Mindig két út van előtted: a biztonságosabb, és az, amelyre születtél – Nedeczky Júlia pszichológus, hegymászó

Mi lép működésbe bennünk, amikor hosszabb időre otthon hagyjuk a megszokott kellékeinket, és megpróbáltatásoknak tesszük ki magunkat?

Olyankor az élvezettől tovább lépünk az aktív öröm felé – a különbségről Csíkszentmihályi Mihály könyvében olvastam. Élvezet lehet például, ha tengerparton naplementét nézünk egy pohár jó ital mellett, miközben lágy szellő simogatja az arcunkat. De ebben az élményben kevéssé van benne a hatékonyságunk, inkább passzívan befogadjuk.  Ahogy jött, úgy el is illan az érzés, szemben a valódi örömmel,  amelyet valami erőfeszítést követően érzünk. Az áldozathozatal a feltétele annak, hogy magasabb szintre lépjünk, meghaladjuk önmagunkat, és az ezzel járó öröm hosszú távon fennmaradjon. Ha legyőzöm a fáradtságomat vagy a lustaságomat, és például elmegyek futni, azzal teszek valamit önmagamért, és az elégedettség érzése lesz a jutalom – túl azon, hogy endorfin termelődött a testemben –, és ez hosszú távon megerősít. Egy nagyobb szabású tett – ilyen például egy hegy megmászása – beépül, és növeli az önbizalmat. 

Hogyan kezdtél hegyet mászni?

Megismerkedtem valakivel tizenkilenc éves koromban, és amikor elmondta, hogy hegymászó, szinte megszédültem. Elmesélte, hogy a Himalájában megmászott egy nyolcezres csúcsot. Amikor ezt kimondta, éreztem, hogy erre születtem, ez az utam. Mindig is valami különöset éreztem, ha a tévében hegymászós filmet láttam, és úgy gondoltam, hogy az ilyesmi csak a kiválasztottaknak adatik meg.  Aztán, amikor a tudatára ébredtem, hogy ez a feladatom, úgy éreztem, én is kiválasztott vagyok. 

fotó: Vancsó Zoltán

A hegymászók, a filmekben azt látjuk, irdatlan hidegben, zord körülmények között, rettenetes erőfeszítéssel, minden lépését megküzdve vonszolják magukat előre. Ebben mi a vonzó?

Hát nem ez, hanem a csúcs. Mindennek, amit szeretünk, vannak nehezen elviselhető velejárói. Ez igaz a párkapcsolatra is. Mégis, az egész embert szeretjük, a nehéz dolgaival együtt. Még ha le is lehetne választani a nehézségeket, nem biztos, hogy azok nélkül ugyanaz az ember lenne. A hegymászásnak is velejárói a kellemetlenségek. Attól is olyan vonzó csoda a hegy, hogy annyira kietlen, nyers. Ott már nem lehet élni, csak nagyon rövid ideig tartózkodhatunk ott, ezért nagyon meg kell becsülnie magát mindenkinek, aki bebocsátást nyerhet abba a birodalomba. Minél keményebb az út, annál nagyobb a jutalmazó értéke. Minél nagyobbat lépünk kifelé a komfortzónából, annál nagyobb az énfejlődés lehetősége. 

Volt egy konkrét csúcs, amit a kezdetekkor kijelöltél magadnak?

A tizennégy nyolcezres csúcs egyikét akartam megmászni. A 8035 méter magas Gasherbrum II-t tűztem ki célul a Himalája Karakorum vonulatában, Pakisztánban. Titokban arra gondoltam, hogy előbb-utóbb mindegyik nagy csúcs sorra kerül, de ha már egy sikerül, akkor is boldog leszek. 

Hogyan fértek meg ezek a tervek a polgári foglalkozásoddal? Mi tölti ki leginkább a gondolataidat: a mászás vagy a pszichológia?

Akkor a mászás volt az első. Sokáig olyan erős volt bennem ez a szenvedély, hogy alig tudtam nyugton maradni. Amikor elérkezett egy expedíció ideje, halasztottam az egyetemen fél évet. Amikor véget ért a több hónapos mászás, akkor folytattam a tanulást.

Hogyan készültél fel erre a csúcsra?

A Gasherbrum II a negyedik nyolcezres expedícióm volt, Erőss Zsolttal párban másztam meg. Mentem volna arra a Kancsendzönga (8586 m) expedícióra is, amelyen Zsolt eltűnt, még beszéltünk is róla, hogy milyen jó lesz ismét együtt mászni, de végül nem tudtam elindulni. Zsolt eltűnése nagyon visszavetett lelkileg, el sem tudtam képzelni, kivel másznék együtt még egy nyolcezrest.

