„A modern ember úgy gondolkodik a szabadságról, hogy az az óriási lehetőségek, végtelen képességek birodalma. Pedig van egy teljesen másfajta szabadság is, az, hogy eldönthessük, hogy mi az, amit nem akarunk. Nem kell napi tíz órát dolgozni, nem kell karriert és családot építeni, nem kell rossz kapcsolatban maradni, nem kell vásárolni, nem kell a korrupt politikában és a gyilkos gazdaságban részt venni.”
 
Sokat motoz bennem Feldmár András szabadságfelfogása. Sokat motoz, mert a szexszel foglalkozva lépten-nyomon magam is folyamatosan egy őrületes ellentmondással küzdök. A szexualitással foglalkozom; az öröm, a gyönyör, az érzelmek, a érzékek végtelenül gazdag és boldogító birodalmával, és mégis az emberi szomorúság, sivárság, béklyóba zártság és végtelen boldogtalanság jön velem minden mondatban, minden kérdésben, minden tekintetben szembe. Mert nyilván a szexualitásban, a totális testi és lelki lemeztelenedésben szükségszerűen benne van az örömön túl minden más is, mi emberi. Éppúgy gyönyör, mint fájdalom, éppúgy az egyesülés, mint a végtelen magány. Mégis mindennek van, lehetne sokkal kontúrosabb a pozitív oldala.

Lehetne ez életünk olyan területe, ahol végre lehetőségünk adatik valóban lemeztelenedni, valóban kizárni a külvilágot, a maga összes normájával, elvárásával. Ahol valóban teret kaphatnának valós, benső vágyaink. Ahol megélhetnénk, egyben levethetnénk a múltunk fájdalmas terheit, ahol búcsút inthetnénk kínzó árnyainknak és megtalálhatnánk belső nyugalmunkat.

„Szexinek kell lenni”

Ehelyett azonban sokszor azt látom, hogy a szex csupán egy újabb terepe a megfelelésnek, a kötelező napi gyakorlatoknak. Szexinek kell lenni, élvezni kell, gyönyört kell találni, és persze folyton csinálni, csinálni, csinálni kell. Mert ha nem, hát nem vagy trendi, nem vagy többé fiatal, nem vagy senki. Pedig lehet itt is nemet mondani, és lehet megtalálni egy olyan utat, ami talán máshogyan jó, mint ahogy olvashatunk róla.

Óvszer, szex és család

A gyakorlati munkám során azt tapasztalom, hogy mennyire nehéz is ez a szabadság: az, hogy egyáltalán el tudjam gondolni, meg merjem fogalmazni és aztán meg tudjam élni, hogy nekem mi is a jó. Mert ehhez nagyfokú önismeret, önelfogadás, önszeretet és bátorság kell. És legtöbben sajnos nem úgy lettünk nevelve, hogy mindez automatikusan rendelkezésünkre állna. Azt érzem, hogy az az óriási lehetőség, végtelen képesség felé vezető szabadság, amiről Feldmár a modern ember kapcsán beszél, mintha valójában megrémítené az embereket. Mintha rettegnénk attól, hogy valójában, ha lenne, nem is tudnánk mit kezdeni vele. Mintha a kötöttségek, a béklyók, a rossz munkahely, a kiürült párkapcsolat, az idegesítő család nyújtotta látszólagos biztonság értékesebb lenne a szabadság félelmetes valóságánál. A szabadságnál, amiben esetleg valóban döntenünk kell, amiben valóban mi leszünk a felelősek, amiben nem hivatkozhatunk folyton valami kifogásra, hogy újra és újra miért nem éljük a saját boldogságunkat.

Arról is kellene persze beszélni, hogy ezt a szabadságot megelőzi még egy korábbi, egy ennél sokkal kézzelfoghatóbb, még ha nem is egyszerűbb feladat: a jogok és lehetőségek egyenlőtlenségének felszámolása a hétköznapok valóságában. Mert addig, amíg 10–12 órát dolgozunk, amíg nincs ágyban, konyhában, gyermeknevelésben egyenlő joga a nemeknek, amíg tele van a sajtó szexista viccekkel, addig nem várhatunk változást az egyének szexuális szabadságában sem. Az alapvető jogi és társadalmi peremfeltételek nélkül nincs tere a szexuális, érzelmi és bárminemű egyéni szabadságnak sem.

Nyíltan a szexualitásról

Pedig azt érzem, hogy csak ezután lehet arról beszélni, hogy mit is jelent az, hogyha valaki pozitívan gondolkodik a szexualitásról. Hogy hogyan is lehet méltó, emberi szintjére emelni az életünkben a szexualitást, a bűntudattal terhelt kapkodó zug-lekvárnyalogatástól hogyan lehet bevinni a szalonba, a családi tűzhely mellé, és az élet egyik központi energiatermelő forrásává tenni. Sokszor érzem azt, hogy a beszéd mennyire kevés ahhoz, hogy ezt az érzést „elmagyarázzam”. Sokkal hatásosabb és közérthetőbb volt egy előadás, amit nyáron Pécsett, a La Clique kabarévarietében fellépő Ursula Martinez író, performer és kabarédíva szuperelegáns sztriptízshow-jában a testével, néhány könnyed mondattal és kacér pillantásával elmondott. Mondhatni villámgyors vetkőzés keretében fel-alá sétált a színpadon, és egy aprócska vörös szalagot tüntetett el minden ruhadarab eldobásakor. Teste kidolgozott, erős, nem fiatal, egyáltalán nem a ma megszokott erotikus női test volt. De mégis könnyed és magabiztos. Valahogy természetes volt, ahogy egyre kevesebb ruhában mászkált a nézők közé bevezetett pódiumon. És a leggyönyörűbb az a jelenet volt, amikor már csak egyetlen tangabugyi volt rajta, megkérdezte a közönséget, hogy vajon most hova lett a piros szalag. És aztán könnyedén lehullott a bugyi, de a vörös szalag nem volt sehol.

Volt helyette Ursula kedves bátorító mosolya, ahogy záróakkordként enyhe terpeszt téve a puncijából elővarázsolta azt a bizonyos szalagot. Soha ennyire meggyőzően nem láttam valakit megmutatni, hogy mennyire természetes dolog is a punci, mennyire nincs ebben semmi titkolnivaló, szégyellnivaló. Mert ez a pillanat egészen más volt, mint egy bármilyen másik vetkőző, rúdtáncos vagy egyéb erotikus jelenet. Ez egyáltalán nem volt erotikus a ma hozzáférhető „kirakaterotika” értelmében. Ez a pillanat – és nőként, nézőként, szakmabeliként egyaránt ezt éltem meg – felszabadító volt, ahogy az angol mondaná: empowering, erőt sugárzó, erőt adó, és ebben az értelemben mégis erotikus. Hiszen benne volt minden nőisége, szexuális kisugárzása. Hiába, szavakkal valóban nehezen visszaadható. Nemcsak Martinez természetessége, de a nézők arcán feltűnő hitetlenkedés is, hogy ezt így lehet.