Beleszóljak vagy sem, avagy mennyi közöm van egy idegenhez?

Néhány évvel ezelőtt egy nagyon furcsa jelenetnek voltam szemtanúja. Velünk szemben volt egy kocsma, olyan igazi büdös talponálló, szerencsére már megszűnt. Egyik éjjel szokás szerint hangosan ordibáltak, én ezért képtelen voltam elaludni, és kinéztem az ablakon, hogy vajon ki csinál ilyen oltári ricsajt. Az ablakból éppen egy dülöngélő párt láttam, apát és anyát, akik az óvodás gyereküket ültették be éppen az autójukba, és elindultak hazafelé. Vagy ki tudja hová, mindenesetre mattrészegek voltak, a kocsmából jöttek ki, és a gyerek az én lányommal járt oviba. Ja, és éjfél is elmúlt már, amikor kinéztem az ablakon. Állati rosszul éreztem magam attól, amit láttam, de gőzöm sem volt, hogy mit tehetnék, és így csak reménykedtem, hogy épségben hazaér a szerencsétlen gyerek, aki persze semmiről sem tehetett.

Másnap elmeséltem a nagybátyámnak, hogy mit láttam, és azt is elmondtam, hogy bánt a lelkiismeret, vajon nem kellett volna-e beleavatkoznom, vagy legalább szólni nekik, hogy gyalog menjenek haza, hiszen ott a gyerek. Aztán azt is hozzátettem, hogy tudom, hogy nem az én dolgom. Akkor a nagybátyám, a maga 80 évével és élettapasztalatával csak annyit mondott, hogy ezt nagyon rosszul gondolom, és igenis rám is tartozik, hiszen láttam, és közbeléphettem volna, ne mentegessem magam azzal, hogy idegenek. Napokig gondolkoztam azon, amit mondott, majd egyik nap az óvodában éppen az említett kisfiú óvó nénije szólított meg, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak kibukott belőlem, hogy mit is láttam, és mennyire bánt, hogy annyiban hagytam a dolgot. Edit néni megnyugtatott, elmesélte, hogy a szülőkkel folyamatosan baj van, és a gyerek nincs jó helyen náluk, éppen ezért már megtették a szükséges lépéseket. Emlékszem, még szabadkoztam is, hogy nem akarok árulkodni, a gyereknek meg végképp nem szeretnék bajt okozni. Mire Edit néni azt mondta, jól tettem, hogy szóltam, és igenis kötelességünk törődni másokkal, különben semmi jóra nem számíthatunk.

Nyílt levél a lánynak, aki úgy érzi, sosem lesz képes szeretni magát

Jó néhány év telt el azóta, és én továbbra sem tudom, hogy mikor érdemes beleszólni egy idegen életébe. Egy icipicit azért fejlődtem, azt remélem, mert a minap a buszon egy hangosan zokogó lányt megvigasztaltam. És örülök neki, pedig sokáig győzködtem magam, hogy hozzászóljak-e egyáltalán. Az történt, hogy éppen mellém állt, olyan 18-20 éves lehetett, és folyamatosan sírt. Egyre szívet tépőbben zokogott, a papírzsepije elfogyott, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon mi történhetett vele… Először adtam neki néhány zsepit, szó nélkül, ő pedig hálásan szipogva fogadta. De a sírása nem csillapodott, ezért vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem, hogy miért sír ennyire? És még azt is hozzátettem, hogy ne haragudjon azért, amiért megszólítom, de már nem bírom szó nélkül.

Bármikor melléd állhat egy ember, akinek segíthetsz

Egy pici mosoly átderengett a könnyein, és azonnal elmesélte, hogy éjszakás volt, éppen hazafelé megy, és a nővér, akit egy műszakba osztottak be vele, állandóan szívatja, minden munkát rásóz, azzal a felkiáltással, hogy ő még fiatal, és már napok óta nem aludt, és azon gondolkozik, hogy másik munkahelyet keres. Mindezt egy szuszra. Közben még a sírás is abbamaradt, én pedig örültem, hogy megkérdeztem, és nem egy nagyobb bajról számolt be. A végén megkérdezte, hogy szerintem mit csináljon, és akkor úgy éreztem, hogy mégiscsak jó ötlet volt, hogy hozzászóltam. Elmondtam, hogy én először megpróbálnék beszélni a kolléganőmmel, nem indulatosan, hanem nyugodtan, és megkérném, hogy tekintsen partnernek, és egyenlően osszuk el a munkát. Mindezek előtt pedig aludnék egy nagyot, mert a fáradtság rossz tanácsadó. Ha ez nem vezet eredményre, akkor a főnökömhöz fordulnék, és vele is megbeszélném a dolgot, hiszen ő a felelős a beosztottjaiért. Ha ettől sem változik a helyzet, akkor elkezdenék új munkát keresni, de a régit csak akkor hagynám ott, ha megvan az új. Tágra nyílt szemekkel hallgatott, közben néha ühümmölt, és bólogatott. Mire a mondandóm végére értünk, addigra a busz is megérkezett a végállomásra. A lány pedig már nem sírt, és én ennek szívből örültem. És aztán eszembe jutott a nagybátyám is…