Szex

Mert nem vagyunk egyformák…

"A szerelem az az érzés, amit olyasvalaki iránt érzünk, aki kielégíti legmélyebb igényeinket és vágyainkat." (P. Hauck) Igen ám, de az ember nem szereti feladni saját egyéniségét, ízlését a párkapcsolatban. Hogy mi történik akkor, ha egyébként minden a legnagyobb rendben, csak ízlésbeli különbségek vannak, arról két fiatal mesél.

Magas szőkét vagy alacsony barnát





„Már kicsit több, mint egy éve voltunk együtt Eszterrel – meséli a 28 éves Tibor – amikor a problémák kezdődtek. Olyan problémák, melyekre más lány nem is gondol, legalábbis szerintem. Már az elején furcsálltam azt, hogy amikor megmutattam Esztinek a fényképeimet, amelyeken természetesen a volt barátnőim is rajta voltak, a nézegetés után rossz kedve lett, már nem akart beszélgetni. Akkor nem forszíroztam a dolgot, bár nem is tudtam semmire gondolni. Egyébként nagyon szerettük egymást, mindent megbeszéltünk.





A hatalmas rózsaszín köd után, amikor már tisztult a kép, kicsit tisztábban kezdtük látni egymást – ami szerintem minden kapcsolatban így van – már más témák is előjöttek: kinek milyen az ízlése a pasik és lányok terén. Én mindig is a magas, szőke hosszú hajú lányokat kedveltem, akik sportosan öltözködtek. Eszti ilyen lányokat látott a képeken is, ugyanis fiatalabb koromban szinte mereven ragaszkodtam ehhez a típushoz, minden barátnőm ilyen volt. Ehhez képest Eszti csak 165 centi, barnás-vöröses hajú és a hangulata szerint öltözik, egyszóval nem az a tipikus feltűnő bombázó, de nekem nagyon tetszik.





Amikor ezt a témát már többször megvitattuk, s mindig ő hozta elő, már kezdtem gyanakodni, de egyben idegesített is. Kibújt a szög a zsákból, ami szép lassan az egész kapcsolatra rányomta a bélyegét: Eszti úgy érezte, nem elég jó nekem, kisebbségi érzése lett, egyre jobban. Nem értette meg, hogy nekem ő úgy jó, ahogy van. Már nem vagyunk együtt, most egy magas szőke lánnyal járok (ismét). Lehet, hogy Esztinek volt igaza: az ilyen ízlésbeli különbségek nem győzhetők le. Nem tudom…”






Lilában – feketében


„Ő fekete nappalit akart, én lilát, mert kaptam a nagymamámtól egy lilás szőnyeget, ami meghatározta az egész nappali jellegét – meséli Tündi, aki 30 éves, s nemrég ment férjhez. Így olyan vidám lett volna! Nem akartam fekete bútorok közt élni, az olyan lehangoló, Misi pedig beleszeretett ezekbe! Azt mondta, vegyünk másik szőnyeget! Azt már nem – erre én, hiszen a mamától kaptuk. Az első közös albérletünkről volt szó. Mondogatták is a barátaink: nem mindegy, hogy mi van benne, csak albérlet. Nem volt mindegy, ebben megegyeztünk, mindketten igényeset akartunk.





 Én elkezdtem függönyt válogatni, természetesen olyat, ami lilás. Misit kiverte a víz a lilától, én csak azért is azt akartam. A függönyt a párom anyukája vállalta magára, hogy megvarrja, persze még jóval a vita előtt. Amikor Misi megtudta, hogy megvettem a lila függönyöket, kiadta az anyjának az utasítást, hogy nem varrhatja meg. Hát így tanultam meg varrni, mert csak azért is meg akartam mutatni, hogy az a függöny lesz fönt. Amikor már minden kész volt a lakásban, meghívtam a legjobb barátnőmet, nézze meg, hol lakunk.

Ahogy belépett, éreztem, hogy valamit akar mondani, de nem meri. Pedig ilyesmi nem nagyon fordult elő köztünk. Kiderült, hogy rettentő ízléstelennek tartja a lila nappalimat, rám sem ismert, hiszen azelőtt nem szerettem a lila színt. Igaza is volt, de ha már megvolt a szőnyeg, ahhoz kellett igazodni. Nemrég házasodtunk össze Misivel, most már saját lakásunk van, az ízlésünk is egymáshoz csiszolódott, már nem voltak viták a színekben, másban viszont annál inkább…”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top