Fajok közti erotika: A burok – kritika

Minden rózsaszín

Sokáig elhitettem magammal, hogy a rózsaszín lelkű gimnazistákon kívül úgysem érdekel senkit Robert Pattinson és Kristen Stewart tipródó románca, aztán jöttek a vészjósló jelek. Facebook-posztok kortársaim Twilight-függőségéről, értelmiségi nők Alkonyat-könyvvel a kezükben… A végső döfés hétvégén ért, amikor délután édesanyámat valamelyik Twilight-epizód nézésén kaptam, ő pedig lelkesen áradozott nekem a sorozatról, és érdeklődött afelől, hogy Robert Pattinson milyen filmekben lesz látható a közeljövőben, és mit tudok A burok című filmről, amit most játszanak a mozik („Filmes újságíró vagy, ismerned kell”)…

Újként a régit

Még ha fogcsikorgatva is, de be kell látnom: ez a Stephenie Meyer tud valamit. Úgy újít meg dolgokat, hogy igazából mindig csak bevált recepteket használ. Bár már Drakula gróf is fülig szerelmes volt az ő Minájába másfél évszázaddal ezelőtt, mégis úgy tudta eladni a világnak KStew és RPattz románcát, mintha ez lenne az első „a vámpír szerelmes lesz egy halandó emberbe”-történet a világon. Hiába vette fel egy földönkívüli egy elhunyt férfi (Jeff Bridges) alakját, hogy aztán a férfi özvegye szerelmes legyen belé már 1984-ben a Csillagemberben, A burokra mindenki úgy fog tekinteni, mint az első filmre, amiben parazita idegen lények és emberek néznek egymásra szemükben szerelmes csillogással.

Ugyanaz hatodszor?

Kissé megkönnyebbülve ültem be A burokra, lévén jelenleg még csak egyetlen könyvről van szó, így nem kell minden évben egy újabb részt végignéznem. Egy idegen faj – a lelkek – foglalják el a földet, és parazitaként költöznek be az emberek testébe, átvéve felettük az uralmat. Már csak néhány bujkáló, valódi ember maradt. Az egyik utolsó ember, Melanie elfogása után a belé költöző alien nem tudja teljesen átvenni az uralmat, és a lány lelke is ott marad. Ők ketten aztán beszélgetni kezdenek egymással – más filmekben ezt szimpla skizofréniának hívják –, összebarátkoznak és még szerelmesek is lesznek, de természetesen nem ugyanabba a pasiba. Minden más írónál az idegen invázió és az utópisztikus jövőkép állna a középpontban, ám Meyernél mindez csak a hátteret szolgáltatja egy szerelmi négyszöghöz, melyben egy testben két lélek küzd a pasikért, és a pasik is értük. Hogy közben az emberiség léte forog kockán, igazából senkit sem érdekel.

Mégsem új Alkonyat

Hiába ismerjük meg a sztorit itt is egy tinilány belső monológjából, csak nem talált rám a Twilight-mozik elsöprő erejű romantikája. A burok egy-két visszaemlékezéssel kívánja letudni azt, hogy Melanie miért is olyan szerelmes Jaredbe (Jeremy Irons fia, Max, aki egyelőre csak jóképűségben mérhető a faterhoz), márpedig egy szívemet elrabolni akaró filmben látnom kéne, hogyan születik meg és bontakozik ki a nagy szerelem, mert enélkül egyszerűen nem érdekel. Ott áll egymás mellett Melanie és Jared, szépek meg minden, de nem hiszem el, hogy ezeknek az embereknek bármi közük van egymáshoz. Kicsit hihetőbb az Ian és Wanda (ő a lány ufó-énje) közti kapcsolat, de ez az „egy testben két lélek” szitu gyakran inkább vicces, mint romantikus. Amikor az egyik srác megcsókolja Wandát, de a testében élő Melanie pofon vágja ezért, az engem inkább emlékeztetett egy Adam Sandler-féle mókázásra, mint egy poszt-Alkonyat-filmre. A százas zsepicsomagom száraz maradt, az pedig egyenesen komikus, ahogy az alkotók Melanie és Wanda vitáit megoldották. Melanie belső monológként van jelen, míg Wanda mindig élőszóban válaszol, így a vitáik sokszor az Én és én meg az Irén című Jim Carrey-klasszikust juttatták eszembe.

Itt mindenki jó

Szeretnék olyan világban élni, amilyen A buroké. Itt mindenki jó, és mindenki annyira önzetlen, hogy két pasi bármikor szívesen osztozik egy lány szerelmén (tutira elszabadulna a pokol, ha beállítanék a páromhoz azzal, hogy szeretnék bevenni egy harmadikat is állandóra…), az idegenek pedig némi győzködés után hajlandók feláldozni a fajukat az emberiségért. Alapból nemes szándékok vezérlik őket, mert a testünk elrablásával legalább megakadályozzák, hogy az emberek háborúkban irtsák ki egymást (milyen nagylelkűek). A burok egy kicsit még a szocializmus propaganda-híradóit is visszahozza: a túlélő, gabonaföldön dolgozó, izmos munkásemberek kontra technokrata, rideg, fehér egyenruhás idegenek képei jól megfogható elveket képviselnek. Nézőpont kérdése, hogy mindezt kedvesen naivnak vagy végtelenül bugyutának látom. Hajlok az utóbbira, de tartok attól, hogy majd meggyőznek az ellenkezőjéről.

Jeremy Irons: „Szeretem, hogy itt még van idő beszélgetni egymással”
A Másnaposok és Az éhezők viadala is folytatódik 2013-ban