Szex

szerelem@szerelem.hu – chatcsaták

Milyen érzés rájönni, hogy kedvesed egy társkereső oldalon más nőkre vadászik? Az ellenállhatatlan humorú, jóízű erotikával és sok-sok életismerettel fűszerezett regényből kiderül.

Cikkünk részletet közölt Iván Kati szerelem@szerelem.hu – Chatcsaták című könyvéből.
Tipp: rendeld meg a könyvet a Polc.hu-n »
szerelem@szerelem.hu

Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem...” A mottóként idézett népdal régi, az internet és az internetes ismerkedés új – a szerelem viszont örök. Ezt példázza Iván Kati regénye. Az alaphelyzet: Zsófi ájultan szerelmes barátjába, a harmincas reklámguruba, a férfi viszont inkább csak hagyja magát szeretni. Ezt mutatja az is, hogy szabad idejében virtuális kalandokat keres a világhálón. Persze, lebukik, természetesen összevesznek és egyértelmű, hogy a lány szenved jobban. De nem muszáj mindennek úgy maradnia, ahogyan volt! Először Zsófi változik meg, aztán pedig a helyzeten változtat, méghozzá igen csalafinta módon. Az izgalomban, fordulatokban és szerelemben bővelkedő történet az Erzsébet téren ér véget. Pontosabban a konyhában. Vagy az ágyban? Ezt nehéz eldönteni, az viszont tény, hogy a happy enddel záródó regény az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket.

Részlet: olvass bele a könyvbe!

Németh László Szerdai fogadónapja… Szerda, mindenütt csak az a szerda! Neki a szerda már mindig csak a szerelemszerdát fogja jelenteni. Kár itt lődörögnie, ha mindenről Csaba jut az eszébe. Na, elég ebből. Indulás!

Hetek óta nem húzta ki a szemét, fél, hogy lebőgi róla a sminket. Pedig ez a frizura valósággal eseng a festék után. Be is megy ebbe az illatszerboltba. Keres valami szuper vízállót. Nocsak, micsoda tülekedés van itt!

Az üzletben egy Happyface nevű márka bevezetése kapcsán sminkbemutató folyt. Egymás után ültek be a székbe az amúgy is színesre mázolt plázacicák, akik élvezték, ahogy a széles nyilvánosság előtt további rétegekkel fedik be az arcukat. Zsófi ilyen tortúrára természetesen soha sem vállalkozott volna. Nézni viszont jólesett a kacarászó fiatalokat, akik – ezt meg kell adni – kivétel nélkül mind szebbek lettek, mire felálltak. Zsófi mellett egy már kipingált húszéves forma lány ácsorgott. Égkék szeme valósággal világított a friss fekete keretben. Álltak és hallgatták a villámgyorsan dolgozó sminkes szakszerű magyarázatát. – Ide az orrhegyre egy kicsivel sötétebb alapozót teszek, és látják, szinte pisze lett. Na jó, majdnem pisze – helyesbített szórakozottan. A mondat humorát az adta, hogy a székben ülő hölgynek egész estét betöltő hatalmas orra volt. Zsófi és szomszédja összemosolyogtak. A lánynak hirtelen úgy tűnt, hogy régóta ismeri ezt a rokonszenves kék szeműt. Szinte olyan érzése volt, mintha nem lenne egyedül.

– Ki a következő? – kérdezte ekkor a kozmetikus. Roppant furcsa, de senki sem jelentkezett. Mintha szétvált volna a bámészkodók tömege, és Zsófi az első sorban találta magát.

– Menjél csak, én már voltam! – szólalt meg most a szomszédja, és egy ilyen fiatal lánytól nem várt határozott mozdulattal előretolta Zsófit, aki egy perc múlva meglepődve vette észre, hogy ott ül a pulpituson.

– Ez nagyon hálás arc! – jegyezte meg a fehérköpenyes nő. – Itt csodát lehet tenni. A megjegyzés nem tűnt nagyon hízelgőnek. Viszont megalapozott volt. Tíz perc sem kellett, és máris kiderült: a sminkes hölgyet nem csalta meg a szakértelme.

Tippünk: ha még nem találtad meg a párod, de vágysz valakire, próbáld ki te is Párkereső szolgáltatásunkat. Klikk ide! »

Az elé tartott tükörben Zsófi egy majdnem ismeretlen, de a megszokottnál sokkal mutatósabb ábrázatot látott. Vonásai harmonikusabbak lettek, barna szeme szinte beragyogta az arcát, és ajka, amelyet a tükörbe nézve máskor soha nem talált érdekesnek, csillogott, mintha belakkozták volna. Régebben futva érte volna el a legközelebbi toalettet, hogy lemossa magáról az idegenséget, de most másképp döntött – nem volt olyan nagyon jóban az eredeti énjével, hogy okvetlenül ragaszkodni akarjon hozzá. Ellenkezőleg: azon vette észre magát, hogy kezében egy csinos kis papírtasakot szorongat, amelyben ott csörög az arcára rajzolható új portré elkészítéséhez szükséges valamennyi szépészeti szer, körülbelül akkora értékben, amennyit két év alatt szokott kozmetikumokra fordítani.

– Nem baj, úgysem megyek már az Égei-tengerre – nyugtatgatta saját háborgó lelkiismeretét. Még csak az hiányozna: Csaba nélkül! Hogy állandóan rá gondoljon?

Utálta a félmunkát: ha már átalakultunk nyaktól felfelé, ne hagyjuk abba! Így, amint kilépett az illatszerboltból, körülnézett egy ruhaüzlet után. Ötöt talált húsz méteren belül. Mély lélegzetet vett, és befordult a legismertebb nevűbe.

Ott azonban alábbhagyott a lendülete, és jó ideig csak sétált a vállfákra akasztott csodaholmik között. Úgy találta, egyik sem neki való. Mindegy, folytassuk, amit elkezdtünk! Szinte találomra felkapott három nyári ruhát, és bement az egyik fülkébe. Meglepetésére mindegyik bőnek bizonyult. Nem gondolta, hogy ennyit fogyott! Felöltözött, és újabb darabokat vitt be. A szűk kis helyiségben melege volt, úgy tűnt, mintha bezárták volna, és alig látott magából valamit. Ezért széthúzta a függönyt, és kihátrált az előtérbe. Ott volt hely arra, hogy megfelelő távolságba kerüljön a jókora tükörtől. Tanácstalanul forgolódott. Nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e, amit lát. Visszament, belebújt a következőbe, de abban sem érezte magát igazán jól. Mintha nem is ő lenne az! A furcsa az volt, hogy a holmi nemcsak a valóságos, hanem az éppen kölcsönkapott személyiségétől is távol állt. Már az ötödik darabot próbálta, de továbbra sem volt fogalma arról, hogy végül vesz-e valamit. Még egyszer, utoljára, végigpásztázta szemével a tükörbeli nőt a lábától a nyakáig. Ekkor egy férfifejet látott meg a magáé felett. Az arc majdnem olyan magasan volt, mintha Csabáé lett volna, és csaknem olyan árnyalatú haj keretezte. A körvonal többi része azonban bizonytalanabbnak, kevésbé markánsnak tűnt, és a világító kék szemek helyett mosolygós barnák néztek az üvegből a lányra.

– Á, ezek nem neked valók – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Mintha jelmez lenne rajtad! Hallgass rám, vedd fel ezt!

Az elmúlt két órában csupa olyan dolog történt Zsófival, amit másvalaki akart: a szomorú fodrásznő, a határozott tinilány… Ettől az embertől már nem hagyja magát rángatni.

– Inkább nem. El tudom dönteni, hogy mit vásároljak. Máskor is én választom a ruháimat.

– De azok egészen másmilyenek, az ilyen holmikhoz én jobban értek.

Zsófi szembefordult a barna szeművel, így önmagát már nem látta, csak a férfit. Körülbelül egykorúak lehetnek. Enyhe túlsúly, farmer, némileg kinyúlt póló, nem úgy fest, mint egy divatdiktátor.

– Ezt meg honnan veszi?! – kérdezte tőle ingerülten. Ennyire látszik rajta, hogy kilóg ebből a szuper elegáns boltból?

– Órák óta figyellek.

– Órák óta? De hát miért?

– Azért, mert fotós szemem van. Vagyis számomra minden, ami a szemem elé kerül, fotótéma. Így vagyok megcsinálva.

Zsófi, akit a testi-lelki fáradtság és az elmúlt másfél óra fura eseményláncolata egyfajta révületbe ringatott, most hirtelen kijózanodott.

Verát szólította le egyszer egy pasas azzal, hogy ő a Trend Magazin fotósa, aztán kiderült róla, hogy taxisofőr. Verát persze nemigen zavarja az ilyesmi, egy ideig még randizgatott is az illetővel. Őt viszont igen.

– És bocs, de nekem mi közöm van ehhez? – felelte harciasan.

A férfi önbizalma egy pillanat alatt elpárolgott. Csak dadogni tudott.

– Én csak… Én csak vonzónak talállak… Találom magát… És szeretnék segíteni.

– Kösz a tanácsot, eszemben sincs ismerkedni. Különösen fotósokkal. Hello!

– Rendben… Értem. De mi baja a fotósokkal?

– A világon semmi. A trükköket viszont nem szeretem. Most mindjárt azt fogja mondani, hogy címlaplányt keres a Celebek Titkainak vagy a Trend Magazinnak. De én sohasem képzeltem magam modellnek, nem is olyan az alkatom. Ezenkívül szeretnék egyedül maradni. Fotósokra pedig végképp nem vagyok kíváncsi.

– Bocsánat, de én nem mondtam, hogy hivatásos fotós vagyok, csak azt, hogy fotós szemem van. Számítógépes grafikusként dolgozom a K and J Divatháznál, és szabadidőmben mindent lefényképezek, amit érdekesnek találok. Remélem, hogy előbb-utóbb sikerül pályát váltanom!

– És most hol hagyta a fényképezőgépét?

– Sajnos, az otthon van. Csak egy doboz sörért ugrottam be ide, útban hazafelé, aztán megláttam magát az élelmiszerbolt előtt. Egy ember a sok plázatöltelék között…

Zsófi végre elmosolyodott:

– Úgy érti, nem talált tipikus plázacicának? Na ezt még megbocsátom. De miért követett?

– Hát ez az! Ahogy figyeltem, annyira különbözött mindenkitől! Olyan volt, mintha csak maga élne, mindenki más díszlet lenne. Aztán következett az átalakulás, amit végignézhettem. Fantasztikus! Most már nem lenne szabad elrontania.

Zsófi csak állt ott a márkabolt mustársárga nadrágkosztümjében. Sosem szerette, ha fotózták. Amikor valahol csoportképet csináltak, ő mindig úgy helyezkedett, hogy hátrább kerüljön, így alacsony termetével alig látszott ki a többiek közül. Mit is akar ez a férfi? Egyszerre annyi mindenre lett kíváncsi, hogy nem volt képes szavakba foglalni mondanivalóját. Ezért csak ezt a kevéssé konkrét kérdést tette fel:

– És most?

– Most él csak igazán! Az izgalmas frizura és arc, hozzá a szemében a szomorúság… Lélegzetelállító! Be kell fejeznie a művet, de ezzel a szerkóval képtelenség.

A fiú már újra elemében volt:

– Van érzékem mindenhez, ami kép vagy látvány. Hallgass rám, ezt próbáld fel! – Szinte oda sem nézve leemelt egy ruhát a tartóról, és a lány kezébe nyomta. – Vedd úgy, hogy az egész átalakulást én szuggeráltam neked! És ha beleegyezel, ma még olyan fotót is készítek rólad, amelyiken nevetni fog a szemed. Én vagyok Pygmalion, és te az én művem vagy.

– Ez bolond! – döntötte el Zsófi magában. De azért magára húzta a halványkék csodát. Amikor megnézte magát a tükörben, meg kellett állapítania: a férfi, ha bolond is, igazán jó szemű bolond. Pygmalionnak sem rossz. A ruha szinte diktálta, hogyan tartsa magát, milyen arcot vágjon, még azt is, hogy miként kell hátravetnie a haját ahhoz, hogy a próbafülke tükrében látható bájos ifjú hölgyet el tudja fogadni önmagaként.

Azért hamarosan újabb – ezúttal már egyáltalán nem kellemes – meglepetés érte. A kék csoda körülbelül egyhavi fizetésébe került. De csak egy pillanatig gondolkodott, aztán kilépett a függöny mögül, és odament egy elárusítónőhöz.

– Megoldható, hogy magamon hagyjam? – kérdezte.

Amikor a kasszához értek, a férfi kiemelt egy nyakláncot a kupacba rakott bizsuk közül.

– Ez az én ajándékom – mondta. – Filléres vacak – nyugtatta meg az ijedten tiltakozó lányt. – Vedd csak fel, csodát tesz!

Zsófi ezt nem engedhette: kifizette a bizsut. Aztán megjegyezte:

– Egy kis csoda nem jönne rosszul…

És lett kis csoda: ahogy a nyakába akasztotta a különböző méretű, kavicsformájúra csiszolt színes kövekből álló nyakéket, minden hétszerte szebb lett tőle. A ruha is, meg ő maga is.

– Az évtized fotósorozata lesz, amit rólad készítek! – lelkesedett a férfi, akiről Zsófi már sorban állás közben megtudta, hogy Bartócz Gábornak hívják, és a plazától néhány saroknyira lakik.

– Menjünk át a műtermembe! Ezeket a fotókat most kell megcsinálni. Hiszen szinte ragyogsz, és ez a ragyogás talán nem tart örökké. Már holnapra halványulhat…

A lány lassan kezdte megszokni a gondolatot, hogy azon az estén olyan dolgok esnek meg vele, amikről eszébe sem jutott volna, hogy valaha is megtörténhetnek. Mindenesetre elindult kifelé a boltból. Csinos fiatal nő jött velük szembe a párjával. A lány kicsi volt, kecses és elegáns, partnere viszont magas, kissé mackós és slampos. Mégis nyilvánvaló volt: ezek ketten összetartoznak. Együtt maradnak, és aznap este egyikük sem lesz magányos.

Zsófi majdnem elnevette magát: immár másodszor nem ismerte fel tükörbeli önmagát. Igaz, hogy ez a kékruhás plázatündér valójában tényleg nem ő. Így, bármi következik, az nem vele fog történni.

könyv.lap.hu »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top