Kedves Soma!

Évtizedekig boldogan éltünk a férjemmel, ám egyszer csak viszonya lett egy 30 éves nővel, majd vásárolt magának egy garzonlakást, és elköltözött tőlem. Noha rendben volt a családi és a szexuális életünk, megalázottan, dühödten beadtam a válókeresetet. Mindent, ami szép és közös volt, maga mögött hagyott. Először azt hittem, ez csupán egyszeri fellángolás volt, de most már tudom: az esze ment el.

A harmadik nője annyi idős volt, mint a közös lányunk – akkor azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet. De jött! Jelenleg épp egy 17 éves barátnője van, aki miatt szoláriumokban égetteti le a bőrét, edzőtermekben szuszog, és a Hajógyári-szigeten ugrál a diszkókban. Mindezekhez úgy öltözik, mint egy idétlen kamasz, és rockkoncertekre jár, mint 20 éves korában. Jóval túl az 50-en baromi jó srácnak titulálja magát, én pedig a szégyentől nem tudok a családom és a barátaink szemébe nézni. Sem az unokájára, sem a lányára, sem az életkorára, sem rám nincs tekintettel.

Szeretem őt, hiszen vele éltem le az életem nagy részét, azonban a családi békét csak látszólag tartjuk fenn. Ragaszkodik a vasárnapi ebédjeihez, ragaszkodik hozzám, én pedig cefetül érzem magam. Minden látogatásakor dühöt és csalódottságot érzek, és egyre nő bennem az értetlenség. Ha faggatom, annyit mond: tudja, ezért nagyon meg fogja büntetni az Isten, de nem tehet róla, ezt kell tennie. Hiába hozok fel észérveket – nagy korkülönbség, fiatal lány kontra idősebb férfi kapcsolata az anyagiakért –, meg sem hallja. Egyik fülén bemegy, a másikon meg ki.

Képtelen lennék egy újabb férfiban megbízni – és már benne sem. Ha az én férjem sok év után képes volt meghülyülni, akkor a többi sem lehet különb… Nem értem, mi ez az egész, helyrejön valaha is az esze egyáltalán? Te hogy látod kívülállóként?

Üdvözlettel:

Krisztina

Kedves Kriszta!

Nem tudom, mi mehetett végbe a férjedben, hogy ezt tette, de nem hiszem, hogy elment volna az esze. Nem gondolom, hogy ennyiért valakit elmeháborodottnak lehetne nevezni. Inkább elmesélek egy történetet – amely beugrott a leveled olvasásakor – egy párról, akik fiatalon kerültek össze. A férj 20 évig mintaapa és -férj volt, ám egyszer csak „megbolondult”. Csapot-papot otthagyva lelépett a családjától, elköltözött a fiatal szeretőjéhez. Ám az asszony megértette a férfit, visszavárta, és a férfi másfél év után vissza is költözött hozzá. Szerintem az, hogy egy férfi végleg elhagy egy nőt, sokszor a nőn, az ő bölcsességén múlik. Nem tudom, hogyan éltetek, de tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket:

• Mennyire hagytatok magatoknak/egymásnak teret, szabadságot?
• Mennyire élte meg a férjed kamaszként a lázadást, a szülőkről való leválást?
• Mennyire hozott a férjed önálló döntéseket, illetve mennyire alkalmazkodott másokhoz?
• Mennyire voltatok őszinték az érzéseitekkel kapcsolatban magatokhoz és egymáshoz?
• Mennyire fontos számodra, hogy a környezetetek hogyan ítél meg benneteket?

Ezek mind közrejátszhattak a férjed döntésében, aki, ha nem így határoz, akár súlyosan meg is betegedhetett volna – remélem, kiveri a fejéből azt a buta gondolatot, hogy ezért megbünteti az Isten. Ha valóban szereted a férjed, és nem csupán birtoklod, akkor ezt mondd el neki!

Nem is értem, hogyan mernek, miként képesek emberek egy másik emberről, egy másik lélekről úgy gondolkodni, hogy a gondolkodását, érzéseit birtokolják? A férjed sem úgy gondolkodott, ahogy azt te szeretted, elvártad volna? Be is adtad a válópert, ahelyett, hogy türelemmel, szeretettel és nyitottsággal utánajártál volna, mi játszódott/játszódik le benne, hogy még Isten büntetésétől félve is megteszi, amire belső hajtóerői kényszerítik.

Azt írod: „a szégyentől nem tudok a családom és a barátaink szemébe nézni”. Lehet, hogy a párod eddig is túl sokat volt másokra tekintettel, és besokallt. Te pedig olyan vak voltál, hogy nem vetted észre: a férjed évek óta elfojt. Magatokkal, egymással sem voltatok őszinték. Ezenkívül nem értem: az ő döntése miért a te szégyened? Neked csak magad miatt kell restelkedned, amiatt, hogy az elmúlt évtizedek alatt nem tudtatok egymáshoz nyíltak és őszinték lenni. Amit a férjed tett, csak olyankor történik meg, amikor a felek látszólag élnek jó házasságban, a lelkük pedig meg sem hallja egymást.

Az, hogy a párod szoláriumozik, edz és diszkózik, egyáltalán nem rossz, bár úgy tűnik, van némi identitászavara – amely bizonyára eddig is megvolt, csak most jött ki. Ez egy életkori szereptévesztés, de vajon a jó férj és jó apa szerepe eddig mennyire volt az övé? A te dühöd és csalódottságod valódi oka az, hogy a férjed nem tudta ezt a szerepet végigjátszani. Ráadásul úgy tűnik, valami kimaradt a párod életéből, hogy ezt most kell megélnie. Én kifejezetten hibának tartom, ha egy tizen-, huszonéves nem bulizik rendszeresen. Ez később is fontos, csak idővel ritkul erre az igényünk.

Másrészt: egyetlen emberrel úgy leélni az életet, hogy hűségben maradva végig kívánd, és működjön a szexuális életed is… – én még ilyet nem láttam. Az emberek zöme gyermeteg illúzióban él a „boldogsággal” és a házassággal kapcsolatban. A kínai nyelvben a krízis szót két jel jelöli: az egyik a veszély, a másik az esély. Veszély annak, akiben nincs elég tudatosság és énerő. Esély annak, aki elég bátor és tudatos ahhoz, hogy szembenézzen a kendőzetlen valósággal, és megértve azt, továbblépjen. Ti most kaptatok egy esélyt.

A beszélgetéseitekhez sok-sok erőt, éberséget, bátorságot, őszinteséget, önismeretet, szeretetet kívánok!

Soma Mamagésa