Kedves B.!

A kamaszkor az az időszak, amikor a fiatalok kipróbálják magukat sokféle szerepben, hogy ezáltal megtudják/megtapasztalják, hogy kik ők valójában. Ez a felnőtt életre való felkészülés időszaka. Ez egy természetes dolog, de csak akkor érzik magukat biztonságban, ha tudják, hogy a család mögöttük áll és támogatja őket, hogy ha baj van, akkor van hova menni, van kihez fordulni, aki megérti és segíti, nem pedig vádolja és kioktatja őket. Valószínűleg az öccsénél ez a biztonségérzet hiányzott (vagy még mindig hiányzik) - és ebben jó része lehetett a szüleik válásának.

Mivel minden eset más, általánosan beváló receptet, mindenkinél működő varázsszót sajnos nem tudok mondani. Kétféle megoldás lehet: felkeresni egy gyerekpszichológust, aki mindannyiuk meghallgatása után személyre szabott kezelést javasolhatna. A másik megoldás a családi mediáció, amely során kiderülhetnek az öccse szándékai, érdekei, de az érzelmei is megmutatkozhatnak. Ha az első megoldást választják, akkor tudok egy jó szakemnert ajánlani, ha a családi mediációt választják, akkor én magam is szívesen állom rendelkezésükre.

Üdvözlettel:

Turánszky Edina 

Kedves Anita!

Sajnos, ezen az oldalon nem lehet mellékleteket csatolni. Kérem, hogy a kérdést másolja be ide.

Üdvözlettel:

Turánszky Edina 

Kedves Klyo!

Hogy egy mondatban válaszoljak a kérdésére: nemigen tud neki segíteni. Ő ezt az életformát választotta, és kiderült, hogy ezen nem is hajlandó változtatni. Ha ez igaz, amit mond, nem pedig egyfajta klisé, akkor hosszabb távon komoly pszichés és egészségügyi következményei is lehetnek. Az önkínzás - pláne tudatosan választva - régebbi korokban teljesen normálisnak számított bizonyos vallási közösségekben, de a mai korban már nem természetes dolog.

Lehetséges, hogya volt párjának pszichológusi segítségre lenne szüksége (és ezeken a problémákon lehet is segíteni), de amíg ő maga nem ismeri (f)el ennek szükségességét, addig másvalaki nem tehet semmit, legfeljebb megpróbálhatja rávezetni erre - ezt azonban ő támadásnak is felfoghatja.

Való igaz, hogy nehéz végignézni valakinek az önpusztító életmódját, de erőszakkal nem vihetjük el szakemberhez, és a kezelésnek is csak akkor van eredménye, ha ő maga is akarja és tesz érte.

Üdvözlettel:

Turánszky Edina 

Kedves Leila!

Mivel ez a régi kapcsolat nem teljesedett be semmilyen formában, így bármit beleképzelhet. Annak idején gyerekek voltak, most pedig a felnőttkor küszöbén állnak, másképp gondolkodnak, másképp észlelik a dolgokat, a szerelem is mást jelent most, mint akkor. Azonban ez a fiú még mindig az "ismeretlen", akit a rózsaszín szemüvegen keresztül lát, hiszen ez a kapcsolat nem lépett a következő szintre.

Természetes, hogy rengeteg kérdés van Önben (és talán őbenne is), hogy mi lett volna, ha..., hogy mi lenne, ha...

Feltételezem, hogy olyan dolgokról fantáziál a volt szerelmével kapcsolatban, amit a jelenlegi barátja nem ad meg Önnek, vagy azokról a tulajdonságairól, amelyek a barátjában nincsenek meg. De biztos, hogy a másik srác olyan, amilyennek elképzeli? Vagy csak Ön szeretné, hogy olyan lenne?

A probléma feldolgozásában segít, ha kibeszéljük/kiírjuk magunkból, tehát az írás úgy is működhet, mint egy terápia. Ha készen van vele, tesztelje az exen. Ő majd megadja a választ a kérdésekre.

Üdvözlettel:

Turánszky Edina 

Kedves Andi!

El is hiszem, hogy nem mondana le a lányáról, miután ilyen hirtelen és ilyen vehemensen védekezik a "vád" ellen. Még az is elkerülte a figyelmét, hogy én ezt nem tényként állítottam, hanem a mondat első fele így hangzik: "Levelében nem sok tényezőt említ, de ezek alapján nekem úgy tűnik..." Ennek ellenére továbbra is megkockáztatom, hogy ha ez nekem úgy tűnt, akkor nem lehetséges, hogy a lánya is valahol így értelmezi az Ön viselkedését, vagy szavait? (Valószínűleg vannak Önök között kommunikációs problémák, emiatt lehet, hogy olykor félreértik egymást.) Nem lehetséges, hogy a lányának hiányzik valami? Lehet ezek között olyan is, amit az apjától megkap?

