“Az élethez kell a szenvedély” – 69 éves José Carreras, a zene és a nők bálványa

Eleinte zsebpénzért énekelt, később a világhírnévért

Josep Maria Carreras i Coll néven született Barcelonában 1946-ban, amolyan csodagyerekként. Édesapja eredetileg franciatanár volt, majd később rendőrként tevékenykedett tovább. Anyjának fodrászüzlete volt, ahol a kis José gyermekkorában sokat szórakoztatta a vendégeket azzal, hogy énekelt nekik, persze egy kis zsebpénzért. Kedvenc áriája akkor még a La donna é mobile volt. Már ötévesen rádióban szerepelt, tizenegy éves korában pedig már a helyi Teatro Liceo színpadán állt a nagyközönség előtt. Ennek ellenére sokáig vegyésznek készült, de végül inkább a konzervatóriumba iratkozott be. Úgy tűnik, hogy jól tette.

José Carreras fiatalon – fotó: Jack Mitchell / Getty Images

25 évesen megnyerte a nemzetközi Verdi-énekversenyt, így nem volt tovább kétséges, hogy mire is született ő valójában. A szakma rögtön a lába előtt hevert. Mások évekig küzdenek, mire elismerik őket, de neki kapásból olyan menedzsere lett, mint Carlos Caballé, Montserrat Caballé, minden idők egyik legnagyobb szopránjának testvére. Számára egyenes út vezetett a világhírnévhez. Megnyíltak előtte a világ legpatinásabb operaházai, többek között a londoni Covent Garden, a New York-i Metropolitan, vagy a milánói Scala, de nemcsak a színpadon, hanem a filmvásznon is elkápráztatta a közönséget, mivel több operafilmet is forgatott, és a legkiválóbb művészekkel dolgozott együtt.

A zene segítette őt, hogy legyőzze a gyilkos kórt

Bár Carreras élete szinte mesébe illő, a mindennapok azért nem mindig voltak idilliek, megismerte az élet sötét oldalát is. 1987-ben éppen a Bohémélet című filmet forgatta Párizsban, amikor megtudta, hogy súlyos betegségben szenved: leukémiás. A munkák félbemaradtak, és hosszadalmas, egy éven át tartó kezelésnek volt kénytelen alávetnie magát. Orvosai eleinte nem adtak sok esélyt annak, hogy felépül e kórból, de a művész élni akarása nem ismert határokat.

A kellemetlen, fájdalmas és hosszan tartó kezelések alatt általában operaáriákat énekelt magában. Az éneklés nyugtatta meg őt, és mivel minden dalnak betéve tudta nemcsak a szövegét és a dallamát, hanem az időtartamát is, ezáltal tudta megsaccolni, mennyi idő lehet még hátra az éppen aktuális tortúrából. És a zene valóban segített számára. 1988-ban Barcelonában lépett fel újra először, ahol óriási tömeg ünnepelte őt és a gyógyulását. A közönség szeretete szó szerint éltette, és ő is élni akart. A koncertet Puccini Turandotjának Nessun Dormájával fejezte be, amelyben számos alkalommal elhangzott a “Vincero” kifejezés, amely hitvallásaként annyit tesz, hogy élni fog.

A legnagyobb szerelme mindig vele maradt

Betegsége nem törte meg őt, hanem még erősebbé tette. Gyógyulása után újabb és újabb sikerek vártak rá. Elénekelte a világ zeneirodalmának szinte összes jelentős tenorszerepét. Carrerast több alkalommal láthatta és hallhatta a magyar közönség is, a művész saját bevallása szerint ugyanis nagyon szeret Magyarországon fellépni. Luciano Pavarottival és Placido Domingóval 1990-ben megalapították a Három Tenor nevű formációt, amellyel végigjárták és együtt is meghódították a világot. A közönség imádta őket, őrjöngött értük, bárhol jártak. Nem is csoda, hiszen három ilyen kaliberű énekest ritkán látni egyszerre egy színpadon. Nemcsak tehetségükkel tűntek ugyanis ki, hanem kisugárzásuk, emberszeretetük és humoruk is páratlan volt.

A betegség és a felépülés gyökeresen megváltoztatta Carreras életét. Úgy véli, hogy ami azelőtt történt, nem számít. Számos hibát követett el mind a munkájában, mind a magánéletében, de a gyógyulásával teljesen új életet kezdett. Hitvallása szerint “Az élethez kell a szenvedély, de nagyon fontos, hogy az ember egyszerre használja a fejét és a szívét.” Létrehozott egy alapítványt, amely leukémiás betegeket segít, hogy sorstársainak is legyen esélyük a gyógyulásra. Bár magánélete azóta kedvezőtlen fordulatot vett, feleségével nemrégen elváltak, de egy szerelem, talán a legnagyobb, mindig vele marad: a zene, amely élteti őt.