„A verseny a páston dőljön el!” – Elek Ilona, az első magyar olimpiai bajnoknő

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
A napokban megjelent Nyáry Krisztián új könyve, az Igazi hősök – 33 magyar. A könyv harminchárom 19–20. századi magyar emberről szól, akik köztünk éltek, és akiknek élete vagy személyes döntései ma is példaszerűek. A héten több részletet is közlünk a könyvből, ma például Elek Ilona történetét.
2014. 11. 29. |

Kövess minket!

f Ajánlom
„A verseny a páston dőljön el!” - Elek Ilona, az első magyar olimpiai bajnoknő

1936. augusztus 5-én Adolf Hitler dühösen nézte a berlini olimpia női tőr döntőjének eredményhirdetését. Két nappal azután, hogy egy fekete atléta nyerte az aranyérmet 100 méteres síkfutásban, ismét fordítva sült el a náci propagandafegyver. A dobogó legalsó fokán a 24 éves osztrák Ellen Preis, az előző olimpia bajnoka állt kissé csalódottan. Az ezüstérmesnek járó helyen a 26 éves német Helene Mayer rettegéssel az arcán mutatott be náci karlendítést a dísztribün felé. A világsajtónak az utolsó pillanatig az volt a véleménye, hogy a magas szőke sportoló aranyérmet szerez a náci Németországnak. A dobogó tetején megilletődötten álló 29 éves Elek Ilonával, Magyarország első női olimpiai bajnokával előzőleg senki sem számolt. Nem sokon múlt, hogy egyikük sem vett részt az olimpián. Mindhárman zsidó származásúak voltak. Elek Ilonát, minden idők legeredményesebb vívónőjét hazájában háromszor próbálták meg eltántorítani a vívástól: először mert nő volt, aztán mert zsidónak született, végül pedig mert burzsoá sportot űzött.

Nyáry Krisztián: Igazi hősök – 33 magyar című könyvét itt rendelheted meg!

Elek Ilona – azaz Csibi, ahogy mindenki hívta – gimnazista volt még, amikor arról olvasott, hogy Tary Gizella színésznő nemzetközi vívóversenyt nyert. A női vívás olyan valószínűtlen, már-már polgárpukkasztó dolognak tűnt, hogy az olasz Nedo Nadi vívóklasszis így nyilatkozott: „a nőknek adjunk virágot, de tőrt soha”. Tary sportsikerei nyomán egy élelmes vívómester mégis úgy döntött, hogy megnyitja Magyarország első női vívóegyesületét. A fiúsra vágott hajú, vagány Csibinek több sem kellett, rábeszélte a húgát, Margitot, hogy nézzék meg, miként áll rajtuk a vívóruha. Az egyesületbe mindenkit felvettek, aki kifizette a tagdíjat és megvette a felszerelést. Az Elek lányok a szüleiktől zeneórára kapott pénzből csatlakoztak a klubhoz. Új hobbijukat megpróbálták titokban tartani, hiszen az efféle illetlen elfoglaltságot az iskolában szigorúan tiltották. Amikor csoportkép készült a csapatról, az utolsó sorban állva behúzták a nyakukat, nehogy felismerjék őket. Így is lebuktak: első győzelmük után az újság is beszámolt a tőrvívó lányokról, így meg is kapták az intőt a gimnáziumban.

A középiskola után a vívásnak így is majdnem vége lett. Csibit felvették a Zeneakadémia zongora szakára. A Zeneakadémia igazgatója behívatta az édesapját, és közölte, hogy a vívás lemerevíti a lány csuklóját, ezért abba kell hagynia. A lány már búcsúzni készült a pásttól, amikor a vívószövetség vezetője megnézte egy meccsét, és felismerte, mennyire tehetséges. „Azt nem tudom, hogy milyen zongorista lesz ebből a lányból, de biztos, hogy van olyan még száz is. De azt tudom, hogy olyan vívó, mint Csibi, száz évben, ha egy születik!” Rábeszélte a lányt, hogy folytassa vívókarrierjét a válogatott edzőjénél, Italo Santelli mesternél. Innentől már komolyan versenyzett, 1928-ban póttagnak is beválasztották az amszterdami olimpiai keretbe. Végül nem kellett kiutaznia, az olimpiai híreket rádión követte testvérével együtt. Itt hallott először Helene Mayerről, a németek aranyérmeséről, akit úgy emlegettek a sporthírekben, mint „az első nőt, akinek tökéletesen megtanították a vívás technikáját”. Mayer egyre többet szerepelt az újságokban, és a női vívást népszerűsítette világszerte. De csak külföldön – Magyarországon még továbbra is afféle költséges bolondériának számított, ha egy nő tőrt vett a kezébe.

Mindenesetre Elek Ilona innentől minden erejével arra készült, hogy ő is kijusson a következő olimpiára. Az olasz maestro, Santelli észrevette, hogy a lány sokat hibázik az edzéseken, de versenyen soha. „Csibi van primadonna, kell neki az a közönség” – mondta. Ez csakugyan így volt, Csibi élvezte a győzelmeket és azt, hogy a közönség és a sajtó imádja. Sportkarrierjét azonban nem segítette a magyar közeg. Amikor a Magyar Vívó Szövetség összeállította az 1929-es nápolyi Európa-bajnokság keretét, úgy döntöttek, hogy spórolásból a nőket itthon hagyják. A szövetség helyett végül Csibi apja fizette ki a költségeket, a lány pedig pontszerző helyen végzett. Nem sokkal később mégis majdnem véget ért a sportolói pályafutása. Amikor egy versenyen a zsűri igazságtalan volt a testvérével, Margittal szemben, Csibi félrehívta az elnököt, és – visszaemlékezése szerint – „egyértelműen közölte vele a bíráskodásról kialakult véleményét”. A csupa férfiból álló versenybíróság úgy döntött, példát kell statuálni az elszemtelenedett női sportolóval: a lányt két évre eltiltották a versenyzéstől. Mindez azt is jelentette, hogy a Los Angeles-i olimpiára ismét nélküle utaztak a magyar női tőrözők.

Elek Ilona az eltiltás éveiben is tovább edzett. Hajnalban és esténként, mivel nővérével együtt napközben az IBUSZ tisztviselőiként dolgoztak, hogy keresetükből finanszírozni tudják költséges passziójukat. 1933-ban, amikor Budapesten rendezték a vívó-Eb-t, Csibi már újra versenyezhetett. A vívószövetség az utazási költségekre már nem tudott hivatkozni, ám ezúttal sem akarták indítani a női tőrcsapatot. Indoklásuk szerint a nők „kockáztatnák a magyar férfi kardvívás jó hírnevét”. Végül Italo Santelli közbenjárására mégis megkapták az engedélyt – és meg is nyerték a bajnokságot. Elek Ilona egyéniben is tarolt, a nemzetközi sajtó a világ legjobb idegzetű vívójaként emlegette. „Az igazi nehézségek csak ezután következtek” – emlékezett később: a női versenyzőkön a „férfiak eddig csak mosolyogtak”, innentől azonban versenytársaknak tekintették őket a gyéren csordogáló állami támogatásért folytatott harcban. A vívótermekben elkezdődött a suttogás: a nők tulajdonképpen csak szerencsével győztek, ezt az eredményt nem fogják tudni később megismételni. Az 1934-es varsói világbajnokságra szintén szponzoroktól összekoldult pénzből utazhattak ki. Mindenkit lemostak a pástról, a döntőben Elek Ilona a saját testvérével vívott az aranyért. Csibi bajnokként tért haza, és innentől sorban hozta haza a nemzetközi trófeákat, de a férfi vívótársadalom elismerése továbbra is elmaradt. Egy vívóbajnok ezzel a mondattal kiegészítve írta meg a Magyar Sport című évkönyvben a sportág fejezetét: „Általában a küzdősportok nem nagyon illenek a nőkhöz. Vonatkozik ez a közelharcszerű vívásra is, amely nem túlságosan alkalmas a női sajátosságok kidomborítására.”

