nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

„Lehetetlen, hogy férfi ilyen szép nő lehessen” – egy magyar nőimitátor portréja

Egyszerű kereskedőtanoncból lett világszerte ismert, ünnepelt díva, majd rokonszenves öregúrként vonult vissza. A nők csodálták, a férfiak házassági ajánlatokkal ostromolták, ő pedig annyi pénzt keresett, hogy azt már el sem tudta költeni. Az orfeumok tündöklő királynője és a tökéletes nyárspolgár, akit Lehoczky Sándornak hívtak.
Szabó Sz. Csaba
f Ajánlom

A mértékadó Los Angeles Times napilap 1897. június elsejei számában lelkes kritikát, valóságos dicsbeszédet közölt egy bizonyos Alexander Tacianu fellépéséről, aki pár évvel korábban ugyanitt egyébként Harry Houdinivel osztotta meg a színpadot; a szerző igazi csodának nevezte az előadóművészt, hosszasan méltatta árnyalatokban gazdag énekhangját, majd azzal zárta a cikket, hogy ez az egyik legnagyszerűbb produkció, amit eddig az Orfeumban volt szerencséje látni.

Tacianu ekkor már éppen tizedik éve kápráztatta el több kontinens rangos szórakozóhelyeinek közönségét Párizstól Szentpéterváron át New Yorkig, a budapesti Herzmanntól a londoni Empire-ön át a Broadwayig, egy-egy fellépése után pedig megszámlálhatatlan mennyiségű szerelmes levéllel árasztottak el mindkét nembeli rajongói. A nők gyönyörű férfinak nevezték, és azt tudakolták, hol csináltatja a ruháit, míg a férfiak gyakorlatilag megállás nélkül házassági ajánlatokkal bombázták.

Bizony sok nő kért, könyörgött, valljam be neki, egyedül csak neki, hogy nem a szoprán-e az igazi hangom, és hogy nem csupán reklámból hirdetem, hogy férfi vagyok, mert lehetetlen — ők mondták, kérem, nem én —, hogy férfi olyan szép nő lehessen. Attól féltek, hogy nő vagyok, a férfiak pedig, akik virágokat és pezsgős vacsorára szóló meghívókat küldtek fel a színpadra, amikor először megláttak, éppen abban reménykedtek, amitől a nők féltek… Hogy fiatal leány vagyok…

Ezek után talán meglepő lehet, hogy Tacianu eredetileg a kevéssé csillogó hangzású Lehoczky Sándor nevet viselte, és fiatalon papírkereskedőnek készült, ami bár tisztességes szakma, azért talán mégsem a fin de siècle romlott, élveteg dekadenciáját juttatja először eszünkbe, hanem mondjuk inkább egy joviális urat fehér köténykében, fülkagylójára helyezett ceruzacsonkkal. A civilben egyébként jelentéktelen külsejű kishivatalnoknak tűnő Lehoczky azonban tudott valamit, amit nagyon kevesen: ha felcsatolta legszebb ékszereit, lábára húzta a selyemharisnyát és fejébe nyomta az aranyfürtös vendéghajat, már ő volt az egyik legkívánatosabb nő, az egyik legünnepeltebb díva az egész világon. Legalábbis az orfeumok és a varieték furcsa, harsány, félvilági miliőjében egészen biztosan.

Lehockzky Sándor Tacianu

Fotó: Színházi Élet

A nőimitátorszám a századvég szórakoztatóiparának jellegzetes, népszerű produkciója volt (olyannyira, hogy még álnőimitátorok, azaz nőnek öltözött férfinak öltözött nők is rendszeresen próbálkoztak a műfajban, és időről időre le is buktak), Tacianu pedig ebből a túlzsúfolt mezőnyből alapvetően két adottságának köszönhetően tudott magasan kitűnni.

Az egyik a páratlan, hölgyrajongók által is csodált divatérzékenysége, amiről így nyilatkozott élete egyik utolsó interjújában, 1930-ban:

Volt idő, amikor divatot csináltam a nőknek! A legelőkelőbb bécsi szalónokban dolgoztattam, és még pénzbe sem került, mert a nők valóságos kémszervezetet létesítettek, hogy hol csináltatom a ruháimat.

Egészen lúdbőröztető belegondolni, hogy nem is olyan régen még egy kissé köpcös magyar fiatalember diktálta Európában a női divatot!

