nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ismerd meg a diplomás mesemondót, Zalka Csenge Virágot!

Zalka Csenge Virág 14 évesen már mesemondó bárd akart lenni, aztán szembesülnie kellett azzal, hogy a legendás kelta mesterség már nem létezik. Azért elkezdett meséket gyűjteni, ma pedig az első magyar nemzetközi mesemondóként járja a világot, kutatja fel és osztja meg a különféle történeteket. De mi az a storytelling, hol tanítják, és hogyan lehet a gyerekek számára is izgalmassá tenni az eposzokat?
Chilembu Krisztina
Chilembu Krisztina
f Ajánlom
Zalka Csenge Virág 2007-ben kezdett el mesemondó fellépéseket vállalni. Régészeti tanulmányai közben fedezte fel a Nemzetközi Mesemondó Központot, egy évvel később ösztöndíjjal már az Egyesült Államokban tanult hivatásos mesemondónak, és doktori fokozatot szerzett Kulturális Tanulmányok szakon.Már nemzetközi mesemondóként hívta életre Magyarországon a Holnemvolt Fesztivált, és ő a MythOff – Mítoszok Csatája rendezvénysorozat szervezője is. Múzeumokban, iskolákban, könyvtárakban, és fesztiválokon lép fel. 2013-ban jelent meg Tales of Superhuman Powers című könyve az Egyesült Államokban, a nemzetközi mesemondásról szóló tapasztalatait pedig 2016-ban Mesemondók márpedig vannak című könyvében publikálta magyar nyelven.
 

Miért választottad ezt a hivatást?

Amint megtudtam, hogy lehet valaki hivatásos mesemondó, teljesen magától értetődő volt, hogy én az leszek. Akkor már hosszú évek óta meséltem ösztönösen, valami belső késztetésből, ott, ahol akadt hallgatóság, és azt, ami éppen a legjobban megmozgatta a fantáziámat. 14 évesen két órás előadást tartottam az osztályomnak az Arthur-mondakörből. Sokáig ábrándoztam róla, hogy utazó bárd szeretnék lenni – csak annyi szikra kellett, hogy felfedezzem, sok országban ez ma is elismert, létező szakma, és onnantól kezdve nem volt visszaút.

Mi a különbség a hagyományos mesemondás és a storytelling között?

Ha igazán őszinte akarok lenni: nem sok, kérdéses, szükség van-e egyáltalán a két külön kifejezésre. Az egyik érv az, hogy a storytelling ‘story’ része nem mesét, hanem történetet jelent, vagyis a kifejezés magában foglalja a népmesék mellett a személyes sztorikat, történelmi eseményeket, anekdotákat, irodalmi novellákat, stb. is. Ez számomra azért nem mindig állja meg a helyét, mert én családi, szóbeli hagyományban nőttem fel, és nálunk a konyhaasztal körül, ami a mesemondás legtermészetesebb, legősibb formája, az összes fenti történettípus hallható volt. Sőt, azt is tudjuk, hogy a dédanyám kapálás közben a földeken a könyvtárból olvasott regényeket mesélte vissza.

A másik sokszor emlegetett különbség az, hogy a storytelling “színpadi” műfaj, a hagyományos népi mesemondással ellentétben. Ugyanakkor rengeteg storytellert ismerek, aki élő, sok generációs népi hagyományból merít, és nem kizárólag színpadon mesél, csupán le tudja fordítani a történeteit arra a helyszínre is (ahogyan ma már a magyar népi mesemondók közül is sokan). A harmadik az, hogy a storytellerek nem csak a saját kulturális hátterükből mesélnek, hanem különböző forrásokból (könyvek, hangfelvételek, más mesemondók) elsajátítják tőlük idegen kultúrák történeteit is. Ez utóbbi miatt szoktam én a storytellinget “nemzetközi mesemondásnak” fordítani, de igazából megint olyasmiről beszélünk, ami a népi szájhagyományban is bőségesen előfordult, és még a 20. századi gyűjtésekben is rendszeresen megtalálható.

Ismerd meg a diplomás mesemondót, Zalka Csenge Virágot!

A világnak melyik részén éli reneszánszát a storytelling?

Nagyjából mindenhol. A világ körül egyre több országnak van saját mesemondó-fesztiválja (vagy fesztiváljai), -iskolája, -konferenciája, hálózata, és nagyobb, nemzetközi szervezetek is működnek már, mint például a FEST, az Európai Mesemondó Szövetség, melynek bizottsági tagja vagyok. Minden kultúrában kicsit más formát ölt, más helyszíneken zajlik másféle közönségek előtt.

Az Egyesült Államokban szerezted meg a doktori fokozatot. Miért költöztél haza Magyarországra?

Az elmúlt hat év alatt egy storytelling mesterdiplomát és egy kulturális tanulmányok doktori fokozatot szereztem az Egyesült Államokban. A doktorimat most tavasszal védtem meg, és azzal együtt lejárt a vízumom is. Mivel amúgy is hiányzott már Európa, hazajöttem, hogy újra főállású mesemondóként dolgozzak.

Hány mesét, történetet kell ismerni egy storytellernek? 

Mesékből sohasem elég – elsősorban azért, hogy a mesemondó saját magát ne untassa halálra. Lehet, hogy újabb és újabb közönségeket képes ugyanaz az öt-tíz történet elvarázsolni, de ha a mesemondó maga belefárad az ismételgetésükbe, megkopnak vele a mesék is, és ezt a közönség is érzi. Sok mese kell, hogy mindegyik az újdonság varázsával hasson… de ez tulajdonképpen nem igazán “kell” dolog, hanem inkább olyan, mint egy feneketlen kincses ládában turkálni minden egyes nap. Nagyon szeretem a munkámnak ezt a részét, az új történetek megismerését.