Én csak találgatni tudok, mivel nem ismerem a részleteket és a történet többi résztvevőjének álláspontját. Minden eset más és más, ezért nincs mindenre alkalmazható recept, vagy varázsszó, de gondolom, ezt a felkeresett szakember is elmondta. Fontos tényező lenne a férje motivációjának az ismerete, hogy vajon miért neveli Ön ellen a lányukat. Mi lehet a célja, hiszen azt írja, hogy nem akarja, hogy hozzá költözzön (a lánya egyébként tud erről?).

Azt írta, vannak dolgok, amik hatásosak: a beszélgetés, illetve a szakember, amely kezelést a férje is pozitívan értékelt. Mit tudok ehhez még hozzátenni? A családi mediációt már felajánlottam (annak segítségével a kommunikációs problémákat is fel lehet tárni és tartósan kiküszöbölni), de úgy tűnik, nem akarnak ezzel élni, mert pénzkidobásnak tartják.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a lányánál a rövidebb távú megoldások működnek - ha van, ami már bevált, ahhoz is vissza lehet térni, de türelem kell hozzá és idővel meghozza gyümölcsét.

Üdvözlettel:

Turánszky Edina 

Kedves Andi!

A probléma nem hirtelen alakult ki, hanem már akkor elkezdődött, amikor elváltak a férjével. Levelében nem sok tényezőt említ, de ezek alapján nekem úgy tűnik, hogy hiába mondja a lányának, hogy szereti, és számíthat Önre, ő ezt az Ön viselkedése alapján nem érzi. Az pl., hogy Ön egy szóra "lemondana" róla és átengedné az apjának, az pont azt "bizonyítja" az ő számára, hogy Ön nem ragaszkodik eléggé hozzá. Ebben a korban még a fiatalok azt hiszik, hogy ha szeretünk valamit/valakit, ahhoz ragaszkodunk, nem engedjük el, ha elveszik tőlünk, akkor szomorúak vagyunk, ha pedig valami/valaki nem felel meg maximálisan az igényeinknek, az elvárásainknak, akkor kidobjuk, töröljük, elküldjük, abbahagyjuk, szakítunk vele, stb. Erre az apja Ön ellen uszító megetartása még rátett egy jó nagy lapáttal. Valószínűleg a megengedő viselkedésével érte el az ellenkezőjét annak, ami a szándéka volt. A gyerekeknek szükségük van a szabályokra, hogy tudják, hogy hol vannak a korlátok, hogy később, felnőttként más emberekkel együtt tudjanak élni. Ezt persze most, egyik napról a másikra bevezetni nem jó ötlet.

Javaslom, hogy üljön le a lányával megbeszélni, hogy mit kellene tennie, hogy bízzon Önben. Mivel azonban úgy vélem, hogy ez szemrehányások és sértődés nélkül nemigen sikerülne, javaslom, hogy ezt egy családi mediáció keretében tegyék (azért, hogy nehogy még jobban elmérgesedjen a viszony kettőjük között). Ilyen módon (ha engem tisztelnek meg bizalmukkal) hathatósabb segítséget tudok nyújtani Önöknek.

Üdvözlettel:

Turánszky Edina 

Kedves Edit!

A gyógyszeres kezelés szükségességét pszichiáter tudja megállapítani az alapján, hogy a tünetei súlyossága miatt ez indokolt-e - ez nem a pszichológus kompetenciája.

Előző levelében azt írta, hogy nem szeretne gyógyszert szedni. Ennek alapján úgy gondolom, hogy az orvosaival meg kellene beszélnie, hogy a testi tünetei lehetnek-e lelki eredetűek (a szorongás több testi panasz oka, vagy következménye lehet, ezt érdemes lenne számba venni a legközelebbi vizsgálat alkalmával).

Ugyanazt tudom tanácsolni, mint legutóbb: ha nem akar gyógyszert szedni, akkor keressen fel egy klinikai szakpszichológust, lehetőleg olyasvalakit, aki pszichoszomatikus betegségeket is kezel.

Minél tovább késlekedik, annál súlyosabbak lesznek mind a testi mind a szorongásos tünetei.

Mielőbbi javulást kívánok,

Turánszky Edina 

Kedves Terkel!

