A sminkem és én – élet a púderen túl

Vagy kapásból rossz a sorrend? Úgy kellene mondanom, hogy én és a sminkem? Nem is tudom. Összefonódtunk az évek során mi ketten, egyek lettünk, elválaszthatatlanok. Ha ő nincs, mintha nem lennék én sem, vagy másvalaki lennék, egy rosszabb kiadású lény, a bennem élő szimplább személyiség. Persze mi is gyerekként barátkoztunk össze. Melyik kislány nem érezte a kísértést, hogy a nagyi rúzsát tönkretegye? Persze csak a nagyi érezte ezt tönkretevésnek, mi szépek lettünk, királylányok és tündérek, kenődött a vörös jobbra-balra, letört a fele a rudacskának, de a másik fele ott volt a fejünkön és sajnos a ruhánkon, így mikor a nagyi meglátott, a feje egyből neki is piros lett. Később anya alapozójával és szemhéjpalettájával ment a trükközés, bután néztünk ki a barátnőmmel, Esztivel, de mégis így mentünk suliba, ahol rögtön lemosatták velünk az egészet. Úgy éreztük, a fejünk olyan, mint egy kifestőkönyv, üresen merednek ránk vissza a tükörből a kontúrvonalak, valahogy ki kell színezni az életet.

Smink nélküli szigor és natúrlady

Fotó: Marjai Judit

Szigorú gimnáziumba kerültem aztán, köpeny, váltócipő, és „semmi ledérség” volt a jelszó. Ekkor már megvettem az első korrektorstiftet, kendőzni a rusnya bőrhibákat, és tesiórán bizony szétfolyt a szempillaspirál. Nem voltak valami szuperek az akkori sminkszerek, peregtek, mosódtak, de mégis kincsek voltak, a nőiesség szimbólumai. Aztán úgy harmadik táján megváltozott az életfelfogásom. Én lettem a natúrlady. Akkor már nem ettem húst, fura zsákokban és hippidresszekben kezdtem el járni, két gúnynevem is lett rögtön: Vranyecska, a csehszlovák traktoroslány, illetve Zsákbavarrott. És egy vérbeli Zsákbavarrott nem sminkel. Mereven elutasítja a „diszkósok” és egyéb cicababák hülyeségeit, nagyon alternatív, nagyon tarisznyás, az arca sminktelen, komoly és érthetetlen könyveket olvas, egyszóval mélységesen elvont. A lélek a fontos, a mindig elborult tekintet, a külsőségek nem számítanak.

Kikent-kifent Móni és a Zsákbavarrott

Ez az állapot évekig tartott, már főiskolás voltam, mikor az akkori szerelmem lelépett a kikent-kifent Mónival. Egy világ omlott össze bennem. Ám a romokon új világ épült. Kihajigáltam a bő és előnytelen ruhákat, bevonultam az első drogériába, és hatalmas zsákmánnyal tértem haza. Miss Smink és az arcom ettől a naptól fogva elválaszthatatlan. Persze évekbe telt, míg megtaláltam a saját színeim, míg egy sminkes barátnőm megtanított arra, hogyan lehet a fejem még előnyösebb. Az ő szájából hangzott el a tételmondat, amit azóta több szakember is mondott nekem. Hogy tényleg olyan az arcom, mint egy üres lap, bármit lehet belőle csinálni, de önmagában érdektelen, olyan semmilyen. Talán azért, mert túl szabályosak a vonásaim. Így voltam már halvány kis szende, de gót istennő is – egyszerűen a smink, pár szín és jól eltalált vonal embert, nőt farag belőlem, és e nélkül a kis korrekció nélkül végül is jellegtelen vagyok. Belém épült hát a para. Képes voltam reggel az aktuális pasimnál korábban felkelni, csak hogy meg ne lásson a natúr valómban. Az utcára sem lépek vakolat nélkül. Olyan vagyok, mint egy omladozó ház, amit naponta renoválni kell, hogy a homlokzata teljes fénnyel tükröződjön. Smink nélkül nem létezem. Így gondoltam. És akkor jött az ötlet, hogy próbáljam ki, milyen lenne egy hétig nélküle. Egy hét – te jó ég. Épp elég a becsavarodáshoz, ahhoz, hogy kivessen magából az emberiség jobb ízlésű fele. Egy hét csak önmagammal. Mert a full festett lét egyben álca is – véd, ápol, eltakar. Amúgy sem vagyok a természet szabad gyermeke, rajongok mindenért, ami művi, legyen az paróka, jelmez, műanyag ruhák. A test csak alapanyag, a kozmetikumok és kellékek teszik valamivé. Kedvenc mondatom Huysmanstől származik: „A mesterkéltség az emberi szellem megkülönböztető jele”. Ebben a szellemben éltem eddig, hát lássuk, hová vezetett a kis szünet. Mondanom sem kell, igyekeztem semleges időszakot kiválasztani, mikor semmi igazán fontos nem történik, de ez az én életvitelemmel nehéz volt. Mégis belevágtam.   

