Dédpapám orvos volt, jól keresett, és a háztartáspénzzel sem fukarkodott, de hónap végén, dédnagymamának pontos elszámolást kellett felmutatnia, mire költötte a rábízott összeget. Dédmama, ha vásárolni akart magának egy könyvet, vagy egy új harisnyát, esetleg szeretett volna beülni barátnőjével egy cukrászdába, élete párjához fordult, hogy pénzt kérjen tőle ezekre az extra kiadásokra. Dédpapa bizony nem mindig találta elfogadhatónak az indokokat, és ez ellen nem volt mit tenni. Dédmama azonban nem zúgolódott, mert természetesnek tartotta a családi kassza kezelésének ezen módszerét.
 |
Ma már a legtöbb nő felemelné a hangját, ha férje, élettársa, barátja, kedvese vagy ki tudja mije, önkényesen uralná a családi büdzsé elosztásának jogát, még akkor is, ha a nő esetleg háztartásbeliként valósítja meg önmagát, és egy fillér profittermeléssel sem járul a vagyongyarapításhoz. Az oldalbordák többsége azonban már a munkaerőpiac forgalomban lévő portékája, így önálló keresettel rendelkezik. Az „önálló” szó azonban veszít hangzatosságából, amint egy fedél alá költözik egy férfi és egy nő, akik elhatározzák, hogy érzelmileg és anyagilag összekötik életüket. Ekkor bizony el kell dönteni, hogy a kassza közös-e vagy sem.
 |
A kizsákmányolástól való félelem, vagy a túlcsorduló öntudat, esetleg a „ki tudja, hogy meddig maradunk együtt” szemlélet azt diktálja, hogy mindenki ápolja a saját bankszámláját, és a közös költségeket, mint a rezsi, a WC papír, a kiégett villanykörte pótlása, fele-fele arányban fizessék. De mi van akkor, ha a férfi a közös pénzen vásárolt szafaládéból rendszeresen dupla annyit fogyaszt, mint hölgypartnere. Dekára lemérni nem lehet, viszont egy kiadós veszekedés alkalmával kiváló támadási felület. „Bezzeg te sonkát eszel minden este, én meg egy pirítóssal is beérem. A kajapénz persze felesbe megy. A mosogatószert meg én vegyem, mert csak én használom…..”
 |
A kérdés különösen elfajulhat, ha pár keresetei között jelentős szakadék tátong. A szerényebb bérből élő esetleg luxusnak tartja a taxit, vagy dőzsölésnek az éttermi vacsorát, míg a másiknak mindez természetes. Ha a költségek nem fizetésarányosan, hanem felesbe oszlanak, ez bizony komoly nézeteltérést okozhat. Az nem megoldás, ha a szerényebb pénztárcával rendelkező fél hazabuszozik rántottát sütni, míg a másik eltaxizik az étterembe, hogy rendeljen egy bélszínragut, mert ő megteheti.
Vagy vegyük példának a nyaralást. Salamon király tunéziai luxusútra vágyik, a templom egere pedig legfeljebb kisétál a szabadsága alatt minden nap a ligetbe egy vattacukorra. A lovagias szellem azt sugallja, hogy ilyenkor nem árt meghívni a szív szerelmét, és szemrebbenés nélkül állni a költségeket, de nem szabad kihagyni a számításokból a háborgó önbizalmat, főképp, ha a férfi van a szegényegér oldalon. Elfogadni egy nő pénzét? Hiszen amióta a világ, s két nap, a férfiak a családfenntartók.
A purgatóriumot idéző gondolat bizony még a férjeket, élettársakat is megkínozza, de sokan közülük hamar fejet hajtanak a megváltoztathatatlan előtt, és legyintenek „ám legyen; mindent a szerelemért”.
