A depresszió okai

A depresszió Magyarországon - is - százezreket érint, sőt, ha a hozzátartozókat is figyelembe vesszük (akikről pedig rendre elfelejtkeznek), akkor milliós ez a szám.

Mindenképpen érdemes tehát a legfontosabb okokat, hajlamosító tényezőket megismerni. Miért? Egyrészt azért, hogy nagyobb esélyünk legyen megelőzni a depressziót. Jónéhány esetben ugyanis - mint minden betegség, úgy - a depresszió is megelőzhető. Minél több esetben sikerül a depressziót megelőzni, annál több súlyos szenvedéstől, életminőség-romlástól és nem utolsó sorban költségtől óvjuk meg magunkat, családtagjainkat, vagy akár munkatársainkat. Másrészt ezért is éedemes a depresszió okairól tájékozódni, mert a betegek általában saját elképzelést alakítanak ki arról, hogy mi vezethetett állapotuk kialakulásához. Igen gyakran pl. környezetüket, családjukat, házastársukat okolják betegségük miatt.  
A különböző depressziós tünetegyüttesek kiváltásában (unipoláris és bipoláris depresszió) több tényező is jelentős szerepet játszhat. Így pl. egy biokémiai tényező is. Különböző tipusú depressziók során is bebiznyosodott, hogy zavar keletkezik az idegsejtek közötti információátvitelt biztosító anyagok forgalmában. E helyeken az információt speciális anyagok közvetítik. Számos ilyen közvetítő anyagot ismerünk, pl. a szerotonint. Depresszió esetén a rendelkezésre álló szerotonin mennyisége kisebb a szükségesnél. Emiatt a szerotonin által kiszolgált idegi pályák működése megváltozik. A depressziónál ugyanakkor a szerotonin mellett a noradrenalin, illetve ennek hiánya is jelentős tényező. Azt azonban még nem sikerült igazolni, hogy a neurotranszmitterek relítív hiánya ok vagy okozat, azaz kísérőjelenség-e. A depresszió legtöbb tipusánál jelentős szerepet játszik a genetikai hajlam, valamint az egyéni lelki hajlama is, amelyet az egyénre ható szociális tényezők (a társadalom zömétől való leszakadás, munkanélküliség, válás stb.), kedvezőtlen életesemények, a kölönböző függőségek stb. súlyosbíthatnak betegséggé. De olyan vizsgálati eremények is vannak, amelyek szerint az étrend is hatással lehet a depresszió kialakulására. Egyes mérések szerint a magas feldolgozottságú ételek, a hamburger, fehér kenyér, cukrozott ételek, italok, a pizza, a chips, a sör, és az ízesített tejitalok rendszeres fogyasztása közel 50%-al növelheti a hangulati zavarok előfordulásának valószínűségét.

   
"Organikus", biológiai eredetű depresszió
Másodlagos (szekunder) depressziónak nevezik, ha a tünetcsoport súlyos szervi betegséghez társul, ill. annak következménye (genetikai hajlam, az agy károsodása, sérülése vagy valamely szervi betegség).
Az ilyen depresszió gyakran jelenik meg szélütés (stoke) után, de az agyi érelmeszesedés (időskori agyi keringési zavar) is nemegyszer vezet depressziós állapot kialakulásához. Számos más testi betegséget is kísérhet depresszió (epilepszia, Parkinson betegség, stb.), sőt a depresszió lehet egy testi betegség első tünete.

Személyiség szerkezetből, karakterből eredő depresszió
Elsődleges (régebbi nevén endogén) depressziónak nevezik, ha nincsenek kiváltó szervi okok. Az ilyen depresszió - a tünetek szerint - lehet unipoláris vagy bipoláris (mániás) depresszió. Az elődleges depressziót aszerint is megkülönböztetik pl, hogy milyen súlyosak a tünetek, visszatérően jelentkeznek-e, illetőleg, hogy milyen hosszú ideig tartanak. A negatív beállítódású, neurotikus, sérülékeny személyiségek jellemzője az örökös pesszimizmus, keserűség, panaszkodás, mártíromság, szenvedés, negatív viszonyulás a létezéshez. Esetükben az élet súlyos vagy elhúzódó negatív stresszt okozó eseményei (érzelmi veszteségek, lelki traumák, rossz szociális helyzet, alkoholizmus, testi betegségek) jelentős szerepet játszanak állapotuk súlyosbodásában, a depresszió súlyosabb formáinak a kialakulásában.

