Kedves Soma!

Szeptemberben ismerkedtem meg egy internetes játék közben egy indiai fiúval. Nem társkeresés céljából kezdtem játszani, általában nem is használom az ezek mellett található chat funkciót, de valamiért vele elkezdtünk beszélgetni, és rokonszenvessé váltunk egymás számára. Egy idő után szokásunkká vált minden este pár órát csevegni. Nekem egyre jobban megtetszett, egy idő után egész nap csak azt vártam, mikor „láthatom”, addig nem is tudtam koncentrálni a feladataimra. Tökéletes függőség. Tulajdonképpen szépen beleszerettem.

Tudni kell rólam, hogy a végletekig racionális vagyok – bármit túlelemzek. Az utóbbi két hónapban szépen lehűtöttem magamat: elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben személyesen találkozzunk. Őrületesen messze vagyunk egymástól, gyökeresen más a kulturális hátterünk, mindketten tanulunk még – én 24 vagyok, ő 23 –, és a repülőjegy képtelenül drága, hogy mást ne is említsek. Ez a két hónap nehéz volt: bár továbbra is vártam a beszélgetéseket, megmaradt számomra elérhetetlen, vonzó férfinak, mint Brad Pitt és társai.

Ám ekkor, egy igazán hosszúra nyúlt beszélgetés vége felé megkérdezte, hogy ha közelebb laknánk egymáshoz, volna-e kedvem jobban megismerni. Erre őszintén azt feleltem: igen. És kiderült, benne ugyanaz játszódott le, mint bennem, csak két hónap késéssel. Azt mondja, szeret, és minden vágya, hogy minél hamarabb találkozzunk. Örülne, ha a találkozásunkkor nem lenne senkim, de azt nem akarja, hogy ne is keressek…

Teljesen skizofrén ez a helyzet. Ezt az ügyet lezártam magamban érzelmileg, és félek újra kinyitni. Mondhatnád, jól teszem. De tényleg? Most elhalmoz a szeretetével az internet adta szűk korlátok végső határáig. Amikor pedig azt írom neki, hogy hiányzik, az igaz is, meg nem is. Tudom, így lenne, ha engedném, de nem engedem. Nyomorúságos, hogy addig sem bírom „élvezni” ezt a helyzetet, amíg lehetne, de lezárt a biztonsági szelep, én pedig hazugnak érzem magamat. Azt szeretném, ha hamarosan találkozhatnánk, és kiderülne, van-e számunkra jövő – ami nem lehetséges. Ha elfogadom ezt, akkor meg azt szeretném, ha találna egy derék indiai lányt, és újra barátként beszélgethetnénk.

Remélem, van valami tanácsod, útmutatásod, hogy tulajdonképpen mit csinálok, és miért, mert furcsamód ez lenne a kérdésem.

Köszönettel:

Nóra

Kedves Nóra!

Számomra elsőre az derült ki a leveledből, hogy igen kevés tapasztalattal rendelkezhetsz.

Ezt azért mondom, mert ha kapcsolatokban, érzésekben, eseményekben gazdag életed, életetek lenne, akkor ez a helyzet ki sem alakulhatott volna. Ha valaki egy több ezer kilométerre levő emberrel kezd el napokon, heteken át órák hosszat beszélgetni, akkor az azt jelenti, nincs elég hús-vér élet a mindennapjaiban.

Hol vannak a barátaid, barátnőid? A teázók, az edzés, a kerámia- vagy táncóra, mozi, színház, esti kocogás, az új klubok és táncos helyek, előadások, jógaórák, a hajnali séták? Nekem ez a kapcsolat olyan, mintha valamiért mind a ketten kimenekültetek volna a valóságból.

Ahelyett, hogy a saját környezetetekben lennétek jelen, és abból a több ezer, sőt több százezer emberből néhányat kiválasztva létesítenétek kapcsolatokat, inkább a gép mögé bújva, annak biztonságos takarásában élitek meg a virtuális szerelmet.

Nekem az egésznek menekülésíze van. Egy 23-24 éves embernek a munka után még órákon át a gép előtt ülni, hát, ne haragudj – vagy felőlem akár haragudhatsz is –, szerintem ez édeskevés. Ültök a gép előtt, és virtuálisan éltek. Vetítetek mind a ketten, nyomjátok a saját belső mozitokat, tele illúzióval. Honnan is tudhatnátok, hogy egymáshoz valók vagytok? Sosem szagolt a hajadba, nem vett a karjába, egy napot nem töltött veled! Nem beszélve a „passzent” törvényéről, ami alapvető egy párkapcsolatban. (Ifjabb koromban hónapokig udvarolt egy fiú, már egészen forró volt köztünk a levegő, ami az első szex után azonnal ki is hűlt…)

Mindenképpen ajánlom, hogy menj el egy családállításra. Járj utána, miért félsz a jelenben megélni egy reális kapcsolatot, és miért mentél bele egy ilyen el- és kimenekülős illúzióba.

Lehet, hogy te azt szeretnéd, „ha hamarosan találkozhatnánk, és kiderülne, van-e számunkra jövő”, de ez nem a valóság! Az első találkozáskor csak elképesztően ritkán derül ki, hogy van-e a két fél számára jövő. A sok-sok jelenből lesz egyszer csak múlt, ami egy idő után sejtethet valamiféle lehetséges jövőképet, de ehhez jó néhányszor együtt kell lenni. Ez csak úgy lehetséges, ha az egyikőtök úgy dönt, kimegy a másik országába egy időre, mert tényleg érdekli a másik, de ez sem a gép mögött ülve fog megtörténni.

Sok-sok erőt és éberséget a döntéshez!

Soma Mamagésa