Nagyon sokat fogsz hallani Kozma Katáról, az Év Zeneszerzőjéről

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Mindössze tizennyolc volt, amikor felvételt nyert a világ egyik leghíresebb kortárs zenei egyetemére, a Berkleere, ahol nemcsak azt kapta meg, hogy húszévente egyszer születik olyan istenáldotta tehetség, mint ő, de a világ 5 legjobb jazz-zongoristája közé is beválasztották, idén pedig ő lett itthon az év zeneszerzője. Kozma Katának nemcsak életútja, de személyisége is mesébe illik.

Volt valamiféle nagy, első találkozásod a zenével?

Van egy konkrét első élményem: a helyszín a budapesti Marczibányi Téri Művelődési Központ, körülbelül négyéves lehetek, sokan vagyunk gyerekek, körbe-körbe rohangálunk, közben verseket mondunk, azok ritmikáját tapsoljuk, majd egyszer csak az óvónéni azt mondja: Gyerekek, kövessétek a Katát! Onnantól kezdve éreztem, hogy nekem ez megy. A szüleim is látták a tehetségem, elkezdtek ebbe az irányba terelni, ötévesen már zongorázni tanultam. Onnantól kezdve a zene olyan volt az életemben, mint egy lavina, nem volt megállás. Az általános iskolában végig zenéltem, és a gimnáziumot is zenei tagozaton folytattam, a sok gyakorlás miatt azonban két év után magántanuló lettem.

Hogyan jött a Berkelee?

Akkoriban nagyon jazzorientált voltam, és elkezdtem kutatni, hogy hol tanultak azok az emberek, akiket én folyamatosan hallgatok. Aztán úgy hozta a élet, hogy véletlenül ráakadtam egy nyári programra, a Berkelee Olaszországba kihelyezett nyári jazzkurzusára. Mindössze tizenhat éves voltam ekkor, de bevállaltam. Akkora hatással volt rám az egész, hogy eldöntöttem, én ezen az egyetemen fogok tanulni. Tudatosan kezdtem el készülni: jazzre kilencven százalékban magamat tanítottam. Bár jártam tanárhoz, intézményes keretek között akkor még nem tanultam. Ezért gyakoroltam olyan sokat, hogy mire kiköltözöm Amerikába, legyen egy már jól megalapozott technikai és zenei tudásom.

Nagyon sokat fogsz hallani Kozma Katáról, az év zeneszerzőjéről

Érettségi után, 18 évesen aztán elhagytad Magyarországot…

Igen. Érdekes történet, hogy milyen volt egyedül elkezdeni Bostonban egy új életet. Nem igazán mértem fel ennek a léptékét, csak annyit tudtam, hogy oda megyek, ahol nekem lennem kell. Boldog voltam, azt éreztem, hogy szabad vagyok, végre a zenének élhetek napi huszonnégy órában, és egy olyan közegben lehetek, amire évek óta annyira vágytam. Dolgozott bennem egy nagyon erős bizonyosságtudat. Előadóként mindig volt bennem szorongás, de abban mindig biztos voltam, hogy nekem ez az utam. Mind emberileg és zeneileg kint találtam meg magam. 

Mi volt rád a legnagyobb hatással?

Elsősorban az osztálytársaim: ők már egészen fiatalon olyan szemléletet, nyitottságot és munkamorált hoztak, amit én korábban nem ismertem. Megdöbbentem, amikor láttam, hogy 17-18 évesen milyen szinten van például egy fiatal zenei producer: én a szó jelentésével sem voltam igazán tisztában, ő meg ült a szuper laptopja előtt, éjjel-nappal tolta a zeneket, az egész kollégiumi szobája hangszerekkel és elektrokütyükkel volt tele, amiknek a feléről fogalmam nem volt, hogy egyáltalán mire való. Akkor kezdtem el producerkedéssel foglalkozni és áttérni a pop/electro vonalra.

Gondolom, nálad is hamar beértek a dolgok...

Eleinte inkább előadóként figyeltek fel rám, a produceri, hangszerelői vonal később kezdett beérni. Vicces sztori, az egyetem első évében a többszörösen Grammy-díjas producer, zongorista, George Duke énekes-zongorista diákoknak tartott mesterkurzust az egyetemen. Tudtam, hogy nem lehetek az öt kiválasztott között, akikkel személyesen foglalkozik, csak felsőbb szemeszteresek jelentkezhettek. Elég csalódott voltam, hogy kimaradok egy ilyen fontos dologból, úgyhogy inkább elvonultam gyakorolni. Aztán az amerikai barátnőm kopogtatott az ajtón, hogy: Kata, gyere, kezdődik a kurzus!, és végül elmentem. Beültem a nézőtér leghátsó sorába, hogy legalább abból tanuljak, ahogy George Duke a többiekkel dolgozik. Nagyon inspiráló volt az egész!

