Szabadidő

Tömeg a borfesztivál első napján

A hét végéig tartó Budavári Borfesztiválon az is jól szórakozhat, aki nem ért a borhoz. Szeretni azért nem árt…
Fotó: Bácsi Róbert
Fotó: Bácsi Róbert

„Szokássá váltunk” – hangzik a Budavári Borfesztivál szlogenje. Ebben ugyan van valami vészjósló, mivel alkoholról van szó, aggodalomra azonban nincs ok: a borfesztiválon ugyan lehet iszogatni, de nem valószínű, hogy innen indulnának azok, akiknek végül meggyűlik a bajuk a „borszokással”.
A kóstolgatás nem túl olcsó mulatság. A belépő 2500 forint, ami csak arra jogosít, hogy vásároljunk úgynevezett kóstolójegyeket, melyekkel a rendezvény területén lehet fizetni. Ebből a szempontból már a kapuban úgy éreztem magam, mintha a Sziget fesztiválon lennék: kétszer kell sorba állni azért, hogy valamit vásárolhassak. Értem én, hogy nem fogom visszaváltani a kóstolójegyeket és ez valakinek tök jó, de nekem rossz.

A karszalaghoz adnak egy poharat is, logósat, illetve egy nyakba akasztható bársonyszütyőt, ami arra való, hogy a poharat tartsuk benne sétálgatás közben. Ezt sokan használták is, ők úgy néztek ki, mint a kisiskolások, akiknek a nyakába akasztják a lakáskulcsot.

Miután túlestem a bejutáson, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy megfigyelhessem, ahogy egy fúvós hangszeren játszó utcazenésszel vitatkozik a biztonsági szolgálat, hogy menjen öt méterrel arrább, de nem ment, pont rám fért egy pohár bor. Az volt az előzetes elhatározásom, hogy most, most aztán megtalálom azt a bort, amit maradéktalanul szeretek. Talán illett volna egy kicsit előzetesen informálódni, akkor ugyanis nem lettem volna ilyen optimista. Annyi, de annyi stand volt szétszórva a Nemzeti Galéria körül, hogy határozott stratégia nélkül lehetetlen volt egyáltalán hozzákezdeni a borvásárláshoz.
Gondoltam, akkor legyen pezsgő, ott legalább tudom, hogy a kis választékból melyiket szeretem, és lobbiztam, hogy menjünk a pezsgősökhöz, de kísérőm úgy nézett rám, mint egy véres rongyra. Oké, akkor ez nem kúl. Végül valamelyik Bélánál (sok Béla volt, sajnos nem emlékszem a teljes nevére) vettünk királylánykát, amiről megtudtuk, hogy erdélyi szőlőfajta, illetve kadarkát. Előbbi szerintem oké volt, utóbbit viszont még vörösbor-rajongó barátom sem szerette. Lehet, hogy csak azért, mert általában nem jellemző, hogy a nem borszakértő ember kadarkát igyon, és ezért idegennek tűnik az íze. Utoljára kisgyerekkoromban hallottam ezt a nevet, amikor az egyik nagyanyám próbálta meggyőzni a másikat, hogy kóstolja meg, mert ez magyar specialitás. Nagymama 2 nem magyar, így azóta is csak német és francia borokat hajlandó inni, az aszúkat, amiket viszünk neki, pedig udvariasan megköszöni, majd elrejti a pincében és soha nem bontja ki. Nagymama 1 pedig vénségre hivatkozva nem iszik nyilvánosan, úgyhogy ennyit a családi borkultúráról, legalább nem kell magyarázkodnom,hogy miért nem tudom, melyiket szeressem.

Fotó: Bácsi Róbert
Fotó: Bácsi Róbert

Az első pohár elfogyasztása, illetve kiöntése után belenéztünk a Ghymes zenekar koncertjébe, ami pont olyan volt, amilyen egy Ghymes-koncert, leszámítva, hogy ülőhelyek voltak, és így az idősebbek, a fáradtabbak, illetve a spiccesebbek pihenhettek egyet. Ez azért fontos, mert a látogatók között elég sok volt a középkorú, sőt idősebb is. Nekik talán még fárasztóbb volt órákig borospohárral a kezükben császkálni, mint nekem. Az egész nagy tömeg folyamatosan mozgásban volt, és hiába állt meg az ember, mivel a látómezejében minden mozgott, úgy érezhette, mintha ő is mozogna. Nem, ez nem az alkohol hatása…

Fotó: Bácsi Róbert
Fotó: Bácsi Róbert

Vettem sajtot is. A gyártó kitett magáért, az összes fajta kapható volt, ami az éjjel-nappaliban szokott lenni. Mondjuk nem ezért mentünk, úgyhogy tovább vadásztunk még borokra, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. A baj az, hogy két deci után az ember már nem nagyon tudja megkülönböztetni az ízeket, én legalábbis nem tudom, bár az is igaz, hogy spiccesen inkább már nem is érdekel annyira. Nehezen tudom viszont elképzelni, hogy van olyan ember, aki nem köpködi ki a bort, és mégis meg tud inni tíz fajtából akár csak egy kicsi pohárral. Abszurdum, hogy az ember egy liter bor után képes legyen véleményt formálni valaminek az ízéről, úgyhogy feltételezem, hogy sokan olyan bort vittek haza, amire rábeszélték az élelmes borászok. Köztük is voltak egyébként olyanok, akik megfeleltek annak a képnek, ami a fejemben a borászokról él: barátságos, nagyon sokat tud és szeret beszélni a boráról, és magánfilozófiája is van hozzá. Voltak félénkebbek is, nekik maga a pokol lehetett az irdatlan tömegben kérdezősködő agyonparfümözött, felékszerezett élményvadász vásárló, de ők is türelmesen válaszolgattak. Lehet érdeklődni és tanulni. Ha valakinek van türelme hozzá és bírja az alkoholt, akkor érdemes is: egy ilyen túra után simán előadhatjuk, hogy értünk hozzá, mert annyi szakszót tanulunk meg, hogy már csak állítmányokat kell tennünk a mondatokba és máris megvan a borkritika.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top