Gyereket, de kitõl? A páromtól vagy a szeretõmtõl?

Kedves, drága Soma!

28 éves vagyok, dolgozom, főiskolára járok. Van egy párom, akivel tíz éve együtt élünk. Az igazság az, hogy úgy érzem, sosem szerettem őt igazán. Nagyon fiatal voltam, szinte gyerek, mikor összebútoroztunk, és mindig tudtam legbelül, hogy valami nagyon hiányzik. Sok mindent megéltünk együtt. Meghalt az anyukája, az apukája, a nagymamája – nagyon fiatalon maradt „árván”. Gyakorlatilag az egyetlen, akije maradt a családjából, a bátyja. Tudod, nagyon furcsák ők… Valahogy látom rajtuk, hogy nem kapták meg azt a szülői gondoskodást, szeretetet, amit továbbadhatnának. Rengeteget dolgozik, tényleg mindenünk megvan, és meg is tesz mindent azért, hogy meglegyen. Nem csavarog, nem iszik, nem „nőzik”. De mégis, az a nagy kérdőjel ott van évek óta. Joggal kérdezed, akkor miért voltam/vagyok mellette? Nem tudom. Talán gyávaságból, kényelmességből, sajnálatból, hiszen tudom, hogy nem számíthat rajtam kívül senkire, de lehet, hogy csak magamnak magyarázom ezzel a pipogyaságomat. Nos, igen. És most jön a lényeg.

Négy évvel ezelőtt megismerkedtem egy férfival. Aranyos volt, rajongott értem, és megtörtént: elcsábított. Nős és két gyermeke van. Nagyon beleszerettem, és ami talán még ennél is fontosabb, megváltoztatott. Bölcsebb lettem és jóságosabb. Imádom, falom a szerelmét, mert sajnos az évek hiába telnek, mi őrülten ragaszkodunk egymáshoz. Idősebb nálam majdnem tíz évvel, de úgy érzem, minden megtaláltam benne, amit kerestem, ami hiányzott.

Órákat beszélünk telefonon naponta, és bár találkozni nem sokat tudunk, de olyan közel vagyunk egymáshoz, annyira közel, hogy vele fekszem és vele ébredek mindennap. Szeret, imád, de ott van a két gyermek, és tudod, megértem. Felelősség, amelyet nem hagyhat maga mögött. Sokat gyötrődünk… Látom rajta, érzem magamon. Megviselnek az évek, ahogy telnek tehetetlenül. Jönnek a karácsonyok, a nyári szünetek, a nyaralások, és mi külön vagyunk, ráadásul mással. Nagyon nehéz. Néha üvölteni tudnék a világba, annyira fáj, hogy ilyen igazságtalanul alakult. Most már mennék innen, de hova… Hozzá nem mehetek, máshova már nem vágyom. Sírok sokat. Néha szólni sem tudok a szerelmemhez, néha bántom, okolom, és nem akarom… Aztán látom, szeretem és érzem, hogy mindennél jobban szeret engem. Így telnek a napok, az évek… Dolgozom, tanulok, és szeretem őt nagyon.

Megváltoztam. Már nem nevetek annyit, mint régen, és néha letompulok. Gyermeket szeretnék, hogy a szívem mellett tudjak, a kezeimben valakit, aki az enyém, akit szabadon szerethetek. De hogyan? Tőle, akit nem szeretek, aki mindent megadna neki és nekem, de nem akarom a gyermekemben látni. Vagy a szerelmemtől, aki már oly fáradt és meggyötört, aki boldognak akar látni, és arról álmodik, hogy velem ébred, hogy megajándékoz engem egy kisbabával, de nem áldozhatja fel ezért az ő gyermekeit. Mi tegyek?

Az éveim elvesznek, az arcomra van írva, a szemeimben csillog a bánatom, a szerelmem a csoda, amelyért hálás vagyok, de a boldogtalanság, a keserűség, az igazságtalanság, amelybe nyakig merültem, felemészt.

Szívecske

Szervusz, Szívecske!

Hogy mit tegyél, azt csak te döntheted el, gondolom, sejted, hogy ennek a felelősségét senkire nem varrhatod rá. Ez a felnőttlét: magunk döntünk, és vállaljuk a következményeit. Te végül is már akkor döntöttél, amikor egy kisgyermekes apukával kapcsolatot kezdeményeztél. És ő is döntött, amikor a feleségével való kapcsolat felemelése helyett egy kívülállótól várta mindazt, ami hiányzott az életéből.

Maximálisan egyetértek Müller Péterrel, aki azt írta a Szeretetkönyvben, hogy a szerelem egy adott ponton döntés. Ti azon az adott ponton akkor úgy döntöttetek, hogy belementek. Neked alapvetően lehetett volna egy olyan döntésed, hogy kisgyermekes apuka: tabu (én ezt a döntést egyébként minden nőtársamnak ajánlom), és neki is lehetett volna az a döntése, hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy a gyermekei anyjával éljen teljes életet, no de a múltba visszamenni már nem lehet. Úgyhogy nézzük meg akkor, hogy a jelenben milyen alternatíváid vannak:

1. Minden marad a régiben. Ez elfojtáshoz vezet, tehát testi-lelki megbetegedéshez – ráadásul nemcsak a ti részetekről, hanem akkor magatokkal rántjátok a társatokat is, illetve a beteg szülőknek beteg gyermekei lesznek.

