Három nap, három város

Fekete gondolák városa – Velence

Aki még nem járt Velencében, annak egyszer mindenképpen látnia kell ezt a különös, már-már mesebeli várost. Utak helyett – mint testben az erek -csatornák kacskaringóznak a házak között, és nyújtóznak a tengerig.

Nincs autó, busz vagy bicikli, viszont mindenhol lüktet az élet: a csatornán csónakok – a legnevezetesebb és a legtöbb a fekete gondola -, a csatornák fölött viszont ezernyi hídon áramlik a sok nézelődő. Életünkben nem lépcsőztünk annyit, mint Velencében, de észre sem vesszük, mert annyi a látnivaló, ami rabul ejt.

Akkor sem érdemes kétségbeesni, ha a tábla mindkét irányba ugyanazt a látnivalót említi.

Szinte napokat lehet itt úgy bolyongani, hogy mindig újabbnál újabb részleteit fedezzük fel a városnak. A zegzugos utcákon teljesen elveszítjük a térérzékelésünket, ilyenkor érdemes a házfalakra erősített sárga táblák iránymutatását követni, amelyek a nevezetességekhez – a Canal Grandén átívelő Rialto-hídhoz vagy a Szent Márk térre – vezetnek. Akkor sem érdemes kétségbeesni, ha a tábla mindkét irányba ugyanazt a látnivalót említi.

A Szent Márk teret a város legnevezetesebb emlékművei ölelik körbe: itt láthatjuk a híres Óratornyot, és

hatalmas bátyját, az eget karistoló Harangtornyot, a Szent Márk-bazilikát és a Doge-palotát. (A Doge-palota másik oldalán pedig a Sóhajok-hídját.) A tér tenger felőli nyílásánál két hatalmas gránit oszlop áll, amelyeket még az egyik keresztes háborúból Michieli doge hozott. Ötven évnek kellett eltelnie, mire egy ügyes mester fel bírta állítani a robosztus oszlopokat, és az örvendő doge megengedte, hogy a mester maga válassza ki jutalmát. Abban az időben tiltott volt a szerencsejáték, és a szemfüles mester kérése nem volt más, minthogy a két oszlop között játéktanyát tarthasson fent. Mivel ígéretről volt szó, nem lehetett mit tenni, és a városi tanács sokáig tűrte, hogy orra előtt bűnös üzelmek folyjanak, egészen addig, amíg az egyik tanácstagnak eszébe nem jutott, hogy a kivégzettek holtestét a két oszlop közé akasszák fel. Erre persze a játékosok elszéledtek, sőt, a babonás velenceiek még most is kerülik a térnek ezt a részét.

Vacsora Veronában

Veronáról először mindenkinek Shakespeare Rómeó és Júliája jut eszébe, és természetesen kíváncsi Júlia erkélyére. Ennek megfelelően itt mindig sok turistába ütközünk, sőt, Júlia bronzszobrának mellét már fényesre simogatták a mohó férfikezek, a kapubejárónál pedig a legtöbb szerelmes otthagyta kézjegyét. Júlia sírja is Veronában található, viszont ha már sírokról van szó, sokkal érdekesebb látnivaló a Scaligeri-sírok. A veronai Scaligeri család történetét bemocskolta a testvérharcokban ontott vér, és most „kővé dermedten” fekszenek a S. Maria Antica templomának tenyérnyi udvarán.

Már az Aréna tetejéről is ízelítőt kaphatunk a város háztetőiről, viszont ha megmásszuk a ciprusokkal szegélyezett utat a Castel S. Pietróig, akkor madártávlatból csodálhatjuk a várost. A Ponte Pietra lábánál nagyon finom fagyit lehet venni, érdemes megkóstolni, viszont ne felejtsük el, hogy az olasz fagylaltgombócok sokkal nagyobbak, mint az itthoniak.

Pár perccel múlt este hét óra. A turisták nyüzsgésétől távol, egy csendes utcában találunk rá az étteremre, az étlapot kézzel írták, természetesen olaszul, és a pincér sem beszél angolul. Fáradtan ülünk le a rusztikusan kopott, sötét asztalhoz. A pincér éppen akkor teszi az asztalra a vázaként funkcionáló borosüveget egy szál rózsaszín gerberával, képeket akaszt a ház külső falára, és vidáman köszönget az arra elhaladó embereknek. – “Ciao Giuseppe! Ciao Alfredo!” Alig telik el tizenöt perc, máris minden asztal zsúfolásig telik helyiekkel. Mivel kevés a hely, ezért a mi asztalunkhoz is odaül három idős férfi, akik deci fehér bor mellett széles mozdulatokkal beszélgetnek, sőt, kedvesen hozzánk is beszélnek, és az sem zavarja őket, hogy egy kukkot sem értünk vidám szóáradatukból. Az étlapról kiválasztunk egy szimpatikus betűhalmot, majd kíváncsian várjuk, mit hoz ki a pincér. Miután bebefejeztük a vacsorát, sokáig üldögélünk és élvezzük a zsibongást.

Diákok városa – Padova

Távolról úgy tűnik, mintha a két templom, a S. Giustina és a S. Antonio ikertestvérei lennének egymásnak, de a figyelmes szemlélő gyorsan túljut a sok kupola nyújtotta hasonlóságon. A helyiek csak Il Santo, azaz Szent néven emlegetik a S. Antonio templomot, amely előtti tágas téren áll Gattamelata lovasszobra. Valószínű, hogy zsoldosai nevezték el „hízelgő macskának”, mert a keresztségben a hadvezér az Erasmo de Narni nevet kapta. Innen rövid séta a Botanikus kert, amelyet 1514-ben alapítottak és a világ legrégebbi ilyen jellegű kertje.

Padova legszebb része a Prato della Valle. Innen jól látszanak mindkét híres templom kupolái, de a szemet mégis jobban kápráztatja a kék ég, a zöld fű, az apró patak és a körülötte futó hófehér, híres padovai diákokat ábrázoló szobrok. Galilei, Dante, Ariosto és Tasso lábánál üldögélnek, olvasnak, ebédelnek vagy éppen szerelmesen bújnak össze a mai padovai diákok. A Prato della Valle ad helyet a szombatonkénti piacnak is. A külső ovális gyűrű mentén autók sorakoznak, és kereskedők kínálják portékájukat. Jól megfér itt a citromfa a bazsalikommal és a boglárkával.