Lehockzky Sándor Tacianu

Fotó: Esti Kurir

A másik pedig kivételes, baritontól a szopránig terjedő tiszta, erős énekhangja, amelyet rendkívül virtuóz módon volt képes használni, és amivel csak nagyon kevesen tudtak versenyezni a korszakban; egyetlen valódi riválisa talán az amerikai nőimitátor és énekes, Everett Stuart volt, akit Adelina Patti, a legendás koloratúrszoprán után a „Férfi Patti” állandó jelzővel reklámoztak Európa és az Újvilág szórakoztató műsoraiban. Érdekes adalék, hogy Stuart eredetileg postásként dolgozott a kansasi Wichitában, tehát Lehoczkyhoz hasonlóan ő sem aranytiarával a fején született. Amíg a 10-es évek elején fel nem tűnt a színen a zsáner hőskorszakának talán legnagyobb drag queenje, Julian Eltinge, addig Lehoczky Sándornál ragyogóbb művésznő a színpadon nem nagyon akadt – legalábbis a férfiak között semmiképpen.

Egy zárójelnél pedig mindenképpen többet érdemel, hogy egyébként volt itthon (afféle tiszteletbeli magyarként) világszínvonalú férfiimitátor is, Littmann Pepi, a nagydarab, mély hangú jiddis Blaháné személyében, akinek egy műsorát Ignotus úgy jellemezte, hogy egy nem is túlságosan fiatal s éppen nem a legszebb lengyel zsidó lány vagy asszony, aki kaftános és pajeszes zsidó legénynek öltözködve és zsargon-nyelven énekel mindenféle sikátori malacságot és gettó-érzelmességet, szemtelen jókedvvel, patakzó biztossággal.

Lehockzky Sándor Tacianu

Forrás: Wikipedia

Érdekes, hogy Tacianu életéről – azt a néhány jól dokumentált, zajos sikert arató fellépést leszámítva – olyan nagyon sokat nem tudunk. Az biztos, hogy 1870-ben született Pesten (ami akkor még éppen nem volt Budapest), és 17 évesen fedezte fel őt egy Tacianu nevű, idősebb artista, a világhírű énekegyüttesként működő Tacianu nővérek (akiknek a rögzített zene történetében is fontos szerepet játszó felvételét itt lehet meghallgatni) édesapja, így Lehoczky részint mentora iránti tiszteletből, részint pedig praktikus okokból egyszerűen felvette a már bejáratott és jól csengő Tacianu művésznevet. Nem sokkal később egy frankfurti énekmester figyelt fel különleges, több oktávot átfogó hangjára, illetve arra, hogy szoprán, illetve bariton fekvésben egyaránt kifogástalanul énekel.

Fotó: Ország-Világ

Ezután három évtizedig járta a világot műsorával, Ottó főherceg személyesen hívta meg persenbeugi vadászkastélyába, részt vett az első világháborúban, és csak 1925-ben vonult vissza, állítása szerint azért, mert már úgy érezte, hogy molett alakjával nem felel meg az uralkodó szépségideálnak. Előadásainak csúcspontja rendszerint az volt, mikor egy szopránária végén hirtelen lekapta a parókáját, és férfihangon köszönte meg a tapsot a közönségnek, majd következett a baritonszám, amivel végképp sikerült is zavarba ejtenie a híveit: többen kifogásolták, hogy elrontja az illúziót, míg mások, épp ellenkezőleg, úgy hitték, hogy a parókalevételnek egy célja van, mégpedig az, hogy Lehockzy így imitálja a férfit. De hát ez is hozzátartozott a játékhoz.

Karrierje során Tacianu minden fellépése után óriási sztárgázsikat vághatott zsebre, de az egykori szegény kereskedőtanonc, a rivaldafényen kívül megfontolt, beosztó kispolgár ezeket nem szexre, drogokra és egyéb élvezetes perverziókra költötte, hanem szépen félrerakta:

A pénzt azonban nem tartottam magamnál. Hazaküldtem. Tegyék takarékba. Addig küldözgettem, amíg egy szép napon, 1906 áprilisában azzal a kellemes hírrel leptek meg enyéim, hogy kétemeletes házat vettek a pénzemből, amelyet természetesen rögtön a nevemre írattak.

És tényleg: a kellemes hír szótári definíciója minden bizonnyal az, ha az ember egy napon arra ébred, hogy vett egy kétemeletes házat Budapesten.

Lehockzky Sándor Tacianu

Fotó: Színházi Élet

Jellemző, hogy Lehockzy visszavonulása után sem dőlt hátra, hogy élvezze a tisztességgel ledolgozott pucckirálynői élet után járó jól megérdemelt pihenést. Élete utolsó évtizedében, noha anyagi problémai egészen biztosan nem voltak, a Magyarországi Artista Egylet hivatalnokaként dolgozott, és ahogy a Színházi Élet írta, ez az ezüsthajú, mosolygó arcú, öreg úr derült kedéllyel szolgálta egykori kollégáinak ügyeit.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon