Nézd meg ezt is: Club Rotation, avagy így alázzák meg a vidéki diszkókat »

Aztán eljött az utolsó alkalom, a végső randevú, és a forgatókönyvírók színt vallottak: ez a vége, ez az értelme, ennyit tudtunk és akartunk kihozni belőle. Elégedett voltál?
Attól függ – sorozata válogatja.

Olyan embert például nem igazán ismerek, aki elégedetten állt volna fel a Lost utolsó részét megtekintve. Nem sorolnám most a füstszörnytől az időutazásig azokat a kátyúkat, amelyek egyenként is elegek lettek volna a végzetes tengelytöréshez – lényeg a lényeg, a rajongók és érdeklődők többsége azzal állt fel a tévé elől, hosszan vakarva a fejét a purgatóriumi templomban idült mosollyal várakozó főszereplőket nézve, hogy „na, hát ez mégiscsak egy nagy hülyeség volt”.

Hamarabb, de ugyanilyen csúfosan állt bele a földbe a kis testvér, a FlashForward. Gondoljatok bármit, én alapvetően minden okos ötletnek drukkolok, itt sem volt másképp. Annyira újszerű, ötletes, képi világában és a castingban is minőségi rajtot vettek; szégyen, ahová a vége kifutott. Lehetett volna (például a Dextert feszítő, legfontosabb kérdéshez hasonlóan) akár mélyfilozófiai kérdéseket boncolgatni a predesztináció és a szabad akarat problémája kapcsán, de lehetett volna egy jó sci-fi akciót is csinálni belőle, húzós akciójelenetekkel, látványos képi világgal. Ehhez képest egyszerre bicsaklott a tartalom és a forma: nincs igazi válaszunk az ájulásos problémákra, de az akciójelenetek is kb. oda futottak ki, mint mikor Zsolt, Géza és Zsófi bohóckodik a pisztollyal az erdőben.

FlashForward

Apropó, magyar sorozatok! Emlékeztek a Szomszédok végére? Én nagyon vártam, hogy Horváth Ádám betartja az ígéretét, miszerint ha kaszát kap a sorozat, az utolsó részben felrobbantja mind a négy gazdagréti lakást – nehogy valami kontár folytatni akarja. Ehelyett ő maga kontárkodta el a végét, amikor is az összes főszereplő felszáll egy buszra, hogy elmenjek egy kastélyba valami önellátó nyaralásra, ahol az erdész majd kertészkedik, a fodrász levágja a hajukat, Jutka meg nyilván szépeket énekel. Sőt, az utazás egy szerepjáték lesz, ahol mindenki új identitást kap, mint a tanúvédelmi programban, új névvel, amit bele is mond a kamerába – ez a karaktert játszó színész valódi neve.
Halló, főnök úr, mi a túró ez? A frankó, valóságszagú, csirkeaprólékos meg taxisofőrös meg iskolai évnyitós évek után mi ez az elborulás? Értem én, hogy valahogy be kell zárni a boltot, de így? Hát akkor már inkább robbantunk volna tényleg.

Sokszor önmagában az időmúlás, azaz az a tény, hogy a sorozat túlélte saját halálát, már csak rossz befejezést tesz lehetővé. Hát le lehet-e jól zárni egy olyan, szingli csajokról szóló sorozatot, ahol az izgalmas alaphelyzetet, miszerint „kéne már egy pasi, komoly társ, akivel le tudom élni az életemet”, egyszerűen túlhúzzák, a szereplők pedig (dacára a legmodernebb retusálóprogramoknak és kozmetikai-sebészeti csodaszereknek) ráöregednek a figurára. A 44 éves Carrie Bradshaw már nyilván nem leendő gyermekei apját találja meg (hosszú kínlódás után) Mr. (John) Big személyében, de legalább a szerelmével élhet, és az ötvenes, jó karban lévő, a huszonéves pasival is elbíró Samantha is lehet vigasz sok-sok középkorú nőnek – ha ennyiben hagyták volna jó hat éve a sorozatot, nem is szerepelne a listámon. De könyörgök, két mozifilmet csinálni, az utóbbit a már menthetetlenül néni, hovatovább korkedvezményes nyugdíjra jogosult főszereplőkkel?! Ha az utóbbit is a lezárásokhoz számítom, akkor leszögezhetjük: a Szex és New York az egyik legméltatlanabb, legkínosabb befejezést kapta a kultsorozatok közül.

Szex és New York 2.

Ugyanakkor szerencsére az is gyakori élmény, hogy úgy állok fel a fotelből, hogy egyszerre gyászolok, mert vége van, és örülök, mert csodálatos, okos, nívós vége lett a sorozatnak. A Drót (The Wire) például ilyen lezárást kapott annak idején: azt a világot, amelyet az első évadban építeni kezdtek, egyszerre zárja le, szünteti meg és teremti új formában újjá az utolsó epizód. Körbeér, ciklusba fordul, megmagyaráz, és magasabb szintre emel azzal, hogy a fontosabb karakterek megjelennek az előző évadban megismert, a gettóban szokásos módon túl hamar felnövő gyerekek alakjában. Egyszerre logikus és mégis mellbevágó a szükségszerű metamorfózis.

Becsülettel ment el a Harmadik műszak is, bezárva a felrobbantott rendőrséget (ugye-ugye, Horváth Ádám, gyáva népnek nincs hazája), és szintúgy szépen búcsúzott a Vészhelyzet, az utolsó évadban fontos visszatérőkkel, de az utolsó pillanatig is komolyan vett, új belépőkkel.

Vészhelyzet

Az utolsó epizód, a végső üzenet, a  lezárás egy, a végjátékban döcögő sorozatot is felemelhet, és büszkén vihet az elmúlásba – ugyanakkor képes arra is, hogy jól pofán verje a várakozásokkal teli rajongót. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: amíg nem fújták le a meccset, még bármikor eshet egy (ön)gól, amíg nem pörög le a végső stáblista, még el lehet szúrni. És ha rossz, ha nagyon rossz, akkor úgy érzed, hogy éveket loptak el az életedből, hogy azok a szerda esték pocsékba mentek, hogy minek néztem évekig, ha ez a butaság a vége?

Tipp: a Hivatalos néző korábbi tévékritikáit összegyűjtöttük egy blogba. Itt olvashatod! »

Tévéműsor a neten: www.nlcafe.hu/tvmusor »