Kórházakban általában van lehetőség arra, hogy a beteg intézményen belül pszichológus segítségét kérje. A rákos betegeket kezelő osztályokon különösen fontos, hogy legyen ilyen lehetőség.

Az Ön leírása véleményem szerint depresszióra utal - ez az Ön helyzetében nem ritka - de a kezelése szakembert igényel. Azért inkább pszichológus, mint pszichiáter, mert a meglevő gyógyszerek mellett nem hiszem, hogy a plusz medikáció a jó megoldás.

Ilyen esetben - nem a fizikai, hanem a pszichés állapotára gondolok - most még korai, hogy az optimista gondolatokra kényszerítse magát. Ez egy ördögi kör, mivel minél inkább akarja az optimista gondolatokat, azok annál inkább nem jönnek, ami elkeseríti, frusztrálja, amitől még kevésbé sikerül pozitív gondolatokra rávennie magát, és így tovább.

Ha nincsenek gondolatai, beszéljen az érzéseiről. Úgy gondolja, hogy azok sincsenek? Pedig az üresség, a (látszólag) érzelemmentesség is érzés. Innen el lehet indulni és lépésenként építkezni.

De ehhez fontos, hogy kérjen pszichológusi segítséget. A kórházban elérhető lehetőségekről az orvosa adhat tájékoztatást.

Mielőbbi javulást kívánok,

Turánszky Edina 

Kedves Ágnes!

Mint ahogy az előző válaszomban írtam, ez a viselkedés beépül az ember személyiségébe, így az anyósáéba is - nem tud már másképpen viselkedni.

Sajnos azonban az egyes viselkedésformák kezelésére nincs általános recept. Ha valóban kompenzálásról van szó, annak az oka minden érintett esetében más és más. Ezt, illetve az anyósa álláspontját is ismernem kellene ahhoz, hogy meg tudjam tippelni, hogy nála mi az, ami beválna. Ismeretlenül nem tudhatom, hogy ő vajon milyen megnyilvánulásokra hogyan reagálna. Ugyanazon a mondaton, reakción az egyik ember pl. csak nevet, a másik megsértődik, a harmadik úgy tesz, mintha nem is észlelte volna, stb. Ezért ilyen formában legfeljebb tippelgetni tudnék, de azt nem szívesen teszem - azért sem, mert az anyósa nem kísérleti nyúl, másrészt a próbálkozás során előfordulhat, hogy még jobban megbántja, ami pedig nem cél.

Valódi segítséget egy családi mediáció során tudnék nyújtani Önöknek, amely biztosítja a sértődésmentességet.

Ha úgy döntenek, szeretettel várom Önöket. Ha mégsem, akkor legyen hozzá türelemmel.

Kezdetnek meghívhatja ide: http://www.faro.eoldal.hu/cikkek/megoldasok-szobaszinhaza/

Üdvözlettel:

Turánszky Edina 

Kedves Nini!

Azt, hogy túlreagálja-e, azt könnyen kiderítheti: beszéljen a csoporttársaival erről az érzéséről, és kérdezze meg őket, hogy nekik is feltűnt-e a tanár ilyetén viselkedése. Ha igen, akkor ebben a tekintetben megnyugodhat, mert jól észleli a dolgokat. Ha nem tűnt fel a többieknek, akkor megbízhatja őket néhány alkalmas megfigyeléssel, mielőtt úgy gondolja, hogy esetleg Ön fújja fel a dolgot.

Bármi is azonban az eredmény, a reakciójából az látszik, hogy az eset aláássa az önbizalmát. Egy levél alapján, vizsgálat nélkül azonban a pontos problémát és annak súlyosságát nem lehet megállapítani.

A kérdés az, hogy lehet-e a tanárral beszélni - mert ez lenne a legeredményesebb megoldás. Ha elmondaná neki, hogy úgy érzi, hogy valami miatt szigorúbb Önnel, mint a többiekkel. A probléma oka csakis az ő kezében van, a választ csak ő tudja megadni - még az is lehet, hogy úgy gondolja, hogy Ön nem használja ki igazán a képességeit és ezért "haragszik". De mint említettem, a valódi okot csak ő tudja.

Ha a tanár nem megközelíthető, akkor a sérült önbizalma rendetételén kellene dolgozni. Sajnos varázsszó nincs, és mivel ez egy fokozatosan kialakult probléma, ezért egycsapásra működő elmulasztási mód sincs, a legjobb szakember segítségét kérni.

Üdvözlettel:

Turánszky Edina

http://www.facebook.com/events/220082984770849/

A fenti linken egy olyan programot talál, ahol hasonló kérdésekre kaphat választ szórakoztató formában.