Az interjú: a vígjáték, ami megrázta a világot, mégis nehéz nevetni rajta

Egy diktátor, aki uralja Hollywoodot

Már a film bejelentésének pillanatában tudni lehetett, hogy ebből balhé lesz. Miután kiderült, hogy a hat nagy hollywoodi filmstúdió egyike, a Sony egy vígjátékot készül forgatni arról, hogy két amerikai tévés egy interjú ürügyén próbálja megölni Észak-Korea diktátorát, az érintett ország rögtön nemtetszésének adott hangot, és amolyan diktátorosan kijelentették, hogy Hollywood ezt még nagyon meg fogja bánni.

Ezt sokáig mindenki üres fenyegetőzésnek vélte, ám jött a tavalyi esztendő egyik legnagyobb botránya, amikor hackerek gyakorlatilag rátették a kezüket a Sony stúdió teljes adatbázisára és a levelezőrendszerük tartalmára, és ezt az egészet gyorsan nyilvánosságra is hozták. Az egész néhány film premier előtti online feltöltésével kezdődött, de ez semmiség volt ahhoz képest, amikor a cégvezetők egymás közti belső levelezését tették közzé, a levelek tartalmával pedig nagyjából sikerült megsérteni mindenkit, aki csak él és mozog Hollywoodban.

Azóta is ezen röhög kárörvendve a fél szakma, de ami ennél is jelentősebb, az maga a zsarolás ténye: egy diktatúra informatikai eszközökkel zsarolt meg egy világcéget (máig nem teljesen biztos, hogy ők álltak a támadás mögött, bár elég valószínű), hogy ne mutasson be egy őket kritizáló filmalkotást, ráadásul ha Obama elnök nem szólal fel a film mellett, akkor el is érik a céljukat. Az interjú kis híján süllyesztőbe került, ám az elnöki közbenjárásra év végén mégis bemutatták.

Sok hűhó semmiért

A világ természetesen felfokozott várakozással vetette magát a cuccra, és Amerikában konkrétan hazafias tetté vált mozijegyvásárlással vagy legális – értsd: fizetős – letöltéssel támogatni a filmet, ami felbosszantotta a világ országainak egyik leggyűlöltebb vezetőjét. A gond csak az, hogy a film sajnos nem szolgált rá erre a túlzott bizalomra. Persze aki ismeri Seth Rogen és James Franco (az ember, aki egymaga majdnem tönkretette az Oscart) közös munkásságát, az sejthette, hogy ez is csak egy betépős komédia lesz két felnőni képtelen, öntelt idiótáról (már az Ananász expressz és az Itt a vége lényege is ez volt), de ettől még teljesen érthető, hogy a világ többet várt egy olyan komédiától, ami így felforgatta a nagypolitikát. Annyit joggal, hogy legalább nevetni lehessen rajta. Az már legfeljebb bónusz elvárás, hogy esetleg el is gondolkodtasson, de ilyet már tényleg csak a legnaivabbak remélnek Hollywoodtól.

This is Hollywood!

Pedig az ügy nem volt reménytelen. Az álomgyár már a hőskorban is hihetetlenül ügyesen tudta kigúnyolni a diktátorokat és a politikai akarnokokat (A diktátor, Dr. Strangelove…), most azonban ott csúszott el a történet, hogy meg sem próbálták. Az interjúban ugyanis Rogen és Franco elsősorban nem egy agymosásra ítélt ország korlátlan hatalmú, de korlátolt gondolkodású vezetőjén röhög, hanem főképp saját magán és a semmiről semmit sem tudó Hollywoodon, ahol mindenki azt hiszi, hogy a nagyvilágban mindenki ugyanúgy gondolkodik, ahogyan ők. A két tévés eleve csak azért megy oda, hogy önmagukat fényezzék azáltal, hogy egy olyan emberrel csinálnak interjút, akivel a világon senki más nem tud, és ezért cserébe még abba is simán belemennek, hogy a műsor előre egyeztetett kérdések és feleletek mentén folyjék. Rogen és Franco a saját magába szerelmes Hollywood és szórakoztatóipar elé tart görbe tükröt egy ilyen extrém helyzet bemutatásával, csakhogy a film még ezzel a megközelítéssel sem működik.

Megérte?

Tényleg nem vagyok a hasra esős és a pisis-kakis poénok ellensége, de ha egy kiváló alapötlettel induló film nagyjából csak erre épít, az ki tud ábrándítani. Amikor öt percen keresztül azon kéne nevetnem, hogy Seth Rogen titokban a fenekébe dug fel egy minitartályt, vagy Kim Dzsongun legcikibb vonásának azt tartják, hogy imádja Katy Perry zenéjét, akkor bizony ökölbe szorul a kezem a vászon előtt ülve. Az interjú célja, hogy elmeroggyantak társaságaként mutassa be Hollywoodot, csakhogy a cél érdekében maga is elmeroggyanttá válik.

Nem lehet úgy cikizni valamit, hogy közben mi magunk is pont ugyanolyan cikik vagyunk.

Ehhez az egész önreflektív show-hoz Kim Dzsongun és Észak-Korea csupán olcsó ürügyül szolgál, amit én nagyon sajnálok. Ugyanis ez a téma sokkal fontosabb és érdekesebb, mint az öntelt álomgyári sztárokon való gúnyolódás. Ha innen nézem, Az interjú egyáltalán nem érte meg azt a sok cécót, ami körülötte zajlott. De ha onnan nézem, hogy az úgynevezett “szabad világ” legalább megmutathatta, hogy nem hajol meg egy diktátor zsarolása előtt, akkor mégis volt értelme. Mert még a legrosszabb Adam Sandler-vígjátékot sem szabad zsarnoki hatalommal betiltani. Válasszon a néző, méghozzá szabadon.