Ünnepélyes albummal tiszteleg a nők előtt Pharrell Williams – kritika

Rejtőzködő szupersztár

Pharrell Williams neve a Happy című slágerrel lett mindenki számára végérvényesen ismert, pedig már hosszú évek óta sikert sikerre halmoz. Britney Spears, Justin Timberlake, Snoop Dogg, Beyonce, Madonna – csak néhány név azok közül, akikkel producerként együtt dolgozott. Néha ő maga is felbukkant egy-egy dalban néhány sor erejéig, de inkább a háttérben maradt, egészen a tavalyi évig, amikor egyszer csak szupersztárrá vált. Már a Daft Punk Get Luckyjával is minden adón ő szólt, ráadásul ennek a lemeznek és dalnak kapcsán elnyerte az Év Producere, az Év Lemeze, az Év Felvétele és a Legjobb Pop Duo/Előadás Grammy díját is. A hangja tehát aktuálisan is ismerős volt a Get Lucky után akkor, amikor végigsöpört minden rádióállomáson a Happy című dal, mely rögtön mozgalmat is indított. Most pedig, néhány nappal ezelőtt megjelent Pharrell szólóalbuma, a GIRL.

Michael Jackson- és Justin Timberlake-rajongók Kánaánja

Monumentálisan nyit a GIRL című lemez. 30 fős zenekarral vágunk bele az albumba, amelyet a női nem ihletett, a nők ugyanis Pharrell szerint életének és karrierjének sarokkövei, nélkülük ő nem tartana sehol, ahogyan szerinte az univerzum sem. Az album első dala, a Marilyn Monroe olyan ritmussal és hangulattal nyit, mintha egy Michael Jackson slágerbe oltott Justin Timberlake számot hallgatnánk. Azonnal járni kezd rá a lábunk, igényes és patetikus funkban tudjuk meg, hogy Marilyn Monroe, Kleopátra és Jeanne d’Arc felejthető ikonok csak Pharrell vágyainak tárgyához képest.

Justin Timberlake pedig rögtön ezután nem csak utánérzésben, de hangban is megérkezik a következő, Brand New című, nagyszabású, már-már karneváli, de valahogy mégis hamar egysíkúvá váló dalban. A hangpárbaj kettőjük között egyébként kifejezetten izgalmas egy ideig, bár én félidőben már vártam, hogy zeneileg is történjen valami. De a történés elmaradt a 3. dal, a Hunter kezdetéig. Ezzel pedig már benne is vagyunk nyakig abban a 70-es évekbeli hangulatban, melyet többek közt a Get Luckynál is nagyon szerettünk, és ami itt is gyakran visszaköszön.

Zsúfolásig sztárvendégekkel

Nagy a sztárvendégek özöne: Miley Cyrus a Come Get it Bea-ben, a Daft Punk a Gust of Windben és Alicia Keys a Know Who You Are-ban. A Gust of Wind egyébként jó eséllyel az album legjobb dala, bár a zaklatott tempójú vonósok, a jó értelemben vett, ülve is táncolós diszkósodrás persze inkább azért hat üdítően, mert a Happyt talán már többször is hallottuk a kelleténél, az tehát nem tartogat már túl nagy meglepetést, hiába szerepel itt, a tracklisten 5. számként. A pörgős és táncoltatós felhozatalból talán csak a Lost Queen lóg ki az afrikai lüktetéssel és férfikórussal, illetve a reggae-be oltott duett Alicia Keysszel.

Profizmus és biztonság

Pharrell Williams elképesztően profi, igényes és precíz albumot csinált. Az, hogy ráadásul a dalokkal a női nem előtt tiszteleg, már lehetne akár mellékes is, de mégsem az, mert az öröm, az ünnepélyesség az egész albumot végigkíséri. Szinte mindegy, hol indítjuk el véletlenszerűen a lejátszót, mindenképpen táncolni lesz kedvünk, és valószínű, hogy automatikusan mosolyogni is fogunk. Mégis fáj a szívem, mert több dalnál is hiányérzetem maradt: magasan kezd mindegyikben, és úgy is marad percekig, de gyakran anélkül, hogy menet közben zeneileg még izgalmasabbá tenné, amit hallunk. Kicsit sok az utánérzés is, de mégis az a fajta lemez ez, amit jó eséllyel többször meghallgatunk, az elszántabbak esetleg mást sem tesznek majd napokon át. A Prince-rajongók pedig semmiképpen ne fáradjanak el az utolsó számra, sőt esetleg a biztonság kedvéért kezdjék is rögtön azzal.