A depressziók során a testi és lelki tényezők szorosan összefonódnak. Egyes esetekben a testi megnyilvánulások, máskor inkább lélektani vagy szociális tényezők játszanak szerepet.
A depressziós karakter (személyiség) gyökereit általában a gyermekkorban találhatjuk meg. A legfőbb tényezők, amelyek - persze más okok, hatások mellett - a sérülékeny személyiség kialakulásához vezethetnek pl.:
- a szülők általi nyílt vagy rejtett elutasítás (a túlzott kényeztetés is utalhat erre);
- a családban uralkodó durva, brutális légkör;
- egyik vagy mindkét szülő elvesztése, csonka vagy széthullott család;
- a szülők súlyosan patológiás személyisége, alkoholizmusa, kábítószer-fogyasztása;
- súlyos fokú nevelési hibák (például a túlzottan tekintélyelvű vagy a túlzottan engedékeny nevelési stílus).
A depressziós karakter fennállását valószínűsíti, ha az egyénnél már gyermekkorban neurotikus tünetek, különféle magatartászavarok (szorongás, elkerülés, stb.) fordulnak elő, illetve ha a szociális készségek területén (például kapcsolatteremtés, a saját érdekek kifejezése stb.) feltűnő hiányosságok mutatkoznak.

Ugyanakkor a kognitív (megismeréssel kapcsolatos) tudományok rohamos fejlődése az elmúlt években a depressziók kérdését is új megvilágításba helyezte. Ennek alapján a depressziós személyiség egyik igen fontos jellemzője az érzékelés, információ-felvétel és -feldolgozás sajátossága. A depressziós személy az információkat negatív irányban torzítja. Nagyobb valószínűséggel vesz észre és továbbít negatív értékelést tartalmazó jeleket, és választ ennek megfelelő viselkedési alternatívákat. Az egyén sajátosan torzult képet alkot mind önmagáról, a másokhoz fűződő viszonyáról, mind a világról és a jövőről is. Negatív önképe alapján értéktelennek, különlegesnek, betegnek, új dolgokra képtelennek érzi magát. A depresszív személyiség másokkal való kapcsolatában szerethetetlennek, szeretetre alkalmatlannak tartja magát, ismételt próbák elé állítja a másikat, és alapvetően feketén-fehéren látja a kapcsolatokat. A depressziós személyiségű ember a világot, az életet, az élet értelmét, célját is "sötét szemüvegen" keresztül látja. Jövőképe így meglehetősen reménytelen. A jövőtől is negatív eseményeket vár, a jövő, mint az élet egésze csak valahogy megtörténik vele. Gondolkodását túlzó általánosítások, jelentéktelen tények, mozzanatok túlhangsúlyozása, logikai hibák (pl. az ok és az okozat felcserélése) jellemzik. Az élethez való viszonyában a bizonytalanság, a klisék és a hiányok uralkodnak. "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, ..." /József Attila/ A depressziós személyiság igen sokat foglalkozik a múlttal, sokat tépelődik azon, hogy "mi lett volna, ha..."

A depresszió kockázati tényezői
A családban előfordult depresszió (öngyilkosság) számottevően növeli a depresszió bekövetkezésének valószínűségét. A depressziók kb. 50%-a erre vezethető vissza. Ugyancsak fokozza a depresszió előfordulásának kockázatát a súlyos korai negatív életesemény, a szorongásos betegség (pánik, kényszer stb.). Hajlamosító tényezők még az alkoholizmus, a drogbetegség, a súlyos testi betegségek (hypertonia, ISZB, stroke, migrén stb.) és a súlyos aktuális pszichoszociális stresszor. A depresszió előfordulása gyakoribb a serdülőkorban, a szülés utáni időszakban, a menopauza (klimax) időszakában illetőleg a téli és a nyári időszakokban.

Nemcsak a depresszió kiváltásában játszik szerepet már említett alkohol és gyógyszer függőség, hanem a depresszióhoz viszonylag gyakran társulnak is ezek, valamint a pánikbetegség, szociális fóbia, kényszerbetegség. De épp így együtt jelentkezhet a depresszió személyiségzavarral (különösen antiszociális, borderline vagy hisztriónikus típusú formával). A depresszióhoz a véletlennél gyakrabban társulnak bizonyos testi betegségek is, pl.: magas vérnyomás, szív - és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, fertőző- és daganatos megbetegedések. Ilyenkor gyakran csak a testi betegséget ismerik fel és kezelik.

