nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Van aki elborzad, van, akinél beüt a nosztalgia – egyedülálló gyűjtemény a rendszerváltás előtti évtizedekből

Van aki elborzad, van, akinél beüt a nosztalgia – egyedülálló gyűjtemény a rendszerváltás előtti évtizedekből

Andersen Dávid

Van aki elborzad, van, akinél beüt a nosztalgia – egyedülálló gyűjtemény a rendszerváltás előtti évtizedekből

Langh Péter közgazdászként, üzleti tanácsadóként dolgozik, az igazi szenvedélye azonban a "keleti blokk" dizájnbútorainak és tárgyainak gyűjtése. Kollekciójának egyes darabjai hollywoodi szuperprodukciókban is feltűntek már. Nem a pénzért csinálja, hanem azért, hogy a második világháborútól a rendszerváltásig tartó korszak iparművészeti és formatervezési értékeit megőrizze az utókor számára.
Andersen Dávid
Andersen Dávid

“Ez egy szenespince volt, itt még a mai napig látható az a rész, ahová az utcaszintről beöntötték a friss tüzelőt” – mondta Langh Péter, az 567 Galéria tulajdonosa. “Azóta persze felújítottuk, mert itt régen döngölt padló volt. Amit itt látsz, az csak a jéghegy csúcsa.”

A
A “lapra szerelhető” Felhő állólámpa (Bánáti János/OpTeam csoport, 1976) a kor egyik slágerterméke volt (Fotó: Badits Marcell)

Jókora jéghegyről van szó, a belvárosi pincehelyiség ugyanis úgy néz ki, mintha egy retróra specializálódott design-bútorboltban járnánk. Ezt az érzetet erősíti, hogy a különböző fotelek, asztalok, karosszékek, szekrények és lámpák gondos precizitással úgy vannak berendezve, hogy stílusban-színben, amennyire lehet, passzoljanak egymáshoz. Langh Péter körbevezet minket és sorolja a részleteket, érezhető szeretettel beszél a különleges, helyenként nosztalgiát ébresztő darabokról. A galériában jól megfér egymás mellett a jellegzetes Panton-szék szocialista változata az német (NSZK!) egzotikus fából készült kredenc, az NDK dizájn-locsolókannával vagy például Bod Éva keramikusművész jellegzetes pszichedélikus mintáival díszített asztalával.

Az év foteljének választott karosszék egy Bod Éva művével díszített asztal mellett (Fotó: Badits Marcell)

Főleg olyan dolgokat gyűjtök, ami a második világháború és a rendszerváltás közötti idők keleti blokkjából származik” – magyarázta a gyűjtő.

Sokan nem szeretik ezt a korszakot, mert rossz emlékeik vannak róla. Engem viszont nem a politika érdekel, hanem azok az alkotók, akik ezeket létrehozzák.

“Sajnos kevés információ maradt fenn ennek a kornak az iparművészetéről, pedig bizony a lengyel, a csehszlovák vagy épp a magyar ipar is kitermelt egyedi, jó minőségű dolgokat,ráadásul elképesztő kreativitással. Fontosnak érzem, hogy ezt a világot megismerjék a fiatalabb generációk, hogy mindez ne vesszen el.”

Belgiumból Magyarországra: a kezdetek

“Belgiumban születtem, 1958-ban, épp a brüsszeli világkiállítás évében – mondta az 567 Galéria tulajdonosa. “Az ottani magyar pavilonnak hatalmas sikere volt a látogatók körében, igaz, erről én csak a szüleim belga barátaitól hallottam később. Rengeteg magyar művész kapott kitüntetéseket, aranyérmeket, de az éttermet és a kávézót is nagyon szerették. Magyarországnak volt egyfajta pozitív megítélése 1956 után, ezért még úgy is nagy sikert aratott a pavilon, hogy rendkívül gyorsan kellett összetákolni valamit.”

Bár Langh Péter Brüsszelben nevelkedett, otthon magyar környezetben élt, szüleivel is mindig magyarul beszéltek, és nem hiányozhattak a tipikus magyar dolgok sem a háztartásból.

Mintha egy korabeli lakberendezési áruházban járnánk (Fotó: Badits Marcell)
Mintha egy korabeli lakberendezési áruházban járnánk (Fotó: Badits Marcell)

“Ez bárhol a világon így van, ha magyarokkal találkozol, szinte biztos, hogy ott van az ebédlőben a Herendi porcelán vagy egy Zsolnay-kerámia, egy kalocsai szőttes – mondta a gyűjtő. – Ez része az identitásunknak, a közös kultúránknak. Nekem is ilyen volt a hátterem, miközben ha kiléptem az utcára, ott Belgium várt, de szerencsére sosem éreztem magam idegennek. A hetvenes évek végén tört rám egyfajta egzisztenciális krízis, hogy akkor most végül is ki vagyok én: belga vagy magyar, esetleg magyar-belga? A szüleim mindketten magyarok, ez az anyanyelvem, de az már nem volt olyan egyértelmű, hogy hol van a hazám, mert Belgiumot is annak érzem.”

A fiatal Péter érettségije után jogi egyetemen kezdett tovább tanulni, de rövidesen rájött, hogy nem ezt az utat szeretné járni.

Egy döbbenetesen szép Grundig-hangfal a hetvenes évekből (Fotó: Badits Marcell)
Egy döbbenetesen szép Grundig-gömbhangfal 1968-ból (Fotó: Badits Marcell)

“Három év jogi egyetem után rájöttem, hogy ez nem nekem való – mesélte a gyűjtő. – A szüleim teljesen kibuktak, amikor otthagytam az egészet, és elmentem Görögországba windszörfoktatónak. Ott találkoztam egy belga diplomatával, aki az akkori nagykövet volt Párizsban. Sokat beszélgettünk és ő mondta, hogy “te beszélsz magyarul! Tanulj valamit, amivel össze tudod kötni Belgiumot és Magyarországot!” Kérdeztem tőle, hogy ez mi lehet, amire mondta, hogy a közgazdaság, mert a nemzetközi kapcsolatok, ha korlátozottan is, de már akkor is működtek. Így kerültem erre a pályára, belekóstoltam a nagy multik világába, aztán a kilencvenes évek elején, amikor édesapám mint fiatal nyugdíjas hazajött Magyarországra, alapított egy vegyesvállalatot. Egy évre rá, 1991 januárjában én is csatlakoztam hozzá és elkezdtünk együtt dolgozni. Élelmiszer-külkereskedelemmel foglalkoztunk, főként magyar libamájat exportáltunk Belgiumba, Franciaországba, de például Japánba is. Fantasztikusan izgalmas időszak volt, főleg, mivel szinte alig ismertem az országot. Először 1968-ban jártam Magyarországon, tízéves koromban, utána viszont nem túl gyakran, ezért amikor ’91-ben idejöttem, bejártam és megismertem az országot. Lenyűgözött, hogy mekkora nagyüzemek működtek, elképesztő ipar volt még akkor itt.”

Az erősítő szintén a hetvenes években készült, mögötte egy jellegzetes
Az erősítő szintén a hetvenes években készült, mögötte egy jellegzetes UFO-lámpa (Fotó: Badits Marcell)

A magyarok sokszor nem értik

Langh Péter szüleitől örökölt rengeteg festményt és kerámiát, ezzel indult gyűjtői karrierje, amelyben segítette a kíváncsiság, hogy minden darabnak, minden alkotónak meg akarta ismerni a hátterét.

A gyűjteményhez tekintélyes könyvtár is tartozik (Fotó: Badits Marcell)
A gyűjteményhez tekintélyes könyvtár is tartozik (Fotó: Badits Marcell)

