Az operaház fantomja

Nézem ezt a klasszikus musicalt, ami telt házakat vonzott mindenütt a világon, és őszintén szólva nem értem a siker titkát. Lehári dallamok, nagyoperett-feeling, mintha nem is egy rémmesében, hanem valamikor a boldog békeidőkben az Osztrák-Magyar Monarchiában, Sissy és Ferenc József korában volnánk.

A film zenéje felett egyszerűen nem tudok napirendre térni: tényleg az az Andrew Lloyd Webber írta volna Az operaház fantomját, aki a Macskákat és a Jézus Krisztus Szupersztárt is jegyzi? Persze a szándékot érteni vélem, az opera falai között játszódó zenedarab operai műfajokban csendül fel: a vígoperai részletek, a balettkarral súlyosbított táncbetétek és áriák; a különböző zenei műfajok azonban sehogy sem illeszkednek a számomra leginkább szinti pop benyomását keltő fő motívumhoz, konkrétan szenvedek, mikor a vezérdallam vissza-visszatér.

És akkor magáról a rendezésről még nem ejtettünk szót – Gaston Leroux gótikus horrorjának a lényege az operaénekes hősnőnek (Christine) a rémisztő küllemű, ám zenei tehetséggel megáldott fantom és a vonzó megjelenésű Raoul közötti tipródása. A két férfi az árnyék és a fény, a fekete és a fehér, a tudattalan és a szuperego, a szörnyeteg és a szép, az ördög és az angyal (és még ragozhatnánk). Tét Joel Schumacher filmjében azonban nincs: a fantomot alakító Gerard Butler nemhogy nem ronda, de ami kikandikál belőle az álarc mögül az egyenesen szép, vetélytársa, Patrick Wilson nyálas szépfiú mellette, nem értem, a hősnő miért is tanácstalan.





Egyetlen reményemet a kulcsjelentbe vetem – ha majd lekerül az álarc, valószínűleg a szívemhez kapok, és megértem Christine-t (Emmy Rossum) – ám, miután minden elképzelhető borzalomra felkészülök, kicsit csalódottan szemlélem a maszkmesterek nagy művét: az összeaszott pirosas fél oldal, a kis kopaszság csak növeli Butler csáberejét.

A film jól indul pedig – az árverésre bocsátott operaházban vagyunk, ahol a jelenlévők körében húzzák magasba a hajdan tragédiát okozó leszakadt kristálycsillárt. Ahogy a robosztus lámpatest egyre feljebb emelkedik, a fekete-fehér kép színesbe vált, és elkezdődik a történet. Az ötletes kezdést azonban közhelyes megoldások és Butlert leszámítva nem túlzottan meggyőző színészi alakítások követik.

Próbálom fanyalgásomat még magam előtt is menteni, és azzal magyarázni, hogy először találkoztam a világhírű musicellel, de aztán eszembe jut, hogy a Chicagót is akkor hallottam-láttam először, amikor a filmváltozat a mozikba került, mégis maradandó élményt jelentett.
A hiba talán nem az én készülékemben volt.

Rozi étvágya a film alatt: