Legfeljebb az elődről, ahol ugyanígy gügyögött a főszereplő kisgyerek, közölvén, hogy „én majd főzök vacoját”. Az is zacskós cucc volt – igaz, ott egy idő után muszáj volt a jelenet végét újraszinkronizálni, immár beszédhiba nélkül megismételve az üzenetet, akkora volt az elutasítás. A jelek szerint viszont most beleállnak az akcióba: hiába a Facebookon létrejövő, „omlószellenes” csoportok, hiába a népharag, marad a reklám. De ne tévedjünk: a megrendelő szempontjából annál jobb nem is történhet egy reklámmal, mint hogy mém lesz belőle, köztudomású, mindenki által ismert és valamilyen módon megítélt jelenség.

Ha azt mondom, hogy bikicsunáj, szintén mind bólogattok (oké, kivéve azt, aki majd most is leírja, hogy nem néz tévét, legfeljebb természetfilmeket, meg kézilabdát „a bekarikázott hármason”, jaj, hát ő még a csatorna nevét sem tudja, annyira nem néz tévét). Pedig a bikicsunájos embernek sem foglalják le a Zeneakadémia nagytermét, esetében is az váltotta ki az országos hírnevet, hogy nevetségesen rossz volt, amit művelt.

A reklámok pedig már régóta nem csupán tetszeni akarnak. Elég az is, ha utálod; a lényeg, hogy viszonyulj hozzá, ismerd és emlegesd, épüljön be. Ha szeretetre méltóak akarnának lenni a tévés reklámok, akkor például biztos nem üvöltenének az arcomba. Az egyik pillanatban még fojtott hangú, érzelmekkel teli párbeszéd az esti filmben, a másikban pedig ájsz-ájsz pingvin.

Úgy fel tudnám rúgni azt a nyomorult kispingvint, hogy költöző madárnak néznék, ívben szárnyalva Afrika felé.

Hogy is lehetne a reklám a barátod? Jóban vagy azzal, aki a kedvenc sorozatodat megszakítva közli, hogy nem mehetsz ki a közelgő nyáron a strandra bikiniben, mert kövér vagy? Barátnőd neked az a nőszemély, aki szerint büdös vagy, és csak ez a dezodor menthet meg attól, hogy a villamoson orrbefogva meneküljön előled a többi utazó?

Nekem se a haverom, aki a lenyugvó nap erejével magyarázza, hogy impotens vagyok. Sőt, az se, aki szerint sörrel-focival távirányítható zombi lennék, ez a sör, az a csapat, esetleg amaz a női dekoltázs csinál belőlem nyálzó szájú idiótát.

Tőlem aztán mondhatod úgy, hogy omlósz. Meg azt is, hogy az orrodat is tisztíccsa. Nem adok a szavadra, nem vagyunk mi haverok. Sőt, azt a szívességet sem teszem meg, hogy túl sokat dühöngjek azon, hogy már megint milyen ostobának nézel.

A reklám érzelmeket akar kiváltani belőlünk. Nem az a rossz reklám, amitől dühös leszel, hanem az, ami hidegen hagy. Ezért hangosabb, pörgősebb, színesebb, mint akár a film, amit megszakítottak vele. Ezért kerül néha többe az a félpercnyi reklám, mint a tévésorozat adott része, ami közben benyomták.

Hogy ugyanakkor ne legyen annyira sötét a kép, azt is tegyük hozzá: voltak és vannak kifejezetten jó reklámok is. Pár éve az egyik sörmárka forgatott kis szkeccseket négy sörivó fickóval, friss, vidám, valóban vicces jeleneteket. Sőt, Száraz Dénes „hazafias” vallomása arról, hogy ő „így szereti” Magyarországot, szintén sokáig volt toplistás nálam – kár, hogy aztán láttam a kanadai eredetijét is. Más reklámok meg hihetetlen képi világgal szórakoztatnak: százezernyi színes labda pattog végig a nagyvárosi utcán, gyönyörűen fényképezve; megnézném akkor is, ha nem reklám, hanem valamiféle művészi közjáték lenne. És ott vannak aztán a jól használt versek. Innen küldöm köszönetem, elismerésem, hálám annak a kreatívnak, aki a reklámügynökségi brainstormingon a mellvillantós, üvöltős, beszédhibás főszereplővel forgatandó reklámötletek viharában felvette, hogy esetleg felolvashatnák Szabó Lőrinc egy versét. És megcsinálták, és nagyon-nagyon jó lett, és most végre van olyan reklám, ami után nem vacakul (azaz nem kövérnek, impotensnek, büdösnek, csórónak vagy szimplán csak dühösnek) érzem magam, hanem verset, emberek, egy reklámozó pénzén verset hallok főműsoridőben!

Utálod a reklámok nagy részét? Én is. De akkor ne segíts nekik, ne terjeszd, ne átkozd, ne tiltakozz. Kapcsolj el, felejtsd el – és többet tettél a nyugalmad érdekében, mint bármely más úton. A reklám az ára, hogy tévét nézhess, ezért amíg kereskedelmi televíziózás van, addig reklámok is lesznek. Az viszont csak a te döntésed, hogy mit engedsz be belőlük, mennyire hagyod, hogy felbosszantsanak. Ez a gyenge pontjuk, ezért lesznek egyre harsányabbak, ezért lökik egyre magasabbra az ingerküszöbödet. A fejedbe ugyanis nem tudnak betörni, a távirányító mindvégig nálad van – és ezért van állandó bizonytalanság a rendszerben, ezért olyan labilis a reklámszakma fundamentuma.

Úgy is mondhatnám, hogy omlósz.

Tipp – tévéműsor a neten: www.nlcafe.hu/tvmusor »