“Az utcán én nem vagyok színésznő” – interjú Molnár Piroskával

fotók: Ruff István

Egy félreértés miatt fél óra késéssel érkezünk, és azzal a rendkívül kínos tudattal, hogy megvárakoztattuk a nemzet színésznőjét. Molnár Piroska azonban okostelefonját nyomkodva nagy türelemmel vár minket a Thália büféjében, és már az első másodperctől olyan kedves, hogy arra nincsenek szavak. Pedig rögtön utánunk énekórára siet, hiszen a tanulást sosem lehet abbahagyni.

– Fent van a Facebookon, skype-ol, e-mailezik az okostelefonján. Ennyire fontos, hogy haladjon a korral?
– Igen, a Facebookon több ezer ismerősöm van. Aki bejelöl, én visszaigazolom. Ha neki jó, hát legyen! (Nevet.) Érdemes fent lenni, sok érdekeset olvashat ott az ember, meg látom mások véleményét. Rengeteget olvasok a neten színházról, de főleg e-mailezésre használom. A telefonomban meg az a jó, hogy amikor küldenek mondjuk egy új próbatáblát a színházból, akkor nem kell megvárnom, míg hazaérek, hanem rögtön láthatom. Senki nem kényszerített, hogy használjam ezeket, én nagyon érdekesnek találtam. Nem is tanított senki. Amikor megvettem az első számítógépemet, gyakorlatilag mindent mondott, hogy mit csináljak. Amit mondott, én megnyomtam. (Nevet.)

– Pár éve még azt mondta, hogy talán a közeljövőben lassítani fog a munkatempóján, de elnézve a programját – filmpremier, tévésorozat, három új színdarab, tanítás – nem úgy fest a dolog…
– Ezek szerint rosszul fékezek. (Nevet.) Nem szeretek nemet mondani, és ez valahol megbosszulja magát, mert ha jönnek a feladatok, sokszor akár erőn felül is elvállalom őket. Amíg bírom, addig ez így lesz. Azért az idei év ad egy lélegzetvételnyi szünetet. A Nemzetiben öt darabban voltam, itt meg csak háromban leszek.

– Önt tartják az ország egyik legszeretettebb színésznőjének. Az utcán milyen gyakran ismerik fel, vagy mennek oda önhöz?
– Hál’ istennek alig vagyok az utcán, de amikor igen, nem nagyon ismernek meg. Ha látnak engem televízióban, színpadon vagy filmen, ott teljesen más figura vagyok. Inkább a hangomat szokták megismerni, és néha autogramért is megállítanak.

– És kérték már öntől, hogy valamelyik híres szerepéből vagy szinkronszerepéből idézzen fel egy-két sort?
– Aki ezzel odajönne, azt el is küldeném a búsba, már megbocsásson! Az utcán én nem vagyok színésznő. A Lehoczky Zsuzsinak van egy csodálatos története erről. Megállították a rendőrök, azt hiszem gyorshajtásért, és mondták neki, hogy négyezer forint lesz. Kiszállt a kocsiból, mondta, hogy nincs nála pénz, elénekelt a My Fair Ladyből egy dalt, és azt mondta, hogy ez hatezer, úgyhogy kérek vissza kettőt. (Nevet.)

– Ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy világéletében távol tartotta magát a show-műsorokban való szerepléstől, a bulvártól és a celebeseményektől?
– Óh, ezeket én egyáltalán nem tartom fontosnak. Egyszer-kétszer a szerződésem kötelezett ilyesmire, és akkor el is mentem. Magamtól sosem mennék.

– Júniusban ön is azok között volt, akik távoztak a Nemzetiből. Ilyenkor mennyi idő kell ahhoz, hogy egy színész teljesen beilleszkedjen az új társulatába?
– Nézze, én már olyan régen a pályán vagyok, Magyarország meg olyan kicsi, hogy nagyjából minden kolléga ismeri egymást. A Thália épületét ismertem, már játszottam benne, a büfét nagyon hamar meg lehet szokni…

– Ha a Nemzetiben nincs igazgatóváltás, akkor is váltott volna?
– Amikor tavalyelőtt kiderült, hogy a Tháliában egy állandó társulat lesz, már akkor is hívtak, de én még azt mondtam, térjünk rá vissza később. Most jött el az idő, ők meg fogadtak.

– Szinte minden kollégája, aki eljött a Nemzetiből, nyilvánosan véleményt mondott az igazgatóváltásról, de önt nem lehetett hallani nyilatkozni az ügyben…
– Marasztaltak, de eljöttem. Szerintem ezzel minden fontosat elmondtam. A többi meg nem tartozik a nyilvánosságra.

– Nem szereti felvállalni a konfliktusokat, vagy csak nyilvánosan nem szereti felvállalni őket?
– Felvállalom a konfliktusokat, de azt gondolom, hogy az ilyesmi nem tartozik a nyilvánosságra.

– Jó ideje tanít már művészi beszédet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Mennyire követi a tanítványai iskola utáni karrierjét?
– Követem, és ellentétben a saját sikereimmel, az övékre büszke is vagyok.

– A sajátjaira nem?
– Persze örömmel töltenek el, de a sajátjaimra nem szeretnék büszke lenni. A tanítványaiméra viszont igen.

– Amikor az ember új filmje nyer egy ilyen fontos díjat, mint a Kristályglóbusz a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon, akkor nagyon fáj, ha a díjátadón nem tud személyesen megjelenni és kiélvezni a sikert?
– Persze jó lett volna ott lenni a díjátadón, és még jobb lett volna, ha a rendező, Szász János ott van, de úgy alakult, hogy neki színházi próbái voltak Amerikában, én meg itthon forgattam éppen. De az a pár nap, amit a sajtóvetítés és a díszbemutató kapcsán ott töltöttünk, csodálatos volt.

– És ilyenkor nem kérhetik ki önt egyetlen napra?
– Tudja maga, mennyibe kerül egy napi forgatás? Több millió forint. Harminc-, negyven-, ötven ember munkáját én nem tehetem tönkre azért, hogy átvehessek egy díjat.

– A nagy füzetben egy kissé ellenszenves nagymamát alakít. Volt valami trükkje arra, hogy a filmbéli ikergyerekek egy kicsit tartsanak öntől?
– Muszáj volt, mivel ők nem gyerekszínészek voltak, csak két tehetséges fiú, akiket megfelelő irányítással lehetett olyan helyzetbe hozni, hogy jók legyenek a kamerák előtt. Ők nem játszották a szerepüket, hanem ha helyzetbe kerültek, úgy tudtak viselkedni, ahogy a szerep szerint kell. Ha én elkezdek velük nagyon barátkozni a forgatáson, akkor a felvételkor nem tudnak rám úgy nézni, ahogy nekik a figurámat látniuk kell. Így végig tartottam tőlük a három lépés távolságot, szigorú voltam, a szünetekben pedig inkább elmentem a lakókocsiba pihenni. Persze a forgatás után és Karlovy Varyban már nem voltam ilyen.

– Alakított már párszor ellenszenves, extrém figurákat a vásznon és a színpadon is. Sosem félt attól, hogy az ilyen alakításokkal kockára teszi a közönség szeretetét?
– Engem egy másodpercig sem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Színész vagyok, és ami feladatot rám bíznak, azt igyekszem a legjobb tudásom szerint megoldani. Az extrém figura nem én vagyok, hanem csak az a szerep, amit játszom.

– Ennyi munka mellett mikor van ideje pihenni?
– Szenteste szoktam kipihenni magam. (Nevet.) Idén nyáron összesen két szabadnapom volt. Kb. arra volt elég, hogy megfürödtem a Balatonban és hazajöttem. Igényem persze lenne akár több hónapnyi pihenésre is, de valahogy nem jön össze.

– Kibírná egyáltalán hosszabb távon a színészi munka nélkül?
– Ó, nagyon is! Bőven kibírnám, de ha az ember benne van egy mókuskerékben, onnan nehéz kilépni, főleg akkor, ha több ember munkáját akadályoznám vele. De a kortársaim is így vannak ezzel. Amikor beszélgetünk, mind mondják, hogy én mennyit dolgozom, de aztán arra terelődik a szó, hogy ők mit csinálnak, és rögtön kiderül, hogy ők is egyfolytában dolgoznak.