A sötét ötven árnyalata halványabb lett a szürkénél

A szürke ötven árnyalata első részének filmes adaptációja két évvel ezelőtt keményen megrengette a mozikasszákat, ám még annál is jobban kiakasztotta azokat, akik rendesen összerakott, hihető és érdekfeszítő sztorit, esetleg árnyalt karaktereket reméltek tőle. Vagy ha mindez csak hiú ábránd is volt, legalább abban bíztak, hogy a szexjeleneteket pironkodásmentesen odateszik. Sajnos ezek közül semmi nem valósult meg, és bár a könyvek rajongói a mozik előtti hosszú, kígyózó soraikkal megtérülővé varázsolták a produkciót, sokatmondó, hogy az erotikus drámát tavaly februárban az év legrosszabb filmjének választották (a Fantasztikus négyessel egyetemben) az Arany Málnát odaítélő bizottság tagjai.

A borítélkoható siker után mégsem kezdtek neki azon nyomban a két folytatás leforgatásának, hiszen új forgatókönyvírót és rendezőt kellett találni hozzájuk, a regények szerzőnője, E.L. James ugyanis nagyon nem jött ki jól Sam Taylor-Johnsonnal és Kelly Marcellel. És mivel a továbbiakban teljes kontrollt kapott a stúdiótól, végül a saját férjével, Niall Leonarddal adaptáltatta szkriptté a könyveit, amiket egy a ’90-es években még jobb sorsa érdemes direktorral, James Foley-val (Glengarry Glen Ross) vezényeltetett le. A folytatás tehát immár teljes mértékben James kénye-kedve szerint készült, ám ez, úgy tűnik, tovább rontott a dolgokon…

A sötét ötven árnyalata, ahogy a címe is mutatja, elvileg arra volt hivatott, hogy főhőseit még mélyebbre taszítsa a szadomazo szex kéjes bugyraiban. Ehhez képest a mű kb. első öt percében Christian és Ana már ki is békülnek, hogy aztán két órán keresztül éljék totál érdektelen életüket és kapcsolatukat. Problémáik korántsem filmre kívánkozóak, inkább átlagosak, épp ezért roppant lassan evickél előre a cselekmény. A legolcsóbb ponyva ez a javából, amelynek történetszövéséről és dialógusairól tisztán érződik, hogy egy írói tudásnak híján levő Alkonyat-rajongó agyából pattantak ki.

A létjogosultsága felől természetesen nincsenek kétségeink, hiszen ha valaki csak a saját szórakoztatására írna ilyet, az furcsa lélekre vallana, ám, ha másokéra, az színtiszta üzlet. Erről van itt szó, hiszen a franchise-t sikerre vivő célközönség eddig jól elvolt az olvasottakon, látottakon, akkor pedig minek változtatni? A gond csak az, hogy bár a film a felszínen megpróbálja a nézőit elkalauzolni egy a mainstream mozis vonalon szokatlan világba, nevezetesen a szadomazo és a már-már beteges szexuális vágyak tabubirodalmába, valójában egy végtelenül egyszerű, szögegyenes és rendkívül butácska love story pereg a szemeink előtt.

Szó se róla, az alkotókat nem hatották meg a lehúzó kritikák és a konténernyi Arany Málna, maradtak azon az úton, amely sikerre vitte a regényeket is. A sötét ötven árnyalatával érezhetően bevállalták az első rész miatt fanyalgók újabb haragját, meg sem próbáltak jobban odafigyelni, teszem azt, a valóságosnak ható párbeszédekre vagy hihető szituációkra. És ha már itt tartunk, nem lehet szó nélkül elmenni a forgatókönyv konfliktusfelvetései és -kezelése mellett sem. Christian és Ana többnyire megmaradnak a “járunk, vagy nem járunk” tematikán belül, és ha eltelik 15-20 perc, menetrendszerűen szexelnek egy prűdet. A film három pontján pedig közbeékelődik egy “komolyabb” gond is, amit mindannyiszor kábé 5 perc alatt sikerül megoldani – Mr. Grey helikopteres balhéja különösen viccesre sikeredett. A játékidő további részeiben marad a malmozás.

Mindezek felett azonban fogcsikorgatva, de szemet lehetne hunyni, ha az alkotók tabudöntögető ígéreteihez híven legalább tényleg izzasztóan erotikusra és meghökkentőre sikeredtek volna a szexjelenetek. Aktusból valóban sok van, ám nagy csalódás, hogy talán még az első rész vonatkozó szcénái is merészebbek voltak ezeknél. Nem lenne meglepő, ha a legtöbb néző agyában felmerülne az “én különbeket csinálok otthon” gondolat.

Mindazonáltal nem lehet elvitatni azt sem, hogy szerelmespárunk évődései közepette akad néhány aranyos pillanat is, amelyek egyébként szinte teljes egészében Dakota Johnsonhoz köthetők. Ő az, aki tényleg próbálja menteni a menthetőt, és mindent megtesz azért, hogy ki is hozzon valamit papírmasé szerepéből. Vele szemben Jamie Dornan már látványosabban unatkozik, lerí róla, hogy alig várja szerződése lejártát.

Emellett említést érdemel a képsorok alatti zene, arra ezúttal is odafigyeltek a készítők, és számos mai népszerű előadót (pl. Taylor Swift, Zayn Malik, Nicki Minaj, Nick Jonas, Tove Lo, John Legend, Sia stb.) szerződtettek. E téren egyébként a The Police 1978-as kiváló dala, a So Lonely viszi a pálmát, amellyel sajnos a film egyik legpofátlanabb jelenetét (Christian edzését) festették alá.

Ilyenekből amúgy is túl sok van, és nem meglepő módon a finálé sem elég erős ahhoz, hogy messiásként várjuk a 2018 februárjában érkező harmadik epizódot, A szabadság ötven árnyalatát. Ezek után pedig szinte semmi esély arra, hogy a trilógia záróakkordja korbácsolja fel majd végre a kedélyeket.