Honnan merítesz inspirációt? Létezik még szóbeli átadás?

Persze, én is azzal nőttem fel. A családom jórészt minden tagja mesélt nekem, fejből, amikor kicsi voltam (meg most is). Rajtuk kívül legjobban más mesemondók inspirálnak, akik nálam gyakorlottabbak, világlátottabbak, vagy annyira más a stílusuk, hogy új távlatokat nyitnak meg előttem, felvillantva olyan dolgokat, amikre sohasem asszociáltam a munkám során.  

A legnagyobb inspiráció természetesen maga a történet. Ha olyan mesét találok, ami szerelem első látásra, akkor azt azonnal el is kell mondanom valakinek, és megpróbálom olyan csodálatossá tenni élőszóban, ahogyan a lelki szemeim előtt megjelent.

Ismerd meg a diplomás mesemondót, Zalka Csenge Virágot!

Van kedvenc mondaköröd, vagy kultúrköröd?

Gyerekkorom óta szerelmes vagyok az ír mesékbe. Idén Írországban lesz az éves FEST konferencia, így tizenhat év után végre eljutok azokra a helyekre, amikről a kedvenc meséim szólnak.

Miért fontos, hogy az emberek megosszák egymással a történeteiket?

A mesék és egyéb történetek hidat képeznek ember és ember között; maga a kommunikáció, a történetek megosztásának ténye is nagy jelentőséggel bír, de ha a megfelelő mese megtalálja a megfelelő embereket, akkor annál jóval nagyobb csoda is történhet.

Hogyan lehet lekötni a mai gyerekek figyelmét?

Tapasztalataim szerint leginkább jó meseválasztással. Ha a korosztálynak megfelelő, nekik izgalmas, érdekes, új történetet tálalunk, akkor a “mai gyerekek” nagyon készségesen, lelkesen hallgatnak mesét. A kicsiknek kell az ismétlés és az interaktivitás, míg az idősebbek nagyon tudják értékelni, ha partnerként bánik velük az ember, és nem próbálja kioktatni őket. Külön szeretem, amikor beleszólnak, belekérdeznek a mesékbe – onnan tudom, hogy tényleg figyelnek, hogy a történettel kapcsolatosak a megszólalásaik, és jópofa dolgokat szoktak mondani.

A MopDog blogodban a külföldiek számára izgalmas – és néha érthetetlen – “hungarikumokat” osztottad meg. Mi az, amit nagyon nehezen értettek meg Amerikában?

A kukoricás pizzát és az Utónévkönyvet. Utóbbinál az nem fért a fejükbe, hogyan döntheti el bárki, minek (vagy minek nem) nevezheted el a saját gyereked. Ez az amerikaiak számára szembemegy a szólásszabadság elvével, és ahhoz nagyon ragaszkodnak. A könyvből való névválasztás szürreálisnak tűnt nekik.

A mítoszok és az eposzok mintha kilépnének az unalmas kötelező olvasmányok műfajából, olyan szerzőknek köszönhetően, mint például Neil Gaiman. Hogyan lehet egy ilyen, nem túl könnyen fogyasztható műfajt élvezhetővé tenni?

Élőszóban, például. Pár éve már rendszeresen tartunk Magyarországon is MythOff (Mítoszok Csatája) esteket, ahol mesemondók mítoszokat mesélnek a színpadon, és a közönség szavazhat mindenféle dolgokról – például, hogy melyik hőst válogatnák be inkább egy focicsapatba. A MythOff kategorikusan arról szól, hogy a mitológiát ismertessük, szerettessük meg az emberekkel, és megmutassuk, mennyire szórakoztató tud lenni a poros könyvek lapjairól kiemelve. Ugyanezzel a céllal születtek meg a tengeren túl az Eposznapok is, amikből többre volt szerencsém személyesen is eljutni. Itthon is nagyon szeretnék összehozni egy hasonlót.

Ismerd meg a diplomás mesemondót, Zalka Csenge Virágot!

Ki tudják-e szorítani a modern animációs mesék a klasszikusokat?

Szerintem az animáció mint műfaj képes csodálatos dolgokat alkotni. Miért ne férne meg a szóbeli mesemondás és a modern média egymás mellett? A szóbeliség nem mostanában fog felszívódni az emberek életéből, de az nem azt jelenti, hogy nem remek dolog megnézni egy-egy szépséges rajzfilmet… (én például nagy Vili, a veréb-rajongó vagyok).

Mit javasolsz annak, aki szeretne mesemondó lenni?

Azt, hogy fektesse bele a munkát, amit a szakma megérdemel. Ezt nem érdemes félvállról csinálni. A mesemondóknak igenis jár az elismerés, a rendes tiszteletdíj, az igényes reprezentáció, akárcsak bármilyen más előadó-művészeti ág képviselőinek. És azt is szeretem az unalomig ismételgetni, hogy csakis olyasmit szabad mesélni, amit a szívügyének tart az ember.

Mennyit vagy úton? Ha később családot alapítasz, hogyan képzeled el az életed a mesemondással együtt?

Nagyon sokat utazom, és nagyon szeretek utazni. Ez is családi hagyomány – mivel sokat vittek mindenhová kicsi korom óta, számomra sohasem volt kérdés, hogy a családalapítás véget vetne-e az utazó-mesemondó karriernek. Szerencsére elég rugalmas szakmát választottam.

 

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon