Sting-szimfónia Sting karizmával

Amióta az eszemet tudom, Stinget már-már árulónak tartom, amiért a Police után úgynevezett igényes zenét kezdett el csinálni. Hallgattam, láttam a Bring on the night című filmet, de mégis csak rühelltem a levegős hangú greenpeace-es, tantraszexes énekest. Nem annyira, mint amennyire mondjuk Dieter Bohlent lehet rühellni (fogcsikorgatásig), de azért mégis.

Most viszont nem egyszerű lejönni erről a buliról. Immár ötödik órája várok arra, hogy beszámolhassak a Symphonicity koncertről, miközben ketten ülnek az asztalomnál és többek között azon vitatkoznak, hogy Sting jobb-e szólóban, vagy inkább mégis a Police az igazi. Ez a kérdés már elévült, hiszen a Police vagy ezer éve megszűnt, Sting pedig eljött Pestre, besétált a színpadra, és belekezdett az Every little thing she doesba.

Mi (Mici és én) pedig ráfeszültünk a dalra. Mert az első daltól kezdve már ment a koncert. Nem elkezdődött, hanem tartott. Stingnek, annak ellenére, hogy közel hatvanéves, az ingén keresztül is látszik a hasizma, ami több szempontból is jó. Egyrészt megmagyarázza, hogy miért énekel nemcsak hibátlanul, de nagyon hosszasan, egy levegővel, másrészt elég jól néz ki. Ennek következtében egyezményesen szerelmesek vagyunk. Mici mindig is az volt, én attól lettem, hogy Sting úgy énekel, hogy a karja csak úgy lóg a teste mellett, mintha rongyból lenne, és csak a hangjával operál. Volt, aki azt mondta erre, hogy Sting meztelen volt és érezte a hónaljszőrének az illatát. Vagyis a sok jóga biztos megtette a hatását, mert Sting tartása és teste egy jógaoktatóé, nem egy hagyományos szétcsúszott rocksztáré. Az ezt követő dalok, például az I hung my head vagy a Fields of gold már nagyrészt Sting szólókarrierjének dalai. Mindenki ismeri őket, eleget tanyáztak különféle slágerlistákon, viszont a szimfonikus átiratok jobbak, mint az eredetiek.

A zenészek érzik a Police-számokat, hál’ istennek nem úgy szólnak, mintha egyszerűen a gitárt, basszust és dobot behelyettesítették volna lantra, bőgőre és üstdobra. A hangszerelések komplexek: figyelni kell rájuk. Talán eddig azért nem szerettem Sting szólótevékenységét, mert nem jött be a finomkodó, túlbonyolított, seprűdobos-szaxofonos hangzás. Most viszont a legtöbb szám úgy indul, mintha valami Muszorgszkij-nyitány lenne, ezért többnyire csak az intro után ismerjük fel őket.

A kivetítőn a karmester, Sarah Hicks fenekét láthattuk többnyire, nyilván férfi volt az operatőr. Közepesen szép fenék, de örülünk neki, hogy táncolós hajas baba volt a karmester. A nevezett közepes fenékből a Budafoki Dohnányi Zenekar vonósai szerencsére kevesebbet láttak, mint a karmesteri pálcából, amit egyébként Sting a füle hegyével vagy tarkó-csakrájával Sarah-nak háttal állva is végig figyelt.

A szünet alatt, melyet magyar nyelven jelentett be, Sting minden bizonnyal elvégzett néhány jógagyakorlatot, elfogyasztott egy búzafű-koktélt, azután egy még feszülősebb pólóba öltözött. A második felvonás első számánál, a King of Painnél végre elkezdett beindulni a közönség is, ugyanis addig amolyan nyugat-európai, karót nyelt módon szórakoztak, mereven ülve a székben. Valószínűleg azért, mert a nézők nagyrészt harminc pluszos, derék polgárok voltak, akik elfáradtak az egész napos haszontermeléstől, vagy lövésük sem volt róla, hogy mi történik itt, mert nem számítottak rá, hogy Sting szimfonikus zenekarral érkezik, esetleg csak gátlásosan arra vártak, hogy helyettük valaki más kezdje meg az ovációt. Amikor viszont a reflektorok a színpad mellett a közönségre is pásztázni kezdtek, megmozdult a tömeg, és lassan felálltak az emberek a székükből. Kivéve a karzatot, úgyhogy a When we dance alatt ketten egymásra néztünk, hogy MOST, most lemegyünk innen és az első sorban fogunk csápolni, mert ennek a koncertnek AZ dukál. Mint az óvodások az ebédszünetben, kézen fogva rohantunk ki a helyünkről, kommandóztuk át magunkat szigorkodó biztonsági őrök pecsétgyűrűs, hájas kezén keresztül le, a küzdőtérre. Sikerült. Örültünk. Sőt, egyenesen boldogok voltunk. Annak ellenére, hogy betöltöttük a harmincat.

Mire átverekedtük magunkat a színpad elé, a földszinten már állva tomboltak az emberek a piros bársonyszékek között, négy ráadásszámot is kizsarolva.

A közönség tehát imádta a műsort, és Sting is imádta a közönséget: sok ezer koncerttel a háta mögött még mindig képes volt vagy nagyon örülni a színpadnak, vagy legalább is azt a látszatot kelteni. A Fragile végén egy kicsit melléfogott a húrokon, látszott rajta, hogy ez frusztrálja, úgyhogy fogta magát és egy szál gitárral eljátszotta a Message in the bottle-t. Tökéletesen. Mici úgy érezte, mintha Sting nappalijában állna, és ő nem akarná, hogy a házigazda elmenjen lefeküdni, hanem játsszon inkább, csak még egy kicsit. Na jó, de ő hozzámenne feleségül. Mondjuk, ha 55 alatt lenne, akkor én is.