Nagyon sokat fogsz hallani Kozma Katáról, az év zeneszerzőjéről

Az óra vége előtt még megkérdezte a közönséget, hogy van-e még egyvalakinek kedve felmenni a színpadra? Én poénból felraktam a kezem, amire viszont nem számítottam, hogy az arcomba kapom a reflektorfényt, majd ötszáz szempár engem figyel. Kisebb sokk után megbeszéltem magammal, hogy ez egy akkora lehetőség, muszáj megmutatnom, mit tudok. A feladat annyi volt, hogy el kellett zongoráznom és énekelnem egy dalt, amit aztán George Duke technikai és előadói szempontból elemez. Prince How come you don’t call me? számát játszottam. Emlékszem, egyszerűen megszűnt körülöttem a világ, és csak a dal végén tértem magamhoz, amikor állva tapsolt és ujjongott a nézőtér. George Duke akkor azt mondta, hogy 20 évente egyszer találkozik ilyen tehetséggel, és szeretne a jövőben velem dolgozni. Utána jöttek oda hozzám a zongoratanszék vezetői, és teljes ösztöndíjat ajánlottak fel a négy évre. Ez megalapozta a berklees éveimet előadóként, és sok kaput megnyitott. Például egy afroamerikai gospelkórus zenei vezetője lettem három évig -–egyedüli fehérként. Hatalmas volt!

Fel lehet fogni, hogy mindez veled történt?

Nem igazán. Az egész olyan, mint egy film. Amikor az önéletrajzomat frissítem és átfutom, furcsán érzem magam, hogy ezek mind velem történtek. Főleg, hogy a felére nem is emlékszem, annyira hirtelen történt.

Nem nyom ez néha össze?

De, néha igen. Erős volt az indulás, nagyok az elvárások, főleg magammal szemben. Annyi mindent szeretnék csinálni, fejlődni, tapasztalni, tudni, hogy ez nagyon kimerítő tud lenni, ha nincs meg a balansz – márpedig az néha elvész. Például amikor 2010-ben az amerikai Grammy-bizottság kiválasztott a világ öt legjobb feltörekvő női jazz-zongoristája közé, egy nagyon nehéz időszak várt rám, az egész ugyanis egy washingtoni koncertben kulminálódott, amit az egész világon sugároztak, és a jazz legnagyobbjai ültek a közönségben. Az eseményt egy kemény felkészülési idő előzte meg, napi tíz órát gyakoroltam – a végére pedig teljesen kiégtem. A koncert a lehető legjobban sikerült, de rá kellett jönnöm, nem nekem való ez a rengeteg, mindennapos gyakorlás, bezártság. Ezután tértem át a produceri és zeneszerzői munkára.

A diploma után merre vitt tovább az utad?

A diplomaosztó hatalmas élmény volt: tízezer ember az én hangszerelésemet hallgatta az átadón, köztük négy év után végre a családom is. Csupa híresség énekelt és ült a nézőtéren, olyanok, mint Barbra Streisand, Michael McDonald, Mavis Staples, Paco De Lucia, ami egy hatalmas löket volt. Ezután New Yorkba költöztem, az első félévben megcsináltam életem első producer-dalszerző lemezét egy nagyon tehetséges énekesnővel, Sanurával, és elkezdtem hangszerelési munkákat vállalni. Nem telt bele sok idő, és be kellett látnom, hogy míg az egyetemen népszerű és sikeres voltam a zenémmel, addig New York jóval többet követel. Napi szinten kell nyüzsögni, teperni, társasági életet élni, és ez nekem több mint sok volt. Zárkózottabb, magányosabb típus vagyok, ami nem túl előnyös, mert hát minden a kapcsolatok építéséről szól.

Három évig dolgoztam New Yorkban, sok mindent elértem szakmailag, de hét év folyamatos, huszonnégy órás zenélés és őrület után csendre volt szükségem. Az anyagi része sem volt könnyű: végig önellátó voltam, ami azért is volt nehéz, mert amíg nincs munkavízumod, nem dolgozhatsz, ráadásul ott egy kis szobát kaptam rossz fej lakótársakkal kétszer annyiért, mint amennyiből Budapesten egy panorámás, önálló lakást bérlek, jó környéken. Sokszor enni sem tudtam rendesen, nem volt biztosításom, Brooklyn sűrűjében laktam, ahol csomó lövöldözés volt – elég para volt. 

Kudarcként élted meg New Yorkot? 

Igen is, meg nem is. Maradt bennem egy olyan érzés, hogy majd visszamegyek, és megmutatom New Yorknak, miből vagyok, de jó döntés volt átmenetileg hazajönni. Lelkileg megerősödtem, kiegyensúlyozottabb lettem, és egyértelműen szükségem volt erre a nyugalomra.

