mester Dóra

Szexedukátorként, nevelőként, aktivistaként furcsa helyzetben vagyok. Az a dolgom, hogy beszéljek a szexről, legfőképp beszélgetés útján segítsek megérteni, felismerni, oldani a szexszel kapcsolatos tabukat, pszichés feszültségeket. Állandóan azt hangsúlyozom, milyen fontos, hogy beszéljünk róla, hogy képesek legyünk megtalálni a jó szavakat, a megfelelő nyelvet a kedvesünkkel, a gyerekünkkel, az orvosunkkal, vagy bárhol, ha épp erre kerül a sor. Hogy képesek legyünk gátlások nélkül, a szexualitást az élet természetes helyén kezelve, szóval illetni nemi dolgainkat. És mégis. Azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor ugyanígy tudnunk kell nemcsak beszélni, beszélni, beszélni..., hanem szavak nélkül is otthon lenni egy ölelésben. Na, ja. Ezzel most nem mondtam semmi újat. Testi kommunikáció, testbeszéd, ki ne hallott volna már róla.

Mégis azt hiszem, hogy kevésszer van az életünkben, amikor úgy tudunk jelen lenni a fizikálisan, hogy a testi érintésnek ne lenne valami tudatos célja, ne lenne valami „kiszámolt” értelme, hogy ne lenne minden mozdulatunk mögött egy szándék, egy gondolat. Azt érzem, korunk szexuális kultúrája is ezt sugallja, azt erősíti, hogy minden mozdulat teljesítés is egyben. Minden érintéssel tudatosan akarunk adni valamit: kedvességet, vigaszt, gyönyört, fájdalmat, orgazmust, kielégülést. Nehezemre esik ezt jól megfogalmazni, de azt érzem, hogy ezeken túl még van a testi jelenlétnek, az érintésnek egy másik minősége is. Amikor el tudjuk engedni a tudat kontrollját és hagyjuk, hogy a testünkben rejlő tudások vezessék a kezünket. Amikor képesek vagyunk egy pillanatra elfelejteni félelmeinket, szándékainkat, elvárásainkat, és csak úgy, minden hátsó gondolat nélkül megérkezni a testünkbe, magunkhoz, a másikhoz.

Értsd meg előbb, hogy jól használd

Azon gondolkoztam, milyen furcsa, hogy otthon, iskolában mennyi mindent tanítunk a gyerekeinknek, mennyi haszontalan tudást, mennyi felesleg információt. El tudnék képzelni egy olyan óvodai-iskolai foglalkozást is, ahol a gyerekek játszva tanulják meg, hogy mennyiféle érintés, fizikai kontaktus létezik az emberek között. Mennyiféle testi kifejezési módja lehetséges az érzelmeinknek, az interperszonális viszonyainknak. Ily módon is segíthetjük megérteni, hogy hogyan lehet a különböző érintéseket dekódolni, értelmezni, visszaigazolni és megválaszolni. Mert persze az életünk során jó és rossz, felemelő vagy éppen drámai élmények során előbb-utóbb mind magunkévá tesszük ezt a tudást, de talán ha mindez egy tudatosabb folyamat része, akkor sok kellemetlen élményt akár meg is spórolhatunk. Nem tudom. Mindenesetre érdekes volt két, ezzel kapcsolatos történet a saját gyerekemmel.

Egyszer, vásárlás közben egy férfi megsimogatta a fejét. Én észre sem vettem, ő mondta hazafelé úton, hogy egy bácsi megsimogatta. Emlékszem, furcsa érzések kavarogtak bennem, mert utólag végképp nem tudtam megítélni, hogy akkor ezt hogyan kellene értelmezni, mit kellene neki mondanom. Ez az intim terébe való rossz behatolás volt, vagy kedves gesztus? A másik, amikor elalvás előtt mondja nekem, hogy tudja ám, hogy miből lesz a kisbaba.

– Miből? – kérdeztem.

– Hát abból, ha te meg apa, meg Marci (a párom testvére) megölelitek egymást.

– Meg Marci? – kérdeztem vissza meghökkenten. Mert hát – úgy látszik – mégis igényel némi magyarázatot, hogy a szeretetteli meg a szerelmeskedős ölelés az nem teljesen ugyanaz. Vagy lehet, hogy mégis ő tudja jól? Lehet, hogy ezek az ölelések valójában közelebb vannak egymáshoz, mint ahogy azt felnőtt fejjel gondolnánk?

Hazai fronton vajon mi a helyzet? A Nők Lapja Cafe tabumentes szextesztjével ezúttal az alkalmi kapcsolatok nyomába ered. Aki kitölti, egyrészt részt vesz a 100 000 Ft-os nyereménysorsoláson, másrészt segít abban, hogy jobban megismerjük egymás vágyait és szokásait. Válaszolj te is!