Remélhetőleg jó néhány NLC-olvasónak ismerős már Fejér Zsófi, alias Sztyuvi, aki stewardesses blogjával szórakoztatja az egzotikus kalandokról álmodozó olvasóinkat. Kicsit elbeszélgettünk vele, hogy megtudjuk: ki ez a lány, aki ilyen szórakoztató bejegyzésekkel ültet minket a monitorjaink elé.

Sztyuvi CaféBlogja – egy légiutas-kísérő mindennapjairól »

– Miért lesz egy magyar lányból stewardess egy közel-keleti légitársaságnál?

– Korábban Londonban voltam pár hónapig, de ott nem találtam meg a számításaimat. A véletlenek sodortak a Közel-Keletre, előtte még a stewardesskedés gondolata sem merült fel bennem sohasem, jóllehet az utazás és repülés mindig is vonzott. Egy magyar álláshirdető portálon akadtam a légitársaságra, mely lelkesen toborzott a világ minden részéről fiatalokat, többek közt Budapestről is. Egy életem, egy halálom – gondoltam, én bizony belevágok, amúgy is környezetváltozásra volt szükségem (ekkor még Angliában voltam). Anélkül, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen korábban nem is hallottam még erről a légitársaságról, csak azon kaptam magam, hogy már felvettek és megvolt a kiutazásom dátuma is. A család és ismerősök álla leesett a bejelentés hallatán, volt, aki biztatott, volt, aki kétkedve fogadta a dolgot.

– Mi volt a munka legvonzóbb része?

– A Közel-Keleten működő légitársaságok nagy előnye (köztük az Etihadé is), hogy rendkívül kecsegtető feltételekkel vonzzák ide a külföldi munkaerőt a világ minden részéről. Míg más nemzetközi légitársaságoknál nincs lakás-hozzájárulás, transzport és különböző juttatások, addig az olajgazdag országok megengedhetik maguknak, hogy mindezt fedezzék a nekik dolgozóknak, könnyű megélhetést ígérve. És itt tényleg könnyű az élet, jóllehet sok mindenről le kell mondani. Eleve nehéz külföldön új életet kezdeni, pláne ha az más kultúrájú és vallású ország. Sok mindent meg kellett szokni, de idővel belejöttem. Az arab kultúra színes és sokrétű, a muzulmán vallás érdekes, de valahogy közel három év után sem tudok azonosulni vele, de talán nem is kell. El kell fogadni, hogy ez itt a Közel-Kelet, nem Európa, mások a szabályok, akinek nem tetszik, mehet, amerre jólesik.

– Mikor és miért lépett be az életedbe a blogolás?

– Blogot kezdetektől fogva vezetek, amióta kijöttem. Rájöttem, hogy egyszerűbb leírni az élményeket egy mindenki által hozzáférhető portálra, mint egyenként válaszolni a nekem címzett mailekre. Eleinte csak a családom és barátaim olvastak, aztán pár hónap elteltével kaptam visszajelzéseket számomra ismeretlen olvasóktól. Persze akkor hirtelen belém hasított, hogy talán zaboláznom kéne a fogalmazásmódomat vagy a témáimat, tekintve, hogy a „hallgatóság” nem belterjes, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme kozmetikázva írni, így minden maradt a régiben. Azóta sok hű olvasóm van, akik néha megkeresnek privátban, sőt olyanok is vannak, akik itt kötöttek ki, és azóta jó barátnőim, kolleginák.

– A blogod inkább afféle személyes napló, vagy próbálsz inkább az utazásaidra és a megismert konyhai világokra fókuszálni?

– Bejegyzéseim összbenyomásokon alapulnak, éppen aktuális kalandokon, sztorikon, utazásokon. Nincs előre eltervezett blog. Spontán ülök a gép elé és pötyögöm, ami eszembe jut. Legtöbbször erről az életmódról szól, a repülésről, a munkáról, az emberekről, illetve országokról. Persze teljesen szubjektíven. Szeretem a munkám, szeretek utazni, és a legtöbb országban van lehetőségem körülnézni. Nyilván például Frankfurtban már nem a felfedezés vágya vonz, hanem a rutinszerű élelmiszer-beszerzés (kolbász, virsli és társai), valamint az alváshiány bepótlása. Rendkívül élvezem például a gasztronómiai gurmandkodásokat. Sosem hagyom ki egy adott helyen, hogy jól be ne falatozzak, legyen az Korea, Kuala Lumpur, Dublin vagy Peking. Mindenevő azért nem vagyok, de hajt a kíváncsiság.



- Meddig folytatható ez az életmód?

– Ugyan még mindig lelkesen reppenek világról világra, érzem, ezt a munkát sokáig képtelenség csinálni. Szellemileg és fizikailag is erőt próbáló. Rengeteg pozitívum szól mellette, de az árnyoldalakat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Aki erre adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy tulajdonképpen rengeteget lesz egyedül és mindig úton. Időzónák, éghajlatkülönbségek, alváshiány, ezek mind-mind megtépázzák az ember fizikumát. A hangulat pedig rendkívül könnyen ingadozik. Lelkileg és fizikailag erősnek kell lenni, az elmével pedig nyitottnak. Amilyen könnyű munkának tűnik kívülről, annyira nem az. Legalábbis itt a Közel-Keleten.