 Beyonce Single Ladies dala jazzben újragondolva

És közben az Év Zeneszerzője is lettél!

Igen! Épp Los Angelesben dolgoztam, amikor egy ismeretlen magyar számról hívtak. Nyilván az volt az első gondolatom, hogy nem adtam le az adóbevallásom, kerget a NAV, fenyeget az Állam, üldöz a maffia. Aztán kaptam egy e-mailt az Artisjustól, hogy azonnal beszélni akarnak velem. Gyorsan válaszoltam, és kértem, írják meg, „mi a probléma”. A probléma az volt, hogy egy díjat akartak átadni, ami a harminc év alatti zeneszerzők számára született. Első reakcióm az abszolút szégyen volt, hogy az Artisjus igazgatójának azt írtam, hogy „mi a probléma”, aztán persze jött az öröm és az ujjongás. Meglepett, hogy én kapom a díjat, de a lényeget persze levettem belőle: vannak emberek itthon is, akik értékelik, amit csinálok. Ez egy hatalmas elismerés, egy megelőlegezett bizalmat jelent, és arra inspirál, hogy írjak, írjak és írjak, minél többet, mert lehet, hogy tényleg jó vagyok benne.

Tudod, mit nem értek? Miért nem vagy egy felkapott hazai sztár?

Jelenleg azon vagyok, hogy ez változzon, és szerencsére egyre többen kezdenek itthon is ismerni. Azt hiszem, eljutottam arra szintre, amikor már szükségem van egy menedzserre, aki kézbe veszi a dolgaimat. 

 Justin Bieber „Despacito” – remix 

Az éneklést miért nem választottad?

Bár nagyon szeretek énekelni, nem tudnám mindennap csinálni. Ez egy tőlem idegen életforma. Szoktam online közreműködni, és stúdiómunkákat is vállalok, de a színpad nem vonz.

Magyarországon sztárnak lenni és Amerikában sztárnak lenni: mi a különbség?

Alapvetően Amerika imádja a sztárkultuszt. Tudnak örülni a másik sikerének, elismerik, gondozzák és támogatják a tehetséget, és értékelik azt, aki vagy és amit tudsz. 300 millió ember, bárkinek lehet közönsége, élőben vagy online, hatalmas platform, határok nélkül. Itthon kicsi és zárt a piac, nem annyira szeretik a ragyogást, a sztárságot, nem tudnak összefogni és a tenyerünkön hordozni azt, aki kiemelkedő. Egyértelműen beleszól a politika, nagyon kevés a lehetőség, ahol meg lehet jelenni, ezért itt inkább „celeb” státusz van, mint „sztárság”. Régen azért volt ilyen: Cserháti, Charlie, Presser.

Nőként milyen a zeneiparban létezni?

Nem könnyű. Sokszor olyan produkciókban dolgozom, ahol én vagyok az egyetlen nő – és a legfiatalabb is. Gyakran meg kell küzdeni azért, hogy komolyan vegyenek, van, hogy nehéz áttolnom egy ötletet. Az is nagyon furcsa, hogy itthon rajtam kívül nem nagyon ismerek női reklámzeneszerzőt vagy zenei producert, de kint sincs negyedannyi sem, mint férfi. Ez egy férfiak által dominált terület, nőként százszorosan kell bizonyítani – nemcsak a zenében. Persze látok és tapasztalok pozitív változást, de van még mit változtatni.

Hogyan gondolsz a magyar zenére?

Jónás Verát nagyon szeretem, nemzetközi szinten az egyik legjobb előadó, akit ismerek.

 A Hangya Közösség kampányzenéjét ő írta

És kik azok a külföldi előadók, akiket szeretsz?

Lady Gaga, Justin Bieber, Mariah Carey, Julia Michaels, Demi Lovato, Alabama Shakes, John Mayer, MO, Zayn, Miley Cyrus…egymilliót fel tudnék sorolni.

Lady Gagát például miért?

Mert egy korszakalkotó zseni, akinek nincsenek határai, briliáns előadó, szerző és énekes. Nincsen benne semmi félelem, csupa dinamika, jóság, intelligencia. Úgy gondolom, mindennap valami jóra használja a hatalmát, küzd az emberekért. Azoknak ad hangot, akiknek sokszor nincsen esélyük. Éljenek a nők, a férfiak, minden LGBTQ-ember, az állatok, a fák, a környezet, a művészet, minden. Tessék, ennyire inspirál!

Az alkotói válságot ismered?

Persze, minden kreatív ember ismeri. De több lábon állok, szóval ha az egyik csatorna bedugul, akkor még mindig ott van másik három-négy: dalszerzés, szövegírás, hangszerelés, beat-making, ének, zongora, gitár. Ha meg minden borul, akkor az a szervezetem jelzése felém, hogy Take it easy!

Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus