Tisztelt Doktornő!

Egy olyan problémával küzdök, amelynek nálam két kimenetele van: vagy annyira felhergelem magam, hogy semmi nem marad meg bennem esetleg szimplán elmegy az étvágyam (ez sajnos kg veszteségben is mérhető, pedig már így is elég vékony vagyok) vagy sírni kezdek. Mit tudok ezzel kezdeni? A baj, hogy túl sokat gondolkodom és kombinálok.
Főleg erről a 'bármikor sírva fakadok, elcsuklik a hangom' dologról akarok leszokni, mert engem is nagyon idegesít.

Köszönettel:
Marina

Kedves Emma! Nem hagy nyugodni az udvarlóm kitartása félek hogy nem tudok ellenállni neki. Remegek amikor beszélek vele és kiugrik a szivem. Mi történne ha megtennénk? Ha elpatkolok szex közben hogyan magyarázza meg a férjemnek. Inkább szenvedek minden nap de nem fekszem le vele ezen hogyan lehet túllépni? Mindig bennem lesz hogy kihagytam valamit. köszönöm!!

Kedves Doktornő!
Azt szeretném kérdezni, ha egy férj a feleségének a "kedvenc" kolléganőjéről sokat beszél otthon: milyen szép pulcsikat köt, milyen barátságosan rendezte be a szobáját, szép új konyhabútort csináltatott. Ennek mi lehet az oka? Mi lehet vele a férfi célja? S ez a nő önérzetére milyen hatással van? /Én kicsit csodálkozással vegyes zavarban vagyok, azért kérem az ön véleményét./
Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Emma! 38 éves vagyok 18 éve férjnél. Van egy 30 éves munkatársam aki odáig van értem folyton udvarol. Nekem a férjemen kívűl nem volt más az életemben érthető ha tetszik ez a rajongás. Félek magamtól hogy egyszer nem tudok majd nemet mondani. Én aki a hűség szobra és legszívesebben kiherélném az összes félrelépőt! Tiszta tudathasadás megőrülök magamtól. Tudom ha megtenném a lelkiismeret furdalástól nem tudnék élni és egyszer csak elmondanám a férjemnek. Akivel nagyon jól megvagyunk szeretjük egymást még ennyi év után is persze voltak rosszabb időszakok de hol nem? Nem is tudom mit akartam kérdezni csak szerettem volna kiírni magamból. Köszönöm!!!!

Tisztelt Doktornő!

Egy évek óta megoldatlan konfliktussal terhelt párkapcsolatban élő, társfüggő nővel kapcsolatban szeretném megkérdezni, hogy a mostanában egyre gyakoribb dührohamok miatti verbális és fizikai agresszió vezethet-e nála valamilyen konkrét ( súlyosabb) pszichés betegséghez, vagy ez már maga egy ún. betegség? Korábban fordított volt a helyzet, talán túlságosan is elfogadó volt a párkapcsolat fenntartása érdekében( gondolom a társfüggőség miatt). Most viszont teljesen megfordult a helyzet, és mivel a konfliktust nem lehet rendezni az ő forgatókönyve szerint, ezért rendkívül agresszív, előfordul, hogy a veszekedés során le kell fogni (sajnos néha a gyerekek is hallják). Sajnos képtelen reálisan szembenézni a problémákkal, felvállalni önmagát, dönteni adott helyzetben, önbizalma semmi. Kérdezném, hogy Ön, mint szakember hogyan látja a tapasztalatai alapján, tud-e egy ilyen helyzetben lévő ember állapota tovább romlani, hová vezethet ez, illetve kialakulhat-e valamilyen komoly pszichés betegség nála.

Köszönettel: Gábor

Tisztelt Dr.Nő!

Nekem több gondom is lenne.
Az első,hogy nagyon-nagyon rossz a természetem és nem tudom,hogyan tudnék a rossz szokásaimtól minél előbb megszabadulni.
Sértődékeny vagyok,másokra féltékeny,irigy.Nem vagyok önmagammal megelégedve,valószínüleg ezért.Semmi önbizalmam nincs.A szüleimtől kiskoromba,valamikor most is megkapom,hogy bezzeg XY-nak minden megy,miért nem vagy olyan,mint ő,neki sikerült,nem vagy jó semmire.Sosem érzem magam teljesnek,mindig másra akarok hasonlítani,nincs meg a saját egyéniségem.
Emellett vannak barátaim,de sajnos nagyon önző vagyok és inkább foglalkozom magammal és a saját dolgaimmal,mint másokkal.
Az érzelmeimet is nagyon nehezen mutatom ki,a problémáimról nem beszélek,inkább megsértődök és elvonulok.
Nagyon hirtelen haragú vagyok,soha,de soha nem tudok 10-ig elszámolni és olyanokat mondok,teszek,amiket nem kéne és gátlástalanul gázolok emberek lelkébe ezzel.
Hogyan lehetne ezekről a dolgokról leszokni?Nem akarok ez a semmirekellő,utálatos,mindenre megsértődő ember lenni,aki vagyok,már pár kapcsolatom rá is ment erre.
Szeretnék megváltozni,de sajnos anyagilag nem úgy állok,hogy meg tudjak magamnak egy pszichológust fizetni.Van erre valami mód,hogy magamtól lépjek a változás útjára?
Sportolni járok stressz levezetésképp,na de mivel tudnám a hirtelen haragot,a sértődékenységet eltűntetni,a megelégedést magammal előhozni?
Köszönöm!
Kata

Kedves Emma!

A következő problémámmal kapcsolatban szeretném a segítségét kérni:

Én egy 20 éves, főiskolás lány vagyok. Eddig még nem volt barátom. Most viszont tetszik nekem egy srác. A gesztusaiból arra következtetek, hogy én is tetszem neki. Azonban nem merek közeledni felé, amikor szembe jön az utcán/ folyóson még egy mosolyt sem birok kisajtolni magamból, pedig mindig megfogadom, hogy legközelebb rámosolygok és köszönök neki, mivel ő mindig mosolyog, illetve "elkapja" a tekintetem és jó mélyen a szemembe néz.
Az elmúlt két hétben egy nagyon nagy hülyeséget csináltam, amit már azóta többször megbántam. Az egyik közösségi oldalra felregisztráltam egy teljesen kamu névvel és képpel és bejelöltem a srácot. Ő először nem akart visszaigazolni, de elértem, hogy megtegye. Azóta minden nap többször írunk egymásnak. Itt is mindig megfogadom, hogy már nem írok neki többet, de mivel tetszik és jó lenne jobban megismerni, így nem bírom megállni, hogy ne válaszoljak neki. Szegény már próbált találkozót megbeszélni, de mivel nem magamról tettem fel képet, így kerülöm ezt a kérését.

Nem tudom, hogy hogyan tudnám elérni magamnál, hogy ne legyek annyira gyáva, hogy a saját nevembe merjek ismerkedni. Illetve Ön szerint, hogyan lehetne kimásznom (ha egyáltalán ki lehet) ebből a magam által alkotott slamasztikából úgy, hogy a srácnál még maradjon arra esélyem, hogy valóban megismerhessem.
Ön szerint mit tudok tenni, hogy megoldjam a fenn álló helyzetet?

Segítségét és tanácsát előre is köszönöm!!

Üdvözlettel: Kata

Kedves Emma!

A következő problémámmal kapcsolatban szeretném a segítségét kérni:

Én egy 20 éves, főiskolás lány vagyok. Eddig még nem volt barátom. Most viszont tetszik nekem egy srác. A gesztusaiból arra következtetek, hogy én is tetszem neki. Azonban nem merek közeledni felé, amikor szembe jön az utcán/ folyóson még egy mosolyt sem birok kisajtolni magamból, pedig mindig megfogadom, hogy legközelebb rámosolygok és köszönök neki, mivel ő mindig mosolyog, illetve "elkapja" a tekintetem és jó mélyen a szemembe néz.
Az elmúlt két hétben egy nagyon nagy hülyeséget csináltam, amit már azóta többször megbántam. Az egyik közösségi oldalra felregisztráltam egy teljesen kamu névvel és képpel és bejelöltem a srácot. Ő először nem akart visszaigazolni, de elértem, hogy megtegye. Azóta minden nap többször írunk egymásnak. Itt is mindig megfogadom, hogy már nem írok neki többet, de mivel tetszik és jó lenne jobban megismerni, így nem bírom megállni, hogy ne válaszoljak neki. Szegény már próbált találkozót megbeszélni, de mivel nem magamról tettem fel képet, így kerülöm ezt a kérését.

Nem tudom, hogy hogyan tudnám elérni magamnál, hogy ne legyek annyira gyáva, hogy a saját nevembe merjek ismerkedni. Illetve Ön szerint, hogyan lehetne kimásznom (ha egyáltalán ki lehet) ebből a magam által alkotott slamasztikából úgy, hogy a srácnál még maradjon arra esélyem, hogy valóban megismerhessem.
Ön szerint mit tudok tenni, hogy megoldjam a fenn álló helyzetet?

Segítségét és tanácsát előre is köszönöm!!

Üdvözlettel: Kata

Kedves Emma! 3 éve kapcsolatban vagyok egy férfival, akivel kezdeztben nagyon jó volt, aztán nagyon nehéz időszak következett, de túléltük, megbíztunk egymásban, és most újra jó együtt. Amióta újra jó, a párom folyamatosan azt mondja, hogy nagyon közel vagyok hozzá, rengeteg veszítenivalója van, és mikor rossz kedve van, folyamatosan tol magától. Aztán feloldom a rossz kedvét, megbeszéljük, de ez egyre nehezebben megy. Azt hiszem azért is, mert én már nem szeretném mindig ugyanazokat a köröket futni. Mindig ott vagyok mellette, ha baj van, és együtt élvezzük a jót. ( a mélypont után újra nagyon jó) Megosztjuk egymással, amit szeretnénk. Nem értem, miért kell folyton eltolni, ha rossz a kedve. Olyankor mindig azt mondja, ebből nem lehet semmi komoly (jelzem, 3 éve vagyunk együtt, ami nem nagy idő, de sokat elárul, és nem tudom, mit jelent az, hogy komoly, ha ez nem az), és ő csak egy epizód az én életemben. Én meg közben mondom, hogy én nem így érzem, de mivel nem látunk a jövőbe, jobb lenne inkább megélni, mint filózgatni. De közben azt mondja, fél,hogy elveszít, mert az egyetlen ember vagyok, aki igazán ismeri. Az utóbbi időben, ha nekem rossz kedvem van, rögtön neki is az lesz, és úgy alakul,hogy nem ő foglalkozik velem, hanem nekem kell vele... És kifejezetten bunkó lesz ilyenkor. Bánt, sérteget, tudja, mivel lehet. Én nagyon szeretem ezt az embert, de ezt meguntam. Mondtam, hogy beszéljünk erről. Nem akar. Azt hiszi, támadom, pedig eddig mindent megbeszéltünk. Próbálgattam még, aztán azt mondtam, ha nem engedi, hogy együtt oldjuk meg a dolgot, a problémáját, és vele együtt talán az enyémet is, akkor legyen úgy, ahogy ő akarja, oldja meg nélkülem. És döntse el, hogy mit akar: beteljesíteni a saját maga félelmét, vagy megélni azt, ami nekünk megadatott, hogy valami csodásan jó dolog van közöttünk. Megmondtam, hogy nem jelentkezek addig, amíg ő nem jelentkezik, és nem tisztázzuk a dolgot. Azt mondtam neki, hogy egy normális kapcsolatban egyenlőek a felek, és mindenkinek ki vannak elégítve a testi-lelki igényei. Én ilyet szeretnék. Ha nem fogadja el, hogy ez így van, és csak magának akar jót, és egyre inkább csak vele kell foglalkozni, akkor én abból köszönöm nem kérek. Nagyon nehéz volt ezt kimondani, de már elég volt a sok megkérdőjelezés és hogy én háttérbe szorultam. (Tényleg, de tényleg mindig mellette álltam eddig. Mindig.) Azóta egyelőre nem jelentkezett, ez néhány napja történt. Nagyon hiányzik, persze. Nem tudom, jól tettem-e, amit tettem. Magamban azt érzem, hogy nem az a jó, hogy mindig ott vagyok, ha baj van, mert így nincs magára utalva, és nem fogja átélni, hogy ő is képes nélkülem megoldani a gondokat, és nem engem kell tolnia, hanem magát erősítenie. de közben nem jó érzés, hogy potenciálisan elveszíthetem. De másik oldalról meg..mi van, ha tényleg azért van mellettem, mert így "könnyebb neki"? Közben tudom, hogy végtelenül szeret. Lehet, hogy csak a félelem beszél belőlem, nem tudom, össze vagyok zavarodva. Ön szerint ilyenkor mi a jó megoldás?

Nagyon szepen koszonom a meghivast...nagyon szivesen el is mennek csak en Szlovakiaba lakom.....De lehet majd sikerul eljutnom!!!Koszonom valaszat es minden jot kivanok kedves doktorno!