Ráadásul ebben az időben Csibivel már nem csak az volt a baj, hogy nőnek született. Zsidó származása miatt – nem sokkal a berlini olimpiai előtt – kizárták a legjobb versenyzőket tömörítő Honvéd Tiszti Vívó Klubból. Átigazolt az úri középosztály sportegyesületébe, a MAC-ba, de hamarosan onnan is távoznia kellett. Végül a „polgári civilek”, azaz a zsidók előtt is nyitva álló Detektív Atlétikai Club fogadta be, és ebben a versenytársakénál gyengébben felszerelt klubban készült a világversenyre. Ebben az időben nem csak ő került hasonló helyzetbe Európában. Helene Mayer, aki hatszoros német bajnok volt, 1933-ban apai felmenőiről nem tudott árja papírokat bemutatni a náci hatóságoknak, így megvonták sportösztöndíját és kizárták egyesületéből is. Az Egyesült Államokba emigrált, és minden bizonnyal amerikai színekben indult volna a berlini olimpián, ha a hazája kormánya meg nem zsarolja. Megüzenték neki, hogy garantálják otthon maradt családja biztonságát, ha magára ölti a horogkeresztes mezt, és aranyérmet szerez a Harmadik Birodalomnak. Ellen Preis, a Los Angeles-i olimpia bajnoka szintén megküzdött a fajvédő törvényekkel. Berlini születésű német–osztrák kettős állampolgár volt, akit német egyesülete zsidó származása miatt tanácsolt el, így osztrák színekben versenyzett, amíg tehette.

Elek Ilonának hat hazai válogatóversenyen kellett részt vennie, hogy bizonyítsa, belefér az olimpiai keretbe. Ő megfelelt a követelményeknek, húgát azonban nem engedték kiutazni, mondván, túl fiatal, kell a hely az idősebb férfiaknak. Mivel a háború miatt két olimpia elmaradt, Elek Margitnak összesen három világverseny esett ki az életéből. Berlinben a férfi tőrvívók és a tőrcsapat a selejtezőkben kiestek, nőiben pedig nem rendeztek csapatversenyt, így egyedül Elek Ilona képviselte a döntőben Magyarországot. Nemzetközi sikerei ellenére legfeljebb a bronzéremre tartották esélyesnek, a sajtó a két előző olimpia bajnokai, Helen Mayer és Ellen Preis csatájára számított. Ráadásul nem is csak a külföldi sajtó: a kardvívó Petschauer Attila, aki már csak tudósítóként volt jelen az olimpián, Berlinből azt jelentette Az Estnek, hogy „Helene Mayertől a győzelmet nem lehet elvenni”. Elek Margit ironikusan jegyezte meg: „még szerencse, hogy Csibi nem olvasta a cikket.” Valóban, Elek Ilona könnyedén menetelt a győzelem felé, 21 mérkőzéséből mindössze hármat veszített el, s olyan gyorsan és könnyedén verte meg előbb Preist, aztán Mayert (őt egyenesen 5:0-ra), hogy a közönségnek felocsúdni sem volt ideje. A német versenyző nem tudta szállítani a megígért aranyat Hitlernek, talán a díjátadáson készült képeken látható karlendítés is a retorzióktól való félelméből fakadt. Mindenesetre ezen az olimpián a négyszeres aranyérmes atléta, az afroamerikai Jesse Owens mellett a magyar zsidó Elek Csibinek sikerült megaláznia a Führert és a német faji felsőbbrendűség hirdetőit.

Berlin után az első magyar olimpiai bajnoknő már itthon is megkapta az őt megillető elismerést. Mégis – talán a sokéves harcba belefáradva – Elek Ilona bejelentette, hogy visszavonul. Visszatért a zongorához, folytatta tanulmányait a Zeneakadémián. A vereség után Helene Mayer is elbúcsúzott a vívástól, ám az 1937-es párizsi világbajnokság előtt a német vívószövetség újabb zsarolással rávette a visszatérésre. Ezek után a magyar szövetség is elkezdett könyörögni Csibinek, hogy álljon újra a pástra. Egy Mayer elleni újabb meccset nem akart kihagyni, így igent mondott. Ekkorra már, neki is köszönhetően, olyan komoly sportnak számított a női vívás, hogy a fontosabb összecsapásokat a francia köztársasági elnök jelenlétében vívták Párizsban. A magyar női tőrcsapat Elek Ilona vezetésével 9:7-re győzött. Egyéniben azonban Mayer – igaz csak egyetlen találattal – visszavágott neki. Csibi ezután elhatározta, hogy kicsit vár a visszavonulással, mert még egyszer meg akart mérkőzni legfontosabb riválisával. Nem tudhatta, hogy a politikának köszönhetően 1937 után egészen 1951-ig nem vehet majd részt világbajnokságon.

Helene Mayer a győzelem után nem tért vissza Németországba, amerikai állampolgárként folytatta a versenyzést. Ellen Preis is emigrálni kényszerült, miután Ausztriát bekebelezte a Harmadik Birodalom. Hármójuk – a három Ilona – közül csak Csibi maradt a hazájában, és szállította is a magyar és nemzetközi bajnoki címeket, amíg neki is meg nem tiltották, hogy pástra álljon. A Nemzeti Sport 1944. május 9-ei számában rövid cikk adta hírül, hogy „állami tulajdonban álló sportlétesítményben (…) a meghatározott megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidók, tehát az úgynevezett sárga csillagosok (…) a sportversenyeket vagy egyéb rendezvényeket nem látogathatják.” Csibi ebből megértette, hogy soha többé nem versenyezhet majd hazája dicsőségéért. A nyilasuralmat Pesten bujkálva vészelte át. A háború után azonnal folytatta a vívást. Egy fűtés, ablak és világítás nélküli szétlőtt ház vívóteremében edzett, és rögtön meg is nyerte az első magyar bajnokságot. Szervezőként is sokat tett a magyar vívósport talpra állításáért. Amikor Sédey Gyulát, korábbi vívószövetségi vezetőt a bíróság halálra ítélte, mert Szálasi alatt elvállalta a fővárosi rendőr-főkapitányi címet, Csibi kegyelmi beadványt szerkesztett, amelyben bebizonyította, hogy Sédey nem követett el semmilyen bűntettet, és személyesen járt közben mindenhol az elítélt érdekében. Sédey végül kegyelmet kapott.

A politika azonban nem sokáig hagyta békében versenyezni. Ha eddig zsidóként nem vívhatott, most azért, mert a vívás a hivatalos kommunista értékelés szerint a „krakélerek, dzsentrik és kiválasztottak úri sportja, amely távol áll a néptől”. Komolyan felmerült, hogy a vívást, mint a szocializmustól idegen sportot, egyszerűen betiltják nálunk is, ahogy ez Magyarországon kívül a szovjet blokk összes országában történt. Az 1947-es lisszaboni vb-re nem is engedték ki a magyar csapatot. A hatóságok csak a várható aranyérmek nagy száma miatt változtatták meg az elképzelésüket, így az 1948-as londoni olimpián mégiscsak ott lehettek a magyar vívók is. Elek Ilona – immár 41 évesen – simán megvédte bajnoki címét. Tizenkét év kihagyás után ő volt az egyetlen sportoló a berlini mezőnyből, aki újra nyerni tudott. Ekkor már minden idők egyik legeredményesebb vívónőjének számított. 1951-ben – amikor egyébként ismét világbajnok lett – neki ítélték a legnagyobb nemzetközi vívóelismerést, a Feyerick-vándordíjat. Az indoklás így hangzott: „A díj őt illeti meg. Nemcsak az egész világot bámulatba ejtő eredményei miatt (három egyéni világbajnokság, két egyéni olimpiai bajnokság), hanem mindig tiszta sportra törekvő szelleméért is. (…) Szelleméért, amellyel a vívás érdekében küzdött, még a legnehezebb körülmények között is, hazája és a Nemzetközi Vívó Szövetség, a vívók nagy családja érdekében.”
A legnagyobb szakmai díjért, amelyben aktív sportoló korábban nem részesült, nem engedték kiutazni. Sőt 1952 nyarán, a helsinki olimpia előtt a neve a testvéréével együtt szerepelt abban ÁVH-jelentésben, amely azoknak a sportolóknak a nevét tartalmazta, akiknek „kiutazása ellen államvédelmi szempontból kifogás merült fel”. Végül hosszas vita után a politikai bizottság úgy döntött, hogy a rossz pedigréjű sportolók mégis utazhatnak, de nyolc ÁVH-s személyi őr is velük megy. A helsinki olimpián csak egy azóta is vitatott bírói ítélet fosztotta meg Elek Ilonát a harmadik aranytól. A ponttáblán holtversenybe került az olasz Irene Camberrel, így döntő mérkőzést kellett játszaniuk. A kijelölt versenybíró ellen a magyarok – korábbi ítéletei alapján – elfogultságot jelentettek, de ezt a rendezők nem fogadták el. A tiltakozás nem volt alaptalan, mert a bíró egy félrement találatot megadott Cambernek, így Elek Ilona csak ezüstérmet szerzett. (Utólag filmfelvételek igazolták, hogy a kérdéses találat szabálytalan volt.) Helsinkiben Csibinek még volt alkalma találkozni a Németországba újra visszatelepült Mayerrel, aki addigra abbahagyta a sportot, és egy évvel később mellrákban meghalt. „Helene Mayer, kedves szőke Hee! Ha mindenki el is felejt majd, volt fegyvertársaid soha!” – emlékezett egykori legnagyobb ellenfelére.

Egész életében csalódott volt az ítélet miatt, főleg azok után, hogy itthon nem dicséretet kapott az ezüstéremért, hanem szemrehányást az elmaradt aranyért. Nem véletlen, hogy ő lett a gépi találatjelző rendszer bevezetésének egyik legkövetkezetesebb nemzetközi szószólója. „A verseny a páston dőljön el! Ez a gépesítés célja – írta. – A gépet sem megfélemlíteni, sem meghatni nem lehet. Annak döntését a legjobb színészi teljesítmény sem befolyásolja.” Visszavonulhatott volna, de eldöntötte, hogy revánsot vesz az igazságtalan helsinki vereségért. Közel az ötvenhez elkezdte a készülést a melbourne-i olimpiára. Világbajnokként nem kellett előselejtezőkön részt vennie, de ezt a szabályt a vívószövetség utólag hatályon kívül helyezte. Nem sokkal az olimpia előtt közölték vele, hogy mégsem utazhat. Csalódottan, de emelt fővel hagyta abba az aktív sportolást. Lelki nemességére jellemző, hogy 1956-ban lakásán bújtatta azt a kommunista sportvezetőt, akinek döntő szava volt abban, hogy ne mehessen ki az olimpiára. Nem érezte elégtételnek azt sem, hogy Melbourne-ben először vívtak női tőrdöntőt magyarok nélkül: elvállalta a csapatkapitányi címet, és még hosszú éveken át segítette a sportágat, amelyet ő tett naggyá. Húgával együtt megírta sportolói pályája történetét, majd élete végén visszatért a vívás miatt abbahagyott zeneszerzéshez is. Az első magyar női olimpiai bajnok, aki két politikai rendszer ellenére hozott dicsőséget a hazájának, 1988. július 24-én halt meg Budapesten.

 

„...Ritka balszerencsés versenyzők voltunk. Sokan mosolyognak ezen, jó néhányan pedig nem minden él nélkül kérdezték meg, hogy mi lett volna, ha még szerencsénk is van? Mégis... Balszerencsések voltunk, mert a sokat emlegetett két olimpiai aranyérem között a világtörténelem egyik legvéresebb szakasza zajlott le. Bár az eredmények – két olimpiai, három egyéni, nyolc csapat-világbajnokság, sok-sok hazai és nemzetközi győzelem – ellentmondanak ennek az állításának. Ez csak a látszat, mert a második világháború kitörésekor tulajdonképpen pályafutásunk, sikereink kezdetén voltunk. Az igazi csúcsformánkat a háború alatti és utáni években értük el, vagyis azokban az időkben, amikor a sportkapcsolatok megszakadtak. A háború után pedig mi, vívók, hosszú időn keresztül sem világbajnokságon, sem nemzetközi versenyen nem vehettünk részt. Pedig – mint már említettük – akkor voltunk erőnk és tudásunk teljében. Hogy mit érhettünk volna akkor el?! Ez ma már a múlté...”

Elek Ilona – Elek Margit: Így vívtunk mi, 1968

Olvass tovább

Hozzászólások