Poszt-karácsony...

Békés, boldog, kegyelem- és szeretetteljes Karácsonyt! Ezt szoktunk kívánni. Kívánni márpedig többnyire azt kívánjuk, amiből hiányt szenvedünk. Hány éve panaszkodunk arról, hogy: "nincs karácsonyi hangulatunk"? Holott a bevásárló-központokban október óta röpködtek a műangyalkák, és harsogtak a karácsonyi örökzöldek. Lehet, hogy épp ez a(z egyik) baj?! Ezért is történik meg viszonylag gyakran, hogy a Karácsonykor nemcsak a rég látott családtagok érkeznek meg, hanem a kimerültség, stressz, a feszültség, a lehangoltság is. Így jónéhányan inkább annak örülnek, ha túl vannak a Karácsonyon.
 
Régi Karácsonyok
Az ünnepi időszak (a Karácsonyt megelőző 4 hét, az Advent) a 4. századtól kezdve a várakozás ideje volt az európai-, keresztény kultúrában. A Úr érkezésére, megszületésére való várakozásé. A közös várakozásé. A lelkekben való készülődés nem csak felelmelő és áhitatos volt, de módot adott a vidámságra, játékra, éneklésre épp úgy, mint egymás felkeresésére. A rítusokban, a hagyományok szabályozta közös tevékenységekben mindenki tudta a helyét, szerepét, legyen szó lucázásról, betlehemezésről, regölésről vagy a szentmiséről. A tennivalóknak, eseményeknek szabott ideje, a tevékenységeknek, az elfogyasztott ételnek-italnak jelentése volt, épp úgy, mint a személyre szóló, kézzel készített apró ajándékoknak. A Svédországból német közvetítéssel - az 1600-as évek második felétől - elterjedt szokásnak, a karácsonyfa állításnak is megvolt a jelentése (az ifjúi élet feláldozására való emlékeztetés). A családok felaprózódásával kezdett a Karácsony családi ünneppé válni, a vallási tartalom (és a vallás) gyengülésével pedig mindinkább a "szeretet ünnepe" lett belőle.
 
(Poszt)modern Karácsonyok
Mint erről már korábban írtam, a szeretet fontos a számunkra, szeretjük. Csakhogy nem tudunk túl sokat róla, és jócskán vannak problémáink mind a kimutatásával, adásával, mind az elfogadásával. Évközben épp úgy, mint Karácsonykor. A régi rítusok, a hagyományok meggyengültek, idejét múlttá váltak, elfelejtődtek. Karácsonyra épp úgy, mint más alkalmakra a jelenkori globalizált, multikulturális közegben rengeteg féle mintából választhatunk. Csakhogy ezek a minták nem saját részeink, csupán felvesszük, használjuk ezeket, mint más, elfogyasztandó javainkat. Azután ott vannak a médiák által is sugallt és sulykolt elvárások, hogy mindennek tökéletesnek kellene lennie, a Karácsonynak is. A karácsonyi díszleteknek. De milyen is a "tökéletes Karácsony"?! Mitől, hogyan lesz az? Lehet bármi tökéletes? Mi van, ha - csak - "elég jó"? No és hol van a díszletekből az ember?
 
A kereskedelem tökéletesen ráérzett az említett bizonytalanságokra, és a lehetőségek szerint ki is használja azokat. Így lett a 20. század végére  a Karácsony leginkább a kereskedők ünnepe. Ha már szeretetet és boldogságot nem tudunk venni, veszünk hozzájuk díszleteket. Ki-ki pénztárcája szerint. Egy ismerős pl. többszázezres hitelt vett fel, amit azután egy éven keresztül nyögött, hogy "méltó módon" ünnepelhesse a szeretet ünnepét. Hajszoljuk magunkat, rohanunk, tülekedünk, költekezünk, idegeskedünk, hogy minden ajándék, és ünnepi étel-ital meglegyen. Így azután soha annyi rosszkedvű, mogorva arc nincs a városban, mint éppen az adventi időszakban. Nesze neked szeretet ünnepe! Úgy tűnik, ez az újsütetű "hagyomány" nem éppen megfelelő formája annak, hogy ünnepi hangulatba hozzuk magunkat. Ráadásul a mai életforma mellett szépen el is szokunk egymástól. Mind kevesebb időt töltünk együtt, azt sem igazán egymással, csak egymás mellett. Nem beszélgetünk, nem sétálunk, nem játszuink, nem... Sem időnk, sem energiánk és kedvünk sincs a gyülemlő, lappangó elégedetlenségek, konfliktusok megoldására. Ezek azután a karácsonyi együtlét, a szokatlan, több napos "összezártság" következtében, és az elvárások nagyítója alatt rendre a felszínre kerülnek, s gyakran a legmeghittebbnek szánt pillanatokban robban a bomba.
 
Miközben az ünnep előestéjén sokakban ott van a remény a boldogságra, a szeretetre és a harmóniára, ezek elérése helyett jónéhányan valósággal belebetegszenek a stresszbe, illetve a teljesíthetetlen, vagy éppen ütköző elvárásokba. Nem véletlen, hogy Karácsony után megszaporodnak a válások, sőt esetenként az öngyilkosságok is. Szerencsésebb esetben csupán a rosszkedvünk nő az ünnepi hangulat helyett. Arról ábrándozunk, hogy milyen jó lenne gyermeknek lenni újra. Gyermeknek, akinek még csoda, fényes és csillogó misztérium a Karácsony. Aki még nem magányos.
 
Karácsonyi tanácsok
Ez a hajó azonban már elment. De vannak még esélyeink. Ha megérjük, jövőre is lesz Karácsony. Tehetünk azért, hogy valamit visszahozzunk a régi önmagunkból, a régi Karácsonyok hangulatából. Mert a hangulatot mi csináljuk, az bennünk van. A magány az egyedüllét ellen is mi tehetünk. Mielőtt tehát újra feszülten és rosszkedvűen belevetnénk magunkat a következő karácsonyi forgatagba, tervezzük el és éljük meg a saját adventünket. Tanuljunk meg újra ünnepelni! Készítsünk egy jó teát, üljünk le kényelmesen, kapcsoljunk be egy kellemes zenét, esetleg gyújtsunk gyertyát is, és gondoljuk át, hogy mit is szeretnénk a Karácsonytól. Mit jelent nekünk a boldogság, mikor, mitől éreznénk, hogy szeretnek minket és hogyan tudnánk úgy kimutatni a szeretetünket, hogy az a másik számára is jó legyen. Mert sokfélék vagyunk, és kinek-kinek a boldog Karácsony is mást jelent. (Ha kíváncsi vagy rá, ebben a blogban bőségesen olvashatsz a boldogságról és a szeretetről.)  
 
Érdemes - időben - kritikusan számot vetni karácsonyi elvárásainkkal és a többiek elvárásaival is. A túlzott, vagy semmiképpen sem szeretem elvárásokkal célszerű leszámolni, megszabadulni tőlük. Törekedjünk arra, hogy az ünnep alatt mind mi, mind a szeretteink, rokonaink jól érezzük, jól érezzék magukat. A készülődésbe vonjuk be a többieket is, csináljunk közös programokat. Hagyjunk elég időt a feltöltődésre, a pihenésre, a lazításra is. Jusson eszünkbe, hogy mit ünneplünk, és az is, hogy a kevesebb sokszor több. A Karácsony előtti ajándékhajsza során érdemes szem előtt tartani, hogy - számos kutatás szerint - a pénz hosszabb távon nem boldogít, hacsak az ember nem él szegénységben. Ha nem az a gond, hogy mi is legyen a betevő falat holnap, a boldogságérzet szempontjából a bankszámla, az elektronikus, digitális kütyük, a vacsoránál feltálalt fogások száma nem igazán fontos. Ami fontos, az az élettel való általános elégedettség, az életöröm erősítése. Ehhez viszont nem a pénzen, a drága ajándékokon keresztül vezet az út, hanem az emberi kötődésen, a hálán, a kíváncsiságon, a barátságon, a derűn, a humoron, vagy a lelkesedésen keresztül. Ha év közben is tudatosan és cselekvő módon igyekszünk élvezni az életet, törekszünk jól kihasználni saját lehetőségeinket, hogy jó és értelmes életet éljünk, akkor valószínűleg boldog karácsonyunk lesz. Ehhez kívánok jó előre boldog Karácsonyt!

