Bosszúállók 2: Ezt tudja Hollywood, ha a maximumon pörög

Kevesebb humor, több sötétség

Utólag, a gigászi siker fényében kissé furán hangzik, de a Marvel anno hatalmasat kockáztatott a Bosszúállók első részével egyszerűen azért, mert hasonló filmet még senki nem csinált korábban. Az ilyen számokhoz már messze nem volt elegendő a világ képregényőrültjeit összeszedni, ehhez már kellettek azok is, akiket korábban hidegen hagytak a szupermanusok. A siker titkát a Marvelnél is sokáig fejtegették, és végül arra jutottak, hogy a bombajó castingon és a sok ismert hős összegyűjtésén túl leginkább annak köszönhették a világra szóló ovációt, hogy nem vették túl komolyan magukat, és bőven adagoltak humort a látványos képsorok mellé.

Amikor Hulk elintézi az első rész végén Lokit, nem volt olyan ember a moziteremben, aki ne változott volna fülig érő mosolyú kisgyerekké, aki tapsikol örömében. Ehhez képest most pont a humort csökkentették: a tét egyre nagyobb, és egyre hangsúlyosabbak a szereplők személyes drámái, így a második rész sokkal komorabb lett a nagy elődnél. A sötétség persze jól áll Batmannek, de mennyire áll jól Vasembernek és Thornak? A Marvelnél persze dörzsölt vezetők ülnek, így még pont annyi vicces és Bosszúállókba illő Tony Stark-beszólást, Thor isteni mivoltával kapcsolatos poént és más hasonlókat hagytak benne, hogy a néző észlelje ugyan a változást, mégis otthonosan mozogjon a megváltozott környezetben.

Végre egy jó főgonosz

A Marvel moziuniverzum gyenge pontjának mindig is a rosszfiúk számítottak. Míg Batman világa teli van jobbnál jobb főgenyákkal, addig az egy szem Lokin kívül egyetlen karizmatikus rosszfiút sem sikerült eddig felmutatni a Bosszúállókban, ám a Tony Stark és Bruce Banner teremtményeként létrejött szuperrobot, Ultron végre változtat ezen. Ultronnak nemcsak a designja sikerült meggyőzően, hanem James Spader egyfajta bizarr emberséget is kölcsönzött ennek a nem emberi figurának, akit eredetileg a világbéke megteremtése érdekében hoztak létre, ám arra a következtetésre jutott, hogy csak akkor lesz béke a Föld bolygón, ha kiirtja rajta a teljes emberi fajt. Ezt pedig egy komplett város levegőbe emelésével (!!!), majd leejtésével kívánja elérni, ami totálisan romba döntené a teljes emberi civilizációt. Persze a “mesterséges intelligencia önálló életre kel, és az ember ellen fordul” tematikában semmi új nincsen, de talán nem is egy Bosszúállók-filmtől várjuk a sci-fi műfaj forradalmasítását. Egyszerűen jó nézni, ahogy Ultron a robothadseregével megrohamozza a szuperkompániát, és kész.

A forradalom elmarad, de szó sincs csalódásról

A Bosszúállók első része forradalmasította a szuperhősfilmeket azzal, hogy komplett univerzumot épített fel egymást kiegészítő filmekkel, amit azóta a legtöbb stúdió a saját projektjeivel próbál másolni, legalábbis a tervek szintjén. A második rész már nem hoz forradalmat, egyszerűen csak folytatja a megkezdett utat egy kicsit komolyabb hangnemben. A film pokolian akciódús lett, alig van olyan jelenet, amiben ne lőnének, ütnének, vagy robbanna fel valami, ami sokak számára az erősségét jelenti majd, számomra azonban pont ez volt a gyenge pontja.

Imádom ezeket a hősöket nézni, ahogy civakodnak egymással, és izgalmas a köztük zajló interakció a sima beszélgetős jelenetekben is, de ezekből most bántóan keveset kapunk. Amikor a magából kikelő Hulk összecsap a Stark-Banner duó által épített szuperpáncéllal, a Hulkbusterrel, a könnyem kicsordult a gyönyörűségtől a jelenet intenzitása láttán, de összességében úgy éreztem, hogy túladagolták az akciót. Több karakterépítés, egy kicsit összeszedettebb történetvezetés (nagy baj nincs, csak kisebb lyukak), több humor, és én is úgy imádtam volna, mint az Agymenők című Pixar rajzfilm szereplői (lásd a lenti videót). Így “csak” szimplán frankó volt.