A Gasherbrum II csúcsán – Fotó: Erőss Zsolt

A megelőző három nyolcezres-kísérletnél hol volt az a pont, amikor azt mondtad, hogy feladod?

Hatan mentünk föl annak idején a Broad Peak négyes táborába, ahonnan már a csúcs következik. Másnap hajnalban két fiú elindult a csúcsra, mi pedig az utolsó táborban maradtunk pihenni még egy napot. Éreztük, hogy valami nyomja a hátunkat, egyre kisebb bent a tér. Egyikünk kiment, és látta, hogy folyik le a hegyoldal – hungarocell-szerű jéggolyók peregtek lefelé, egy pillanat alatt elborítva a sátrat. Emlékszem, ahogy ott álltam zokniban, és a bakancsomat kerestem. Lenyúltam a hó alá, és fél méter mélyen találtam csak meg. Sok holminkat lejjebb tudtuk menekíteni, de a főző egy alkatrésze például nem lett meg, úgyhogy két napig nem tudtunk havat olvasztani, főzni, enni és inni. Ha kicsit nagyobb a hó és meredekebb a lejtő, bármi történhetett volna. 

Ez minden alkalomra igaz… Szoktál rá gondolni?

Igen, ezt tudjuk. Mindig két út van előtted: a biztonságosabb, és az, amelyre születtél. Én az utóbbit választottam. Amikor az ember nyolcezres csúcsokra megy, a felkészülés során sok tapasztalatot szerez magáról is. Számtalanszor eldöntheti, hogy hűséges marad-e az álmához. Aki eljut a Himalájában egy adott magasságra, és ott ugyanazt az elszántságot érzi, az odavaló.

Amikor az álmot éppen elvitte egy lavina, akkor mit éreztél? Dühöt? Tudván, hogy nagyon sok pénz és idő kell, míg újra nekivághatsz…

Én józanul, alázatosan és tiszta szándékkal közelítettem a hegyhez. Már az elején tudtam, hogy nagyon nagy erőt képvisel, amihez képest az én szervezetem törékeny és puha. Túravezetőként is mindig azt mondom: elégedettnek, boldognak és hálásnak kell lenni, hogy egyáltalán ott vagyunk, és visszajöhetünk. Ha még a csúcs is sikerül, az már ajándék. Ha pedig nem sikerült feljutni, akkor le kell vonni a következtetéseket annak érdekében, hogy legközelebb pontosabban felkészüljünk. 

Andok

Mi visz tovább, amikor rosszul vagy az oxigénhiánytól?

Az, hogy ez a hivatásom, amely meghatározza az életemet. Az egész lényem ebből áll, erre mozdul, ez van a szöveteimben. Mint amikor valaki azt érzi, hogy megtalálta az igazi párját, a másik felét. A fejfájás, a rossz közérzet, a gyengeség pihenéssel kezelhető. Minden egyes magassági lépcsőnél újra kezdődnek a tünetek, hiszen a szervezetnek újabb és újabb sokk, hogy még kevesebb az oxigén.  Ez olyan hatással van a szervezetre, mintha beteg lenne, és elkezd kompenzálni: erőteljesen termeli a vörösvértesteket, hogy nagyobb felületen szállíthassa az oxigént. Ezt hívjuk akklimatizációs folyamatnak – ez a lehető legstabilabb és legbiztonságosabb módja a hegymászásnak. Az oxigénpalackkal becsapjuk a testünket, és kitesszük annak a veszélynek, hogy ha nem működik, illetve valami nem várt körülmény jelentkezik, mondjuk, megmozdul benne egy alkatrész, akkor ott állunk kiszolgáltatottan. 

De azért van veletek oxigénpalack a biztonság kedvéért?

Nem mindig. A magasabb csúcsok esetében általában van, de ez is döntés kérdése.

Például azon az expedíción sem volt, ahol Zsolt eltűnt. A laikusok általában őrültségként tekintenek a palack nélküli Everest-mászásra. Fizikailag bírható ez?

Igen, de kivételesen jó hegymászónak kell lenni hozzá. Nagyon sokan nekivágnak, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne az Everestnél. Ahhoz, hogy oxigén nélkül megmássza valaki a Föld legmagasabb hegyét, hihetetlenül erős motiváció kell, és nagyon komoly hegymászó tapasztalat, több nyolcezres csúccsal.

Mennyire hátrány az, hogy nő vagy?

Kisebb a teherbíró képességem, mint egy férfinak, így a tábori felszerelések cipelése nehezebb feladat. Több olyan expedíciót is végigcsináltam, ahol fiú-lány párokban mentünk, és a fiúk besegítettek a cipelésben.

Van családod?

Nincs. Azt hiszem, ha gyerekem volna, akkor nem mennék már nagy hegyet mászni.

Erőss Zsoltnak volt.

Egy férfi helyzete ebből a szempontból is különbözik egy nőétől – az apaság más, mint az anyaság. Ráadásul Zsolt számára a tíz nyolcezres csúcs megmászása több évtizedes életút logikus folytatása volt.

fotó: Tóth Attila

Te megértetted, hogy miért döntött a műláb és a hegymászás folytatása mellett? Ha más hivatást tud választani, nem kellett volna levágni a lábát.

Ő erre született, nem tudott volna más hivatást találni. A hegymászók körében jól ismert a művégtaggal élő Szendrő Szabolcs esete, aki úgy kezdett el hegyet mászni, hogy egyszer felnézett egy sziklára, és azt mondta: ha én egyszer ezen fel tudok menni, boldog ember leszek. Vagyis Zsolt tudta, hogy műlábbal lehet hegyet mászni.  A döntését igazolta, hogy sikerült műlábbal megmásznia a 8516 méteres Lhocét. Amikor elindították a “Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciót, Zsolt volt az, aki a legtöbb nyolcezrest teljesítette. Ezt a vállalkozást akarták folytatni, erőt adott neki a felépüléshez, hogy van terv, van cél és támogatás. Az is a folytatás mellett szólt, hogy a hegymászásból tartotta el a családját. De akkor jött a második gyerek is, és éppen kezdett beletanulni az apaszerepbe. Azt hiszem, nem tudott rendet teremteni magában a sokféle elvárás között, és talán ideje sem volt mindent átgondolni. Nagyon jó ember volt, és nem szeretett ellentmondani másoknak. Ezen túl akkor volt elemében, ha nehézségekkel találkozott. Ettől volt rendkívüli hegymászó. Az erdélyi havasokban nőtt föl, szegénységben és hidegben. A cudar körülmények neki nem jelentettek újdonságot, a nélkülözés számára komfortosabb volt, mint másnak. Az volt a hitvallása, hogy a nehezebb utat kell választani. Pszichológusként tudom, hogy adott esetben terápiát igényel, hogy az ember meg tudja engedni magának a kényelmet és a jót.

Téged mire tanított a nyolcezres csúcs?

Az a nagy feszültség és szenvedély, amely forrongott bennem és szinte szétfeszített, ott lenyugodott. Azt éreztem, hogy feldolgozhatatlanul nagy jót és extatikus élményt kaptam, amit csak darabokban tudok beengedni magamba. Ezen kívül úgy éreztem: azáltal, hogy ezt az egy csúcsot megmásztam, bármelyiket meg tudnám hódítani, olyan fejlődési szintre jutottam el. Ez a tudat nekem akkor és ott elég is volt. Azt tudtam mondani: jó, hogy meg tudnám tenni, de már nem akarom. Annyi fontos dolog van még az életben: a család, az emberi kapcsolatok, a zene, a pszichológia… most már koncentrálhatok másra is.

És minden hegymászó álma, a Mount Everest…?

Emlékszem, amikor Zsoltnak mondtam, hogy szeretnék felmenni, csak annyit felelt: az Everest nem nőnek való. Volt már fönt nő, elsőként a japán Tabei Dzsunko 1975-ben. Most már azonban nők esetén is csak az oxigén nélküli mászásokat számítják (amik száma még mindig elenyésző). Engem meghívtak arra az expedícióra, ami nagy megtiszteltetés, de nem gondoltam, hogy esélyem van. Úgy terveztem, hogy majd valameddig megyek, hiszen minden egyes méter sikerélmény egy olyan hegyen, amely a legek legje.

Karni-Alpok – Fotó: Luigi Marini

Meddig jutottál?

Olyan 7400-ig, ami Everest-viszonylatban gyakorlatilag semmi. 

Honnan tudtad, hogy meg kell állnod?

Baleset történt, meghalt egy társunk, és az expedíció vezetője azt mondta, visszafordulunk.

Nem érezted úgy, hogy nagy lehetőséget hagysz ki?

De, úgy éreztem, hogy bennünk maradt egy csomó erő. De akkor expedíciós szinten azt a döntést hoztuk meg, hogy visszafordulunk.  

Elmeséled a Gasherbrum II csúcs előtti utolsó szakaszának történetét?

Tudtam akkor is, mint mindig, hogy bármikor bármi történhet: jöhet egy olyan szél, hogy nem tudok továbbmenni, vagy váratlanul legyengülhet a szervezetem. Azzal az attitűddel mentem, hogy megteszem a tőlem telhető maximálisat, de sohasem mondhatom azt, hogy mindenképpen sikerülni fog. Nagyon különös érzés volt másfél hónapig ott mászkálni a hegy alatt, látni a csúcsát, és átérezni, hogy talány az út végkimenetele. Zsolttal voltam párban, és az utolsó éjszaka nagyon keveset aludtunk. Sátrat nem is vittünk föl az utolsó táborba, csak egy ponyvát, amely alá befújt a szél. Hajnali kettőkor keltünk, és jól voltunk. Valamit ettünk, de akkor már négy napja nem volt étvágyam. Emlékszem, Zsolt adott mindennap egy-egy szárított sárgabarackot, azt meg tudtam enni. 

Miből volt energiád?

Nem tudom. Akkor megtapasztaltam, hogy az emberben rengeteg tartalék van. Mentünk egyre följebb, és rettentő nyomasztó volt, hogy csak annyit lehetett látni, amit a fejlámpám megvilágított. 

Nyolcezresek között – Fotó: Erőss Zsolt

Miért indultatok olyan korán?

Azért, hogy biztonságban vissza tudjunk érni, és hogy minél stabilabb legyen a hó. Ha kemény, akkor van tartása. 7400 méterről mentünk föl, és ugyanoda kellett visszaérni. Egyre inkább fújt a szél, azután is, hogy felkelt a nap. Volt egy kanyar, amely után sorra fordultak vissza az emberek. Nagyon hideg volt, nagyon fázott a talpam, mondtam Zsoltnak, hogy forduljunk vissza. Miért, nem vagyok jól? – kérdezte. Mondtam, hogy tulajdonképpen jól vagyok, csak nagyon fázik a lábam. Kérdezte, hogy mennyire. Mondtam, hogy most még bírom, de az ennél hidegebbet már nem fogom bírni. “Nem lesz hidegebb, hiszem most kelt fel a nap, és nincs felhő az égen” – biztatott. – Csak a szél… mondtam erre, mire vidáman megnyugtatott, hogy természetes, ha zavar a szél hangja, de próbáljak tőle elvonatkoztatni. – Akkor menjünk tovább – egyeztem bele. Olyan széllökések jöttek, hogy a jégcsákányba kellett kapaszkodnunk, hogy el ne fújjanak. Nem volt mit kihánynom, de folyton öklendeztem, és nagyon lassan haladtunk. De más expedíciók emberei is alig jutottak előre, úgy nézhetett ki a kívülálló számára, mintha sorban álltunk volna. Mindig kinéztem egy pár méterrel arrébb levő pontot, és kitűztem célul, hogy addig kell eljutnom fél óra alatt. Ha kis célokra osztod fel a nagy célt, akkor mérni tudod a haladást. Aztán jött egy pont, ahol véget ért a felszökés, és finom harántívben emelkedett az út a csúcsig. Azon az ötven méteren megláttam az embereket, hogy állnak a csúcson, és akkor már biztos voltam benne, hogy feljutok, és kitört belőlem a sírás. Itt vagyok, és most válik valóra az álmom. Elképesztően vad szél volt, de annyira erős volt az örömöm, hogy fel sem tűnt. Nem voltak felhők az égen, úgyhogy csodálatos látványban volt részünk. Akkor mondta Zsolt, hogy “látod, te lettél az első magyar nő, aki feljutott egy nyolcezresre!”. Akkor esett le, hogy tényleg! Mikor annak idején tanultam a magyar hegymászás történetét, föltűnt, hogy az első magyar nő, aki 7000 méterre feljutott, Zsohovszky Piroska, és nincs folytatás… Emlékszem, hogy akkor bizsergés járt át a gondolattól, hogy lehetnék én az első magyar nő, aki nyolcezresre feljut. És megadatott!

Ha Zsolt akkor úgy méri föl, hogy nem fogod bírni, és engedi, hogy visszafordulj, akkor azt teszed?

Igen. A magyar csoport fele vissza is fordult. 

Milyen kötelék fűzött össze benneteket attól, hogy életed nagy célját vele érted el?

Nagyon erős. Persze voltak nehéz pillanatok is. Zsolt nem mindig volt ilyen türelmes, néha nehezen tolerálta, hogy nem tudok gyorsabban menni. Nem véletlenül járja a mondás, hogy ha valakit igazán meg akarsz ismerni, akkor vidd el a hegyre. Minél magasabbra megyünk, annál több réteget veszünk föl, de a lelkünk egyre meztelenebb lesz. Oda annyi cuccot viszünk, hogy nem fér bele még egy álarc is. 

A hegyek és zene, a két szerelem találkozása – Fotó: Luigi Marini 

Gondolom, nagyon mélyen érintett a halála.

Nagyon. Nem is igazán tudom kimondani a szót. Nagyon közel álltunk egymáshoz. A kezdeti időkben együtt is jártunk, csak évek múlva szelídült barátsággá a kapcsolatunk, és azután is megmaradtunk “testvérnek”, mászótársnak.

Volt olyan, hogy te magad döntöttél úgy, hogy elmentél a határodig, és vissza kell fordulnod?

Igen. Amikor lejöttünk a Gasherbrum II-ről, fáradt voltam ugyan, mégis azt éreztem, hogy tele vagyok energiával. Már be volt fizetve a másik nyolcezresünk, a Gasherbrum I-es csúcs. Zsolt nem a normál úton akart menni, ezért partner nélkül maradtam. Klein Dávidot sikerült rábeszélnem. Épp így fogalmaztam, ahogy te: “még nem mentünk el a határainkig.” Belekalkuláltam a visszautat is, hiszen a csúcs mindig félúton van, de ezzel együtt úgy éreztem, menni fog. Elindultunk, jól haladtunk, és amikor az utolsó tábor felé tartottunk, rám tört egy ólmos fáradtság. Ott éreztem meg, hogy nem pihentem ki magam eléggé az alaptáborban. Dáviddal egymásra néztünk és azt mondtuk: “hát akkor ennyi, ugye? Ennyi!”

A hegymászás valószínűleg minden pszichológiai képzésnél többet ad. 

Klein Dávid: nem egy keserű kudarc, de azért mardosó

A legintenzívebb személyiségfejlesztő tréning volt az életemben ez a két és fél évtized. A hegymászás lépten-nyomon magaddal szembesít. Lehet, hogy beszélni már nem tudok odafönn, de bőven van alkalmam gondolkodni. A csúcson a szó szoros értelmében más perspektívák közé kerülök. Lenézve látom az életemet. Ami valóban fontos, az kiemelkedik, ami lényegtelen, az nem is látszik. Ezt a fajta tudást és látásmódot aztán haza lehet hozni. Persze az itthoni életforma magával tud sodorni, ezért van arra szükség, hogy újra és újra elmenjünk ezért a más perspektíváért a hegyre. Számomra a hegy az a “szeretet-tárgy”, amelyért a szó legnemesebb értelmében rajongani tudok, és azért megyek oda, mert együtt akarok lenni vele. Nyolc órán keresztül megyünk, anélkül, hogy változna a táj, egy hétig tart, mire megkerüljük a hegyet. Megtanít a türelemre, a kitartásra, az alázatra és arra is, hogy mennyire jelentéktelenek az én lépéseim egy ekkora gigantikus birodalomban. De aztán ahogy haladunk előre, egyszer csak ott vagyunk a csúcson. Ha lenézek, akkor látom azt az utat, amelyet megtettünk. Akkor azért ezt mégis csak én hajtottam végre! Amennyire nagy dolog volt megtenni, annyira sokáig tart az élmény feldolgozása, a gigantikus boldogság érzése, és az elért fejlődés, gazdagodás mértéke.

A Monte Chiavalls csúcsán – Fotó: Luigi Marini

Ha a nyolcezres csúcsok megmászása az élethivatásod, akkor most úgy érzed, hogy beteljesítetted?

Nincs már úgy célom, mint korábban a nyolcezres, de újra és újra megyek, és viszek oda másokat is. Vezetek túrákat az Alpokba, a Tátrába, az Andokba. Lettek más életterületek, amik fontossá váltak, de az biztos, hogy a hegyekre mindig nagy szükségem lesz.