Idegösszeomlás, ideg-összeroppanás, idegkimerülés

Noha orvosi, lélektani (pszichológiai, pszichiátriai) értelemben ilyen nevű betegségek nincsenek, a köznyelvben használt elnevezések, gyűjtőnevek mégis jól adják vissza annak a (neurózisok körébe sorolt) tünetegyüttesnek a lényegét.

Ezek a tünetek, vagy ezek közül néhány akkor jelentkezhetnek, amikor az ember eléri a lelki tűrőképessége határát, és lelkileg összeroppan.
Lelki tűrőképességünk egyéni, mint ahogy a fizikai vagy a szellemi teljesítő képességünknek is az. Ezért mindannyiunknál máshol húzódnak a határai. Persze amíg megy a szekér, addig rendre megfeledkezünk ezekről a határokról. A tartós, vagy súlyos negatív stressz, a tartós kialvatlanság, túlhajszoltság testi-lelki-szellemi fáradtsághoz, majd kimerüléshez vezethet. A krónikus kimerültség, a teljes fizikai-lelki kifáradás azután - az egyéni genetikai, hormonális-, érzelmi- válaszbeli stb. adottságoktól, különbségektől függően - eltérő tüneteket eredményezhet. Ilyen tünetek lehetnek pl. a fejfájás, a hátfájás, a cukorbaj, a gyomorfekély, a magas vérnyomás, a pajzsmirigy túltengése, az "idegi alapon" történő hízás vagy fogyás mellett a különböző neurózisok is, köztük az idegösszeomlás, idegkimerülés, idegösszeroppanás elnevezéssel emlegetett tünetcsoport. Megjegyzem, neurózist ("idegességet") a krónikus kimerültségen kívül - a különböző pszichológiai elméletek szerint - még számos más is okozhat, pl. a túlzott szorongás, félelem, az elfojtott, rosszul kezelt indulatok, a félelmet okozó erős vagy hosszan, illetve gyakran ismétlődő környezeti hatások, az ismétlődően sikertelen alkalmazkodás, és hajlamosító tényező a már említett genetikai örökség, (a túlérzékeny idegrendszer), továbbá egyes szociális és kulturális tényezők.
Az idegösszeomlás (neuraszténia) hasonlít a depresszióra, igaz néhány lényeges különbséggel. Így pl. legtöbbször jól köthető valamilyen - fel nem dolgozott - nagyobb vagy összetornyosuló, összeadódó megterheléshez, a teljesítő képességet meghaladó követelményhez, (családi, munkahelyi, iskolai stb.) stresszhez, lelki sérüléshez, amelyek az utolsó cseppet jelentik abban a bizonyos pohárban. Ráadásul az idegösszeroppanás jellemző tünete az erős, gyakran dührohamként kirobbanó feszültség, ami a depressziónál hiányzik.
Az idegösszeomlás tünetei  
A beteg egy konkrét konfliktussal, problémával kapcsolatban elszakadhat a valóságtól, nyomasztó gondolataiba mélyedhet, a problémát, sérelmet oly mértékben felnagyítva, hogy belső világában szinte már csak az ahhoz kapcsolódó fokozódó idegessége, megbántottsága létezik. Gyakran nincsenek előjelek, szinte robbanásszerűen, hirtelen, sokszor látványosan omlik össze az ember, egy pillanat alatt tör ki belőle az addig elfojtott feszültség. Az idegösszeroppanás változatos, váratlan, a korábbiakhoz képest szokatlan tüneteket okozhat, mint pl:

• gyors hangulatváltozás (a felfokozott jókedvtől a sírógörcsig),
• étvágytalanság, gyomor- és hasi panaszok, emésztési panaszok,
• testi gyengeség, szédülés,
• heves szívdobogás,
• kábultság, lebegő, testen kívüli érzés.
• fokozott zajérzékenység,
• álmatlanság (nehezen alszik el, sokat forgolódik, beszél, kiabál, ill. hadonászik álmában) vagy aluszékonyság (feltűnően sokat alszik, nehezen ébred fel)
• tartós, visszatérő levertség, rosszkedv,
• gyors hangulatváltozások,
• feszültség, idegesség (a korábban nyugodt és kiegyensúlyozott ember a legkisebb apróságok miatt is kikel magából, csapkod, kiabál);
• egyes helyzetekben a józan ész feletti kontroll, az ítélőképesség időleges elvesztése (a környezet számára lényegtelen apróságokon dühkitörések, agresszív viselkedés: üvöltés, tárgyak összetörése, öngyilkossággal fenyegetőzés, stb.)
• megnövekedett alkoholfogyasztás, már kismennyiségű alkohol fogyasztása esetén is agresszívvá válás.

Persze ilyen tüneteket számos más dolog kiválthat, ezért - is - célszerű elkerülni az "öndognosztizálást".

Kezelés
Meglehetősen gyakori, hogy az idegösszeomlást átélő vagy ahhoz közelítő ember - noha feszült, aggódik, szenved - senkinek nem mer beszélni a problémáiról, pl. mert szégyelli azokat. Pedig az idegek kimerülése épp olyan betegség, mint az influenza, lehet és kell is gyógyítani. Nemcsak lehet, de ajánlott is. Az egyes neurózisokat, köztük az idegösszeomlást ma már többféle terápiával is kezelik: pl. pszichoterápia, autogén tréning, viselkedésterápiás technikák, különféle csoportterápiák így pszichodráma, önfejlesztő csoportok, találkozási csoportok). Súlyosabb esetben - kezdetben - szükség lehet nyugtató, szorongásoldó, feszültségoldó stb. gyógyszerekre is. A gyógyulás heteket is igényelhet, és előfordul, hogy az idegkimerülés egy élet során többször is jelentkezik.

Persze - mint minden betegséget, úgy - az idegösszeomlást is egyszerűbb és hatékonyabb megelőzni, mint a már kialakult állapotot gyógyítani.

A szeretet tanulása II.

Mit jelenthet, hogyan történhet a kötődési stílusok (lásd: az előző blogbejegyzésben) „átprogramozása”? Mindenekelőtt az önmagunkkal, a társunkkal illetőleg a többi emberrel kapcsolatos megalapozatlan hiedelmek, a téves-, hibás gondolatok, magatartási-, döntési minták felfedezésére van szükség. A nem bizonyított, logikátlan elemek, kötések azonosítására, tudatosítására és megkérdőjelezésére. (Zárójelben mondom, még a „legtökéletesebb” ember is számos ilyet birtokol… Legfeljebb kevesebbet gyűjtött össze, és jobban megbirkózik velük, mint a többiek.) Ilyesféle belső hangokra gondolok, mint pl.:
„szerencsétlen alak vagyok, mert…”;
"nem is érdemlem meg, mert...";

„már megint…”;
„ha… akkor nem is szeret”;
„ha igazán szeretne…;
„akkor szeret, ha…;
„ha… akkor én nem is vagyok elég fontos neki”;
„ha… akkor inkább … elköltözök”;
„ha… akkor elveszítem a szeretetét;
„ha… akkor el fog hagyni;
„ha ő elhagy… senkinek sem fogok kelleni (tehát kiszolgáltatott vagyok és ez megalázó);
Ezek a téves gondolatok, hibás következtetések gyakran jelennek meg afféle lelki ügyletekként (tranzakciókként), amikor – saját belső félelmeink, bizonytalanságunk stb. miatt – egyoldalú és/vagy azonnali nyereségre, győzelemre törekszünk. „Mindent vagy semmit” alapon játszunk. Tudat alatt manipuláljuk a másikat. Máskor pedig ugyan mi engedünk, adjuk fel a küzdelmet, de ezért a másikra haragszunk. A folyamat mindegyik esetben: hibás kiindulás, téves következtetés, és végül rossz, nem kívánt eredmény. A változtatáshoz fel- és be kell ismerjük, hogy „ha ugyanazt tesszük, ugyanazt kapjuk”. Legalább is meglehetősen nagy valószínűséggel. Tehát a jobb eredményhez ki kell lépjünk a keréknyomból, a nem eredményes gondolati-cselekvési „rendszerből”, és mással kell próbálkoznunk. Mindenekelőtt meg kell kérdőjeleznünk a korábbi következtetéseinket. Azután új kérdéseket kell feltennünk. Így esélyt adunk magunknak új, jobb értelmezések, viszonyulások, válaszok, megoldások, alternatívák megtalálására.     
További lehetőségünk a szeretet adásának és elfogadásának, illetőleg a biztonságos kötődés tanulására a jó (jobb) kommunikáció. Ugyanis akár önértékelésünkről, akár a másik jelzéseinek értékeléséről van szó, ehhez a másik ember rólunk szóló értékelését, az erről adott jelzéseit kell helyesen felismerni. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat," [József Attila] Különböző okok miatt itt rengeteg a lehetőség a félreértésre, de persze a tanulásra is. Erről azonban majd legközelebb.

A szeretet kimeríthetetlen?

Akár tudnak az emberek az érzelmeket, így a szeretetet elkerülhetetlenül jellemző változékonyságról (és kettősségről), akár nem, ezek sokak számára okoznak nehézségeket, bizonytalanságot, főleg a szoros kapcsolatokban.

Alapvető kérdés, hogy lehet-e érzelmeket tetszés és szándék szerint felkelteni – újra – előhívni, életben és ébren tartani. Szeretnék erre (is) felelősségteljes választ adni. A szerelmet pl. gyakorlatilag képtelenség egy bizonyos idő után életben tartani. Mi a helyzet a szeretettel? A kérdés azért is kulcsfontosságú, mert ezen áll vagy még inkább bukik a párkapcsolatok mind nagyobb hányadának jövője. A női lapokban gyakran jelennek meg olyan cikkek, mint pl.: „hívd elő a szeretetet”.  Könyvek tucatjai jelennek meg és kerülnek az eladási listák élére, amelyek nagyszerű(?) recepteket tartalmaznak a lankadó kapcsolatok illetőleg szeretet újraélesztésére. Mindegyikben azonos a vezérgondolat: a szeretet örök, kimeríthetetlen, csak elő kellene hívni, bányászni valahonnan, ahová elbújt.
Azonban a „kimeríthetetlen szeretet”, épp úgy, mint az „örök szerelem” az illúziók közé tartozik, vagy mai megfogalmazással ez is egy „urban legend”. Mint tudjuk, a boldogság nagyon fontos eleme, egyik legfőbb forrása a két másik pozitív érzelem, a beteljesült szerelem és a sikeres párválasztást követő harmonikus társkapcsolatban megélt szeretet. A különböző kutatásokból az világlik ki, hogy a bizalomnak, a biztonságérzetnek, a közösségben elfoglalt helyzetnek, a szűkebb- és tágabb világról, a személyes lehetőségekről alkotott képnek, tehát a biztonság-, a közösségi és szeretet-, valamint a megbecsülés szükségletek és igények kielégítésének fontosabb szerepe van az elégedettség és a boldogság meglétében vagy hiányában, mint a vagyonnak. A szeretethiány gyermekkorban épp úgy, mint felnőtt korban különböző testi panaszokat (gyomor- és bélpanaszokat, az immunrendszer gyengülését stb.) is képes okozni. A szeretet hiányába tehát bele lehet betegedni, sőt bele is lehet halni. Ezért félelmeink között igen előkelő helyen áll a szerelem vagy a szeretet elvesztése.
 
Mégis, vagy egy viszonylag jó hírem: a szeretet – valóban – „örök”. Örök, de csak abban az értelemben, hogy a szeretet, (mint minden emberi érzelem) létezni fog, amíg csak ember él a földön. Hiszen, amíg az ember él, érzelmei is vannak, tehát szerethet is. A rossz hír viszont az, hogy egyetlen érzelmünk sem állandó, tehát ilyen értelemben egyik sem örök. Nem örök a szeretet sem. Ha ezt várnánk magunktól, vagy a társunktól, a tökéletes lehetetlent várnánk. Nincs állandó érzelem, nincs állandó szeretet sem. Egyébként, ha létezne is örök érzelem, megszoknánk, megunnánk, előbb-utóbb képtelenné válnánk az érzékelésére. A mi mások iránt érzett szeretetük is állandóan más, állandóan változik, mint ahogy így van ez a mások által irányunkban érzett szeretettel is.
 
„Nagyon fontos, hogy nem lehet valakit szeretni és közel kerülni hozzá annak a veszélye nélkül, hogy vége ne lenne a kapcsolatnak. Tehát, ha valahogy úgy rendezitek el a kapcsolatotokat, hogy biztos, hogy annak soha nem lesz vége, akkor az nem is lesz intim. Akkor az rabság. Minden, amit az ember annak érdekében tesz, hogy biztonságban érezze magát, rabbá teszi. Az élet akkor érdekes, amikor az ember 100%-ig veszélyesen él. Mert azt hiszem, már mondtam, hogy az élet veszélyes. A halál az teljesen biztonságos. Amikor már meghaltál, akkor már semmi nem fog veled történni. Legalábbis nem olyan dolgok, amiktől most félnétek. Tehát sajnos, azért lesz az életünk unalmas, mert biztonságossá akarjuk tenni. Akkor izgalmas az élet, amikor a veszély nagy.” [Feldmár A.: A tudatállapotok szivárványa] Ahogy az életet a halál teszi olyan értékessé, a szeretet is a szeretet lehetséges elmúlása. Vigasz: amíg élünk, szerethetők vagyunk és képesek a szeretetre. Ráadásul a szeretetet – ha minden jól megy – elő lehet hívni egy kapcsolatban. Miként? Mennyire? A válasz az egyéniségünkben rejlik. De nem győzöm hangsúlyozni, mondja az ellenkezőjét bárki és bármilyen csillogó, szép és vonzó körítéssel, hogy szeretetet (mint bármely érzelmet) sem vásárolni, sem mesterségesen előállítani, garantáltan előidézni normálisan nem lehet! (Kábítószerrel igen, de az már más történet…) Ha lehetne, az már ember voltunk, az emberi egyéniség halála lenne. Mint ahogy az is, ha mindannyian, mindig ugyanúgy szeretnénk.
 
Jó-jó, de mit tegyünk akkor szeretetre épülő kapcsolatainkkal? Az idő múlásával vegyük tudomásul, nézzük tétlenül a szeretet elmúlását? Törődjünk bele? Álljunk odébb, illetőleg várjunk, míg váratlanul, véletlenül újra feltámad bennünk a szeretet? Azt gondolom, a legfontosabb: ne várjunk csodára és ne reménykedjünk a lehetetlenben, viszont éljünk a valós lehetőségeinkkel. Tudva, hogy ezek nem garantált, a nem garantálható lehetőségek. Egyediek. Igen, van lehetőségünk, hogy szeressük, elfogadjuk saját magunkat. Van lehetőségünk, hogy kifejezzük, vágyunk a szeretetre. Rajtunk áll, hogy elfogadjuk és viszonozzuk a szeretetet. Mindez, hangsúlyozom, lehetőség! „Hogy valaki szeret-e engem vagy nem, azt csak én tudom megmondani. Mert a másik mondhatná, hogy nagyon szeret engem, de ha nekem teher, akkor nem szeret. Vagy ha engem úgy szeret, ahogy ő gondolja, hogy engem szeretni kell, és nem úgy szeret, ahogy én szeretném, hogy engem szeressenek, akkor nem szeretnek. Tehát engem meg kell ismernie annak, aki engem szeretni akar. És nekem meg kell ismernem azt, akit én szeretni akarok.” [Feldmár A.: A tudatállapotok szivárványa] Egyetértve Feldmárral megjegyzem, hogy van, amikor a megismerés hozza el a szeretetet, és van, amikor a szeretet vezet el a megismeréshez. De előfordul az is, amikor a mélyebb megismerés oltja ki a szeretetet, mint ahogy az sem ritka, amikor a másik változásait nem követjük, és így válik belőle nem szeretem „idegen”. A változatok száma meglehetősen nagy.
 
Hiába tudjuk, mégis rendre megdöbbenünk, csalódunk, mikor rájövünk, hogy – viszonylag rövid időszakokat leszámítva – nem lehet 24 órán keresztül szeretni, szerelmesnek-, boldognak lenni. Persze, a legnehezebb helyzetbe akkor kerülünk, amikor nemcsak érzelmeink kettősségét, hullámzását kell megélnünk, hanem azt is, hogy ezek nyomán szándékaink is kétfelé húznak. Ha ilyenkor halogatjuk a cselekvést, a döntést, rendkívül kellemetlen, feszültséggel teli állapotban találjuk magunkat, amely általában nemcsak minket fog emészteni, hanem a másik felet is. Vagyis: „…de tenni, tenni kell. A jószándék kevés!” [Váci Mihály]
Folyt. köv.