“Rengeteg motyó volt, egy csomó olyasmi, amivel eleinte nem is tudtam mit kezdeni – mesélte Langh. – Eldöntöttem, hogy rendet rakok köztük, ami tetszik azt megtartom, ami nem, azt elajándékozom vagy eladom. A feleségemmel elkezdtünk kijárni az Ecseri piacra meg a Falk Miksa utcába az aukciókra. Tetszettek a magyar kerámiák, így elkezdtünk ilyesmiket vásárolni. Nem tudtam, mi van mögötte, mi a háttere, de tetszett. Imádom az üvegtárgyakat is, van itt egy csomó cseh üvegholmi is. Megmutattam ezeket pár ismerősömnek, akinek nagyon tetszett, érdekesnek találták és kérdezgették, hogy mit lehet róluk tudni. Akkor még én sem nagyon ismertem ezt a világot, ezért elmentem az Iparművészeti Múzeum könyvtárába. Ott láttam, hogy a korszakkal kapcsolatos dolgokat banános dobozokban tárolják, és amikor megkérdeztem, hogy miért, meg hol lehet erről többet megtudni, akkor csak vakarták a fejüket.”

A rendszerváltás, amellett, hogy megnyitotta az országot a nyugat felé, helyenként szomorúan elbánt a politikai szempontból lényegtelen, kulturálisan azonban annál fontosabb értékekkel. Így vált a privatizáció áldozatává az 1954-ben alapított Iparművészeti Vállalat, amely ajándéktárgyak, bútorok és lakáskiegészítők fejlesztésével foglalkozott. Bár a levéltárban ma megtalálható valamennyi “középszinten rendezett iratanyag“, az archívum jelentős része egyszerűen eltűnt.

A modern formavilágú, összecsukható műanyag kerti foteltől elállt a lélegzetünk (Fotó: Badits Marcell)
A modern formavilágú, összecsukható, 1968-as Garden Egg kerti foteltől elállt a lélegzetünk – a Kerti Tojást Ghyczy Péter tervezte, az NDK-ban gyártották (Fotó: Badits Marcell)

“Ez felkeltette a kíváncsiságomat – mondta Langh Péter. – Azt tudtam, hogy mi történt itt politikailag, mert tanultam, olvastam, de azt nem, hogy mi zajlott a mindennapi életben, hogyan éltek az emberek, mi vette őket körül. Ekkor támadt az ötletem, hogy karriert váltok, és ezzel kezdek el foglalkozni. Akkor béreltük ki először ezt a szenespincét, aztán kipofoztuk, később megvettük. Idehoztam a motyómat és elkezdett gyarapodni a gyűjtemény. Engem igazán az érdekel, hogy mi van az egyes darabok mögött, ki volt a művész, aki csinálta, hogyan tudott dolgozni, hogyan tudta ezt elérni. Mert abban az időben nem volt internet, így nehezen értesültek róla az itteni alkotók, hogy mi folyik a világ másik részein. Érdekes egyébként, hogy mennyire máshogy állnak ehhez a magyarok és a külföldiek.”

Itt van ez a szék például, ha egy magyarnak azt mondom, hogy ez a Fészek klubból való eredeti darab és az értéke körülbelül 1000 euró, már itt sincs. Ha egy nyugati szakértőnek megmutatom, a szeme sem rebben, hanem megkérdezi, hogy miért ennyi, mi a sztorija…

“Elmondom neki, hogy azért, mert Király József az egyik legjobb bútortervező volt abban az időben, vagy mutatok neki egy régi fotót a Fészek klubról. De mondok mást: megmutatom, hogy Tarkovszkij a Solaris rendezése közben egy ilyen fotelben ült. Így már egyből értik, mert így van története, dokumentálva van.”

Andrej Tarkovszkij a Solaris forgatásán, a jellegzetes bőrfotelben, ilyenek voltak a Fészek Klubban is (Fotó: Tumblr)
Andrej Tarkovszkij a Solaris forgatásán, a jellegzetes bőrfotelben, ilyenek voltak a Fészek Klubban is (Fotó: Tumblr)

Ez a magyar – illetve a keleti blokk – hasonló tárgyainak a sajátossága, egy svéd vagy német bútor, kerámia esetében viszonylag pontosan lehet tudni, hogy ki és mikor csinálta, illetve mennyit ér. A posztszocialista országokban ez – a fent már említett okokból – kevésbé van így.

