Szabadidő

Amikor minden magyar lány olasz krapekot akart magának

Miért jó kiintegetni a haveroknak az Alfa Romeo anyósüléséről, miért halmozott magyar menyasszonyokat a biztosítási ügynök Antonio, és egyáltalán, mi az a digózás? Szomjas György 1970-ben készített a jelenségről remek dokumentumfilmet, amelyből minden kiderül.

A digózás egy elég csúnya szó, és jó ideje már nem is igazán használatos, nyilván nem teljesen függetlenül attól, hogy maga a jelenség is réges-rég kiment a divatból, és nagyjából annyira aktuális, mint az 1980-as csehszlovák szpartakiád a prágai Strahov stadionban. Szóval talán nem árt röviden tisztázni, hogy egyáltalán mit is jelentett ez Magyarországon a körülbelül a hatvanas évek végétől a rendszerváltás környékéig terjedő időszakban, amikor annyi itáliai mester érkezett hazánkba, mint utoljára a reneszánsz idején.

A digózás egyrészt valami olyasmi, hogy az ember még a Tolbuhin körúton, a harmadik műszakból hazafelé tartva is képes azt a benyomást kelteni, mintha csak az imént ugrott volna ki egy kabrióból a piazzán. Ez természetesen megköveteli az olasz kultúra mély, feltétlen ismeretét és szeretetét, habár itt kultúra alatt most kivételesen nem mondjuk a vatikáni Stefaneschi-szárnyasoltárt értjük, hanem a nagyszobai pálmafás óriásposztert, amely pompás kulisszát nyújt ahhoz, hogy hevesen vágyódjunk el egy olyan távoli és egzotikus országba, ahol nem munkaverseny és Kékfény van, hanem szieszta és Monica Vitti.

De nézzük meg ezt inkább gyakorlatban. Az alábbi videóban – amely már a korszak legvégén, valamikor ’89 körül készülhetett – mesterfokú digózást mutat be a Step együttes, élén az egyik legnagyobb hazai digóikonnal, a néhai Flipper Öcsivel. Látszólag csupán annyi történik, hogy a tagok a Váci utcai City Grillben rendelnek (például panírozott palacsintát!), de annyira a helyén van minden frizura, bőrkabát és fülbevaló, illetve a fiatal Mester Tamás homlokra tolt napszemüvege, hogy az már tényleg a digózás magasiskolája. A fiúk ennél talán már csak akkor lehetnének olaszabbak, ha ebéd után rögtön kapitulálnának a Szövetségesek előtt – de ehelyett inkább előadják Ciao (mi más?) című új slágerüket a Három kívánság stúdiójában.

Ám a jelenségnek volt egy kevésbé eszképista és sokkal praktikusabb oldala is, ami messze túlmutatott a puszta esztétikán. Valódi, professzionális digózásnak ugyanis elsősorban azt szokás tekinteni, amikor bizonyos, a téma iránt elkötelezett magyar lányok mindent megtesznek, hogy olasz pasit fogjanak maguknak, minimum egy vacsora, de azért inkább egy házasság erejéig. Szomjas György rendező, aki már a digózás hőskorában, a kezdeteknél is a történelem ütőerén tartotta a kezét, 1970-ben készített egy rövid, feszes, beszélő fejes dokumentumfilmet a jelenségről. A Nászutak alig több mint fél óra, de minden benne van, amit erről az egészről tudni érdemes.

A filmben hét lány és egy fiú szólal meg (sajnos név nélkül, bár egy Zsuzsát és egy Szilviát be lehet azonosítani), akik ránézésre úgy 18-20 évesek lehetnek, és mind egy nagyobb baráti társaság, egy belvárosi galeri tagjai, akik legalábbis látásból ismerik egymást. A Nászutak kiindulópontját az adja, hogy nem sokkal korábban Budapesten egy csúnya autóbalesetben meghalt egy Antonio nevű nápolyi fiatalember, aki az elmúlt pár évben olyan rendszerességgel járt ide (főleg a fővárosba és a Balatonhoz) magyar lányokat felcsípni, mintha ezért kapná a fizetését, vagy mintha valami magyar menyasszonykvótát kellett volna teljesítenie, és akit aztán a fél belváros, temérdek ex- és aktuális menyasszonya gyászolt mély megrendüléssel.

„Mi haverok voltunk, hazavitt engem, meg ebédet vett nekem, ha nem volt pénzem”

A fesztelenül nyilatkozó riportalanyok (akik közül páran azért óvatosan tartják a témától a három lépést távolságot) pedig egészen fantasztikus részleteket idéznek fel a dél-olasz gavallérról. Megtudhatjuk, hogy ő afféle előfutár, felderítő, valóságos úttörő volt, akinek a nyomában aztán fiatal, szerelemre éhes olasz férfiak özönlötték el az országot; hogy a nők terén „félelmetes kapacitásúnak” bizonyult; hogy előszeretettel gondolt magára a Szerelem Misszionáriusaként; és hogy tulajdonképpen hobbiból szeretett egyszerre sok lánnyal járni. És ami a legjobb: folyton volt menyasszonya, egy olasz „trampli” fényképét mutogatta, aki összetörte a szívét, és ezzel, állítása szerint, féktelen promiszkuitásba hajszolta. 

Antonio egyébként csinos, kedves és melegszívű fiú volt, otthon biztosítási ügynökként dolgozott, és egy szép Mercedest vezetett. Folyamatosan pörgött, rohant, az egyik igen érzékletes beszámoló szerint nagyjából így nézett ki egy átlagos napja:

Beül a kocsijába, elmegy, tesz három kört, valahova beül, leül, dumál, fölszed két nőt, továbbmegy, megint rohan, sétál egyet a Váci utcában, este elmegy bulira, ide, oda, amoda, kéglire…

Nem csoda, hogy egyik volt barátnője, a szemmel láthatóan digózásra született Zsuzsa, aki saját bevallása szerint már két éve nem volt magyar sráccal, annyira nehezen tette túl magát a szakításon, hogy utána egy másik – a változatosság kedvéért ezúttal nem mercis, hanem Alfa Romeó-s – Antonióval vigasztalódott, bár közben azért harmadikként bekavart még egy Nini (?) nevű livornói fiú is, de róla sajnos nem derül ki, hogy milyen kocsija van. És amúgy is rövid úton le lett pattintva. 

„Mentek már barátnőim férjhez olaszokhoz, és azoknak mind nagyon jó”

Antonio egyik többé-kevésbé aktuális menyasszonya ugyancsak tovább tudott lépni. Az ő új vőlegénye Mirandolában lakik, de itthon fog hozzá férjhez menni, mert a fiatal magyar lányokat nem engedik ki az országból, így viszont kaphat majd diplomata-útlevelet, amihez így utólag is drukkolunk. Ő egyébként azért óvatos: egy barátnőjét nemrég vette el egy olasz léhűtő, aki azt állította magáról, hogy ügyész, és csak az esküvő után derült ki, hogy valójában villamoskalauz, tehát nem árt résen lenniük a feltörekvő és reménybeli digózóknak. Ezt egy másik nyilatkozó is megerősíti, aki szerint mindegyik talján azzal vetít, hogy „gróf, herceg meg mit tudom én, gyára van”, de aztán meg ki tudja. 

„A magyar srácok szeretik azokat a lányokat, akik beszélnek az olaszokkal, mert jön vissza a haszon, a ruha, ez-az”

Szóval nem is elsősorban Antiono fordulatos élete és tragikus halála az, ami igazán érdekes, hanem egyrészt maguk a riportalanyok, másrészt meg a digózás természetrajza. Nemcsak az olasz vőlegény presztízs, hanem már az is az édes élet netovábbja, ha ki lehet integetni a haveroknak menő nyugati kocsi anyósüléséről a belvárosban. De a szerényebb körülmények között élő lányoknak már az is nagy öröm, ha legalább hozzá lehet érni a fiúkon feszülő elegáns csipkeinghez. És bár elsősorban nyilván a hölgyek profitálhatnak a digózásból, azért a fiúknak is jut néha lepattanó. A csodálatos bajuszt, barkót és napszemüveget viselő (utóbbit sajnos hamar leveteti vele a szigorú direktor) fiatalember szerint például férfiként is érdemes az olasz szívtiprók közelében lenni, hisz alkalomadtán le lehet róluk kunyerálni egy menő inget vagy egy divatos cipőt.

„Hát ezeket elsősorban a kocsi vonzza, meg az, hogy idegen, külföldi, pénze is van, mármint őhozzájuk mérten, és az, hogy jó cuccokban van”

Különösen bájos az ideológiai fronton is derekasan helyt álló hölgy, aki két lépésben jut el a digózástól a kompországdilemma feloldásáig: szerinte az a helyes, ha az emberek egyszerre élik meg a szocialista valóságot és a nyugati életforma iránti vágyakozást, illetve nosztalgiát. Ő egyébként nem pályázik olasz vőlegényre, csak néha jólesett kicsit beülni abba a bizonyos Mercedesbe, meg hülyéskedni egyet az Antionióval. 

„Egy olasz vőlegény az mindig kell, szóval az kell”

Akadnak azért kritikusabb hangok is. Roppant aggasztó például,  hogy hiába ilyen fiatal a műfaj, az iparág, máris megjelentek a generációs feszültségek: mikor beköszönt a nyári szünet, 14-15 éves kislányok özönlik el a belvárost, és szemfestékért, harisnyáért meg vacsoráért fekszenek le olasz fiúkkal, ami meglehetősen borús képet fest a modern digózás jövőjéről, meg hát a szocialista erkölcsről is. De az egyik megszólaló szerint sajnos egyébként is nagyon könnyen kaphatóak a magyar nők, az olasz csajok például milliószor jobbak, és csak azért járnak hozzánk a srácok, mert a honfitársaikat nem lehet csak úgy tét nélkül szédíteni, őket el is kell venni: ott van papa, mama meg donna mia, meg minden. Egy másik, kísérletező kedvű fiatalasszony pedig már teljesen fel is adta a digózást, és inkább hozzáment egy jugoszlávhoz, de nem sokáig örülhetett a sikernek: legjobb barátnője feljelentette, hogy csak azért csinálta, mert útlevelet akart kapni. Hát, végül nem kapott.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top