Akarsz gyereket, vagy sem? A színházban kiderül!

Így negyven körül abban a korban vagyok, amikor a gyerekvállalás központi kérdés minden ismerősöm életében. Vagy azért, mert mostanra szülő lett az illető, vagy azért, mert épp most válik azzá, vagy épp mert régóta nem jön össze a gyerek. Esetleg azért, mert nem is akar gyereket. Nekem is megvoltak egykor a saját dilemmáim, persze, hogy kíváncsi voltam a darabra. Őszintén szólva már a címét is nagyon bírom.

Mivel a Katona József Színház weboldalán “újszerű, költői színháznyelvről” beszélnek, metaforákra, szimbólumokra és saját értelmezés után kiáltó részletekre számítottam. Ehelyett nagyon is egyenesen, nyíltan, mai “bassza meg”-ekkel kaptuk az arcunkba az üzeneteket. Tóth Krisztina fordításában a végeredmény tökéletes lett (hozzám legalábbis biztosan ez a modern nyelv vezet).

“Gyereket?!” Hangzik el a nyitó kérdés a nő szájából. “Igen, persze, mindig is akartam, ezzel nőttem fel, csak ne pont most beszéljünk róla, és ne is mostanában” – aggodalmaskodik, a férfi pedig próbálja megérteni, hova ez a sok idegeskedés, minek a lelkizés, ő csak egy magától értetődő kérdést tett fel. Bóknak szánta, az isten szerelmére, nem casus bellinek. Aztán a nő mégis beleegyezik, hogy megbeszéljék, és itt indul el a lavina.

Fotó: Horváth Judit

Mert a kérdés a szereplők szerint szemmel láthatóan ijesztő, akárhonnan is nézik, legyen az a párkapcsolat, a szabadságuk, a saját magukkal kapcsolatos kétkedéseik vagy épp a globális felelősség kérdése: “Hogy ide?” “Erre a bolygóra?!” Könnyű ezekkel a szempontokkal azonosulni, főként Pálos Hanna és Nagy Ervin intenzív színészi játékának köszönhetően. De segít ebben a Katona Sufnijának intim közege is.

Ahogy a diskurzus mentén egymásba gabalyodik a két ember, egy ponton mi is úgy érezzük, hülyeség az egész gyermekvállalás téma, olyan meggyőzően adják elő az ellenérveiket. Igen, a férfi is elbizonytalanodik. Viccesek, sokszor nevetünk is, de legbelül valahogy mégsem. Mert azért érezhető: ez sorskérdés. Nagyon érdekes volt megélni ezt a kettősséget.

“Az nem lehet, hogy pont mi…” “Az nem lehet, hogy pont mi nem, mi, akik képzettek vagyunk, okosak, intelligensek, épp nekünk ne lenne kötelességünk a gyereknemzés. Mindenkinek nem is való a gyerek, vagy ez nagyon nácin hangzik?” – kérdezi a férfi. Megint egy olyan rész, amin nem tudjuk, hogy helyes-e nevetni, de hát annyira vicces, ahogy Nagy Ervin kínlódik!

Szóba kerül az is, hogy de jó lett volna még élni, vagy hogy “nem akarom a gyerekben az anyádat viszontlátni”, és egy sor kérdés még, nem lövöm le az összes poént. Csupa olyan téma, ami sokunkat foglalkoztat. A kérdések egy részét azonban biztosan nem tesszük fel, ezért olyan jó, hogy valaki ezt elintézi aznap este helyettünk. A végeredmény pedig az, hogy a darab közben, ha akarjuk, ha nem, folyamatosan pereg a mozi a saját életünkről. Naná. 

Duncan Macmillan brit kortárs színdarabíró műve Forgács Péter rendezésében mindenkihez szól, függetlenül attól, hogy hány éves, és mi az életcélja. Talán kell egyfajta szenvedély bennünk ahhoz, hogy a szereplők szenvedélyessége ne legyen túl sok. Mert ők bizony folyamatosan tépik egymást, amin persze átsüt a ragaszkodás és a szerelem.

Nézd meg a színdarabot, ami után az író nyakába borulnál!

Egy padon kívül más díszlet nincs, de nem is hiányzik. Egyetlen táska és egyetlen pulóver az összes kellékük. Az, hogy időnként ugrunk egy (két, tíz) évet, magából a szövegből derül csak ki. Ez itt-ott egy kicsit furcsa, aztán alkalmazkodunk. 

Ha nagyon kellene mondanom valamit, ami kicsit zavart, akkor az a darab sűrűsége. Nekem kicsit sok az ugrás, a fordulópontot, a kisebb-nagyobb dráma 80 perc alatt. A végét elnagyoltnak éreztem, de ha nem így lett volna, akkor most biztosan azt írnám, hogy “nem hagytak elég időt a központi kérdés kibontására”. A lényeg, hogy a dolog így is hatott, így is működött.