“Ha egy nyugati szakértőnek mutatok egy kerámiát vagy egy bútort, egyből látja, hogy ez a 60-70-es évekből származik, de azt is, hogy ez nem olyan, mint a nyugatiak, hogy van benne egy kis só, egy kis paprika – magyarázza érezhető lelkesedéssel Langh Péter. – Sajnos a dokumentáció sokszor hiányos, nyugaton egy-egy ilyen darabról biztos, hogy írtak már monográfiát, ki is állították, mostanra meg nagy valószínűséggel egy múzeumban van. Értem, hogy a rendszerváltás után itt tiszta lappal indultunk, de sajnálom, hogy sok minden elveszett. Nem gyűjtőként sajnálom, mert ettől csak titokzatosabbak, izgalmasabbak lesznek az egyes darabok, inkább a művészeket sajnálom, akik akkor lehet, hogy sztárok voltak, jól ment nekik, aztán a kilencvenes években megszűntek számukra a lehetőségek és ez a generáció nagyjából elveszett.”

“Szeretném megőrizni ezeket az értékeket, hogy a fiatalabb generációk is megismerhessék” (Fotó: Badits Marcell)

Langh Péter éppen ezért nem is szívesen válik meg gyűjteménye darabjaitól, ahogy mondja, fáj a szíve értük. A számára legkedvesebb darabokat eleve nem is lehet látni a galériában, azok a lakását díszítik.

“Sajnos a falak nincsenek gumiból, ezért néha egy-egy darabot eladok, de az árából mindig veszek valami mást, nem akarok ebből meggazdagodni – meséli. – Ahogy mondtam, ez itt valóban csak a jéghegy csúcsa, több raktárat is bérlek, mert csak plakátból van úgy 1200 darab, a fémtárgyakkal, üvegekkel, textilekkel és bútorokkal pedig… hát nem is tudom, szerintem 5000 felett lehet.”

A csodaszép Tungsram-plakátra még a pénzt sem sajnáltam volna, de már jó páran állnak érte sorba (Fotó: Badits Marcell)
A csodaszép Tungsram-plakátra még a pénzt sem sajnáltam volna, de már jó páran állnak érte sorba (Fotó: Badits Marcell)

Hollywood is felfigyelt rá

2004-ben váratlan dolog történt az akkor még csak formálódó gyűjtemény gazdájával. Egy amerikai filmes ismerőse megnézte a kollekciót, és elképedt a kiváló állapotú bútorok, lámpák, vázák és kerámiák láttán.

“Nagyon váratlan élmény volt, idejött az ismerősöm, körülnézett és azt mondta: “Péter, ideküldöm a díszletrendezőket! – idézte fel Langh Péter. – Akkor már volt egy pár bútor is, az ismerősöm pedig azt mondta, ez az egyetlen hasonló gyűjtemény, amit ismer. Aztán elkezdtek jönni a filmesek, egy film, két film, három film és így tovább, ja, meg a reklámok, azokhoz is sok mindent kölcsönkértek.”

A magas fényű kredencen korabeli üvegtárgyak, kerámiák és Csóti Gábor szobrászművész alkotása látható (Fotó: Badits Marcell)
A bükkfából készült alacsony szekrényn korabeli üvegtárgyak, kerámiák és Csóti Gábor szobrászművész alkotása látható (Fotó: Badits Marcell)

Steven Spielberg Budapesten forgatott München című drámájában például a galériából származik számtalan használati tárgy, amelyek az 1972-ben játszódó film világát dobják fel. De vittek pár izgalmasabb darabot Ridley Scott Mentőexpedíció című 2015-ös kasszasikeréhez is. A film díszlettervezőjét, Horváth Zoltánt egyébként Oscar-díjra is jelölték. Angelina Jolie A vér és méz földje című alkotása pedig egy Szerbiában játszódó Rómeó és Júlia történet, ehhez kifejezetten pár kopottabb, használtabb darabra volt szükség.

Az utókor hálás lesz érte

Minél többet beszélgetünk Langh Péterrel, annál jobban érződik a féltő, szeretetteljes kíváncsiság, amellyel a világháború és a rendszerváltás közti időszak alkotói és művészei felé fordul. Ahogy mondja, őt nem érdekli a politika, ha egyszer egy mozgalmi szoborcsoport kisplasztikája önmagában szép, jól megkomponált darab, nem biztos, hogy elvesz az értékéből, hogy milyen célra készült.

Langh Péter kedvencei az üvegtárgyak. A miénk a kép jobb szélén látható, szinte új állapotú szovjet rakétalámpa 1960-ból (Fotó: Badits Marcell)
Langh Péter kedvencei az üvegtárgyak. A miénk a kép jobb szélén látható, szinte új állapotú szovjet rakétalámpa 1960-ból (Fotó: Badits Marcell)

“Valószínűleg azért vonzódom ehhez a területhez ennyire, mert éppen azért jöttem Magyarországra, hogy a gyökereimet megtaláljam – mondta a gyűjtő. – Van, aki elborzad, amikor ezeket a tárgyakat látja, van, akinél viszont beindul a nosztalgia, mert a nagymamánál-nagypapánál látott hasonlót. Emellett tény, hogy a szocialista eszme nagyon erősen beleszólt a kultúrpolitikába, de például, ha a kerámiákat nézzük, ott egyértelmű, hogy a népi gyökerekhez nyúltak vissza. Ott van Kovács Margit, Gádor István és Gorka Géza, ők már a két háború között is ismertek és sikeresek voltak. Tulajdonképpen nekik köszönhető az a generáció, akik már az ötvenes években fejezték be az akadémiai tanulmányaikat. De más művészeti ágakban is megtaláljuk a régi mestereket, akiktől tanulhattunk. Aztán van olyan is, ahol ez nem így volt, például a textiliparban. Persze, ott is megjelennek a népi motívumok, de például a 60-70-es években megjelent a batik vagy a gobelin. Vagy említhetnénk Ferenczy Bénit is, aki már textillel is foglalkozott. Szóval ott voltak minden művészeti ágban ezek a mesterek, akiket viszont a kilencvenes években valahogy elsöpörtünk.”

Nem jó, hogy a két háború közti Art décóra még azt mondjuk, hogy az minőségi, utána viszont már semmire. Ez nagyon lenéző a művészek felé. Persze, nyugaton nem a hétköznapi dolgokat gyűjtik, hanem a dán vagy olasz dizájnmárkákat. Nálunk ilyesmi kevésbé volt, mert kevesebb volt a lehetőség, viszont a kreativitásnak nem voltunk szűkében itt sem.

A gyűjtőszenvedély mellett Langh Pétert küldetéstudat is hajtja, hogy a lehetőségekhez mérten minél többet felkutasson és azonosítson a korszak értékes vagy érdekes alkotásaiból, használati tárgyaiból, bútoraiból.

Langh Péter valódi gyűjtő, nem szívesen válik meg kollekciója egy-egy darabjától (Fotó: Badits Marcell)
Langh Péter valódi gyűjtő, nem szívesen válik meg kollekciója egy-egy darabjától (Fotó: Badits Marcell)

“Ahogy már mondtam, nem tervezek ebből meggazdagodni, az értékeket szeretném megmenteni” – mondta a gyűjtő.

Nagyon fontosnak érzem, hogy az idősebb generációk, a mesterek átadhassák a tudásukat, a tapasztalataikat az utánuk következőknek, hogy a fiatalok ebből tudjanak táplálkozni és előre lépni.

“Sajnos úgy érzem, hogy az új generáció elvesztette a kapcsolódását az elmúlt évtizedekhez, az öregek pedig előbb vagy utóbb de meg fognak halni és elvész a tudásuk, elvesznek az emlékeik. Mindig arra törekszem, hogy a gyűjtemény amennyire csak lehet, reprezentatív legyen, amíg a művészek még élnek, próbálok velük interjúkat készíteni, az egyes darabokat azonosítani, jobban megérteni ezt a korszakot, mert úgy érzem, adhatnánk ennek a pár évtizednek egy új esélyt – legalábbis, ami a képző-, és iparművészetét illeti. Restaurálni szeretném ezeket a darabokat és megőrizni. Remélem, hogy nemsokára rendezhetek egy kiállítást is és pár publikáció is születhet majd, eközben pedig egy olyan weboldalon dolgozom, ami segíthet az azonosításban és az értékek megőrzésében.”