Horrorhétfő

Rosszkedvűen ébredtem a Nagy Projekt első napján. Néztem magam a tükörben. Karikák a szemem alatt, a bőröm mintha foszladozna, hát persze hogy ott virít egy mocsári ragya a homlokom bal felén. Ezt még lehet talán egy kendővel takarni, el is takarom. Szomorúan pillogok a polc felé, ott állnak szép csatasorban fegyvertársaim. Csak egy kicsit csalok, korrektor ide-oda, de így is idegen ez az alak a tükörben. Nem vehetem fel az új türkiz ruhacsodámat, ahhoz ékszer csak az arc türkiz szemhéjpúderrel, anélkül sehogy se fest, így marad egy farmer, szűk póló és hippikendő. Gyorsan egy csomó bizsut, hatalmas fülbevalót teszek fel, aki velem beszél, majd ezekre figyel, és nem a rusnya ábrázatomra. „Mehetünk” – mondom a barátomnak, mikor rekordidő alatt elkészülök. „Basszus, nem vagy kifestve?! Nem fogok még fél órát várni rád” – mondja, mikor rám tekint. Hát észrevette. És tényleg, micsoda időpocsékolás egyébként: minden reggel minimum húsz percet töltök sminkeléssel, ha jól belegondolok. De ez egyébként megtérülő áldozat a szépség oltárán, hiszen lám, most nem vagyok szép, mindenki észreveszi, és oda a jókedvem. Ma szerencsére csak egy régi haverommal, egy újságíróval kell találkoznom, interjú velem, ezt kibírom. A sarki bárba megyünk, meglát, és felkiált: „Nahát, de fura, még sosem láttalak így! Úgy festesz, mint egy kamasz lány!” Később ezt bóknak fogom fel, akkor nem értékelem, kicsire összehúzom magam, kelletlenül felelgetek a kérdéseire, és alig várom, hogy visszaiszkolhassak a lakásba.

Kedélyvesztett kedd

Rossz start után szörnyű folytatás: ez a kedd. A pszichiáteremnél kezdek, de ő a város másik végében rendel. Lehajtott fejjel haladok, fejemen MP3-lejátszó, kezemben újság. Kicsinek és rútnak érzem magam, valahogy igénytelennek, egészen olyan, mintha nem lenne rajtam fehérnemű, és ezt mindenki észrevenné. A lehető legsemlegesebben öltöztem fel, lapos sarkú, szoknya és blúzocska, legyek csak olyan, mint egy kishivatalnok. Hajam az arcomba fésülöm, nem nézek senkire. Az álompasi lép fel a buszra, másik nőt bámul, akinél én normális esetben sokkal jobban nézek ki. A lányon a legújabb trend szerint csillogó arcpúder (nekem is van!), narancsos árnyalatok a szemem (nekem sokkal jobban áll), ha megszólítja, megőrülök. Nem szólítja meg, de rám mégsem vet egy pillantást sem, nő bennem a frusztra. A rendelésen a doki kérdezi, mi van velem, miért vagyok ilyen sápadt, alszom-e eleget. És hogy örül, hogy nem maskarában érkeztem, eszerint kezd hatni a terápia. Visítok belül, de nem reagálok hangosan. Hazafelé betérek a sarki boltba. Az eladó csak néz, valami furcsát találhat rajtam. Aztán megszólal: „Hááát, ez nem az az arc.” Veszek egy halom bánatcsokit, bár tudom, hogy ez még rosszabbat tesz a bőrömnek, és megint bezárkózom a lakásba.

Sztoikus szerda

Minden mindegy – így ébredek. Az elkészülési rekord napról napra nő. A villamoson lekapcsol az ellenőr. Most nem ismernek fel, mint legutóbb, ám decens hölgynek nevez, akinek szégyen, hogy nincs jegye. Elszaladok, és először örülök annak, hogy smink nélkül nem hasonlítok magamra. Ma napközben csak bevásárolnom kell egyébként, unalmas és trampli háziasszonynak képzelem magam, cekkerekkel, ez segít, úgy is viselkedem, tolakszom a sorban, lomhán mozgok, és arra gondolok, minden mindegy. Ám az esti találkát a rég látott baráttal nem úszom meg. Jó sötét helyet választok, parókát húzok, illatfelhő vesz körül. Ő szerencsére rossz passzban van, észre sem veszi, én milyen ronda vagyok, dől belőle a panasz, az asztalt fixírozza. Hamarosan feloldódok. Végül felemeli a tekintetét: „Te sem vagy valami jó bőrben” – mondja. Hangulatomnak annyi, lassan búcsúzom.

Szerelemcsütörtök

Fotó: Marjai Judit

A pasim megkérdezi, nem lehetne-e egy kis kivételt tenni, és csak a légyott idejére, csak neki kifesteni magam. Ekkor már öntudatosabb vagyok, rengeteg mindent összeolvastam a neten a smink és a személyiség összefonódásáról, és kikérem magamnak, hogy csak kipingálva tart szexinek. Előadom hosszan, hogy nem is értem, miért kell egy nőnek mindig lepleznie magát, korábban különben is a hím állatok voltak a hivalkodóak, és a természeti népeknél is csak a férfiak mázolják magukat. Kinevet, átölel, és később együtt megnézegetjük a képeket, mikor megengedte, hogy én fessem ki őt.  

Pangó péntek

E miatt a nap miatt választottam ezt a hetet. Otthon dolgozom, a kaját csak rendelem, és azon csodálkozom, hogy már egészen hozzászoktam a tulajdon fejemhez.

Szívderítő szombat

Azért persze vidéken könnyebb. A jászberényi méhészfesztiválra megyünk, rajtam superwomanes póló, az is vagyok, senki nem ismer, és már nem érdekel, rám néz-e valaki egyáltalán. Mert a tények azért tények maradnak: nem érzem magam nőiesnek festék nélkül, úgy tartom, ez az igényesség egyik fokmérője is: én megteszem a többieknek, hogy a kedvükért gatyába rázom magam. A szépen megkomponált külső tulajdonképpen a közönség felé adott jelzésünk: tetszeni akarok, és elvárom, hogy értékeljétek. De azért azt el kell ismernem: pokolian kényelmes így a lét. És én szeretem a kényelmet. Ám most nem kellett lesminkelnem és másik, vízálló kompozíciót feltennem a strand előtt, kimaradt egy csomó komplikáció az életemből. Például senki nem akart megismerkedni velem.   

Szomorú vasárnap

A hét utolsó napja is a megúszás jegyében telt, bár a nagyszüleimet meglátogatom, akik kifejtik, jó lenne, ha adnék magamra, nézzem meg az unokatesóm barátnőjét, milyen csinos még egy ilyen átlagos vasárnapi ebéden is. Hát én nem vagyok csinos. Leszűrtem a tanulságokat. És lelki szemeim előtt megjelent időskori önmagam: lila hajjal, körberúzsozott szájjal. (Ennek a titkát már megfejtettem: minden nő hozzászokik, hogy akár álmából felriadva is ki tudja rúzsozni magát. Ám idősen összemegy a száj, de a mozdulat megmarad.) És tetszik a kép, és tetszik, hogy hétfőn már újra együtt lehetek Smink kisasszonnyal. Visszakapom önmagam. A most már valódivá vált képet.