2. Szakítasz a szeretőddel, és hosszú, tudatos munkával képes leszel felemelni a kapcsolatodat az élettársaddal.

3. Mindketten szakítotok a jelenlegi társatokkal, és összeköltöztök.

4. Te szakítasz mindkét férfival, és némi szünet, gyászmunka és tisztulás után tiszta lappal indulsz majd egy új kapcsolatban.

(A további alternatívák kibontásához a többiek is kellenének, de ők nem kértek tőlem tanácsot, így csak a te választási lehetőségeidről írok.)
Azt, hogy melyik a te utad, amelyen a lelked szeretne végigmenni, azt csak te tudhatod. Mindenesetre jelenleg egy olyan helyzetet gyártottatok, amely senkinek nem jó. Nemcsak nektek nem jó, de a társaitoknak sem. Gondolj bele, mit élhet át az a másik két ember! Milyen megalázó az a helyzet, amelyben ők most vannak! Másodhegedűsnek, megtűrtnek, lesajnáltnak lenni. Szánalomból, „tisztességből” együtt lenni valakivel, vajon mennyire lehet nekik jó érzés? Ha én ezt megtudnám a társamról (ami azért elképzelhetetlen, mert ott, ahol ilyen előáll, már eleve nem működik a kommunikáció, és homokba dugja a fejét az, aki nem akarja meglátni, meghallani, megérezni, hogy mi zajlik a másikban), én magam tépném ki magam a kapcsolatból. Mindenki első akar lenni! Minden egészséges ember arra vágyik, hogy szeressék, hogy ő legyen a másiknak a legfontosabb, legkedvesebb, hogy boldog legyen. Ti most elveszitek ennek a lehetőségét a párotoktól. (Eleve így nem is a párotok…) Szóval a másiktól, akivel együtt éltek. (Persze valahol ehhez ők is kellenek…)

Őszintén, most gondolj bele abba, hogy te állsz a másik oldalon! Szeretnéd azt, ha a mostani élettársad négy éve szeretőt tartana melletted, és szánalomból lenne veled? Szeretnéd azt, hogy nap mint nap úgy feküdjön melletted, hogy más nő gondolatával kel és fekszik? Persze ilyen mindenkivel előfordulhat egy-egy kóbor hullám erejéig, na de éveken át? Az azért már kemény… És amikor a kapcsolatotok kezdett kihűlni, ott te az őszinte kommunikáció helyett már a „tapintat”-nak nevezett hazugságot választottad. Hát jól behúztad magad a csőbe! Viszont rajtad múlik, hogy ebből ki is szedd magad, és nyilván úgy, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozd a másiknak. Én alapvetően azt gondolom az „igazság”-ról, hogy mindig csak annyit érdemes belőle „adagolni”, amennyitől a másik nem megrogyik, hanem fejlődik. Ehhez éberség kell, nagy érzékenységgel és empátiával ráhangolódni a másikra: mi az, amit ő elvisel, és hogy lehet segíteni neki a továbblépésben? Nem gondolom, hogy az, hogy idáig jutott a kapcsolatotok, csak a te hibád. A jelenlegi társad valamiért erre volt képes, hogy a homokba dugja a fejét. Ennek a viselkedésnek hosszú távon csak negatívak lehetnek a következményei, vagy a robbanás, vagy a testi-lelki megbetegedés, vagy mindkettő.

Épp a múlt héten hallottam egy némileg hasonló történetet. A férfi sajnálatból maradt a felesége mellett. Úgy hoztak össze három gyereket, hogy a férj folyamatosan más nő mellett teljesedett ki, de a család mellett becsületből kitartott. Fizikai síkon mindent megadott nekik (gazdag ember lévén), csak éppen soha nem élhette meg a felesége, hogy a férj rá vágyik. És az asszonynak tavaly ebből elege lett, és elvált. Robbanásszerűen lépett ki a kapcsolatból, a férj pedig ezek után még meg volt lepődve, nem értette, hogy miért hagyta el az asszony, amikor ő „mindent” megadott. Természetesen mindhárom gyermekük szinte folyamatosan allergiás volt. Ja persze, biztos a pollenre… (Ezt hívják úgy, hogy tömeghisztérikus projekció.)

Én 16 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Addig krónikus bronchitisem, azaz folyamatos légcsőhurutom volt. Nem járhattam se bölcsibe, se oviba, „közösségi életre alkalmatlan”-nak nyilvánítottak, ugyanis állandóan „ugattam”, torkig voltam a köztük dúló feszültséggel. Ahogy elváltak, mintha elvágták volna a betegségem. Szóval nagyon elgondolkodtató, milyen is az, amikor valaki „tisztességből” a másikkal marad…

A múlton már kár siránkozni, abból csupán le kell vonni a konzekvenciákat. Viszont hogyan tovább? Bárhogy is döntötök, ebből a helyzetből már nem lehet semerre sem lépni fájdalom nélkül. (Ez már akkor eldőlt, amikor belementetek ebbe a kapcsolatba, amiről a levelem elején írtam.) Azt kell a döntésednél, döntéseteknél megvizsgálni, hogy hosszú távon mi az, ami a legkevesebb szenvedést hozza a történetben levőknek és érintetteknek (gyermekek)? Mi az, ami tisztább, boldogabb életet adhat valamennyiőtöknek?

Bárhogy is döntötök, akár maradtok a mostani társatok mellett, akár elváltok, muszáj lesz elkezdeni változtatni: őszintén elbeszélgetni a másikkal. Csak ettől fejlődhet a másik is.
És nehogy azt hidd, hogy az örömtelen, keserű élet csak a tiétek! Ezt viszitek magatokkal mindenhova, a családotokba, a munkahelyetekre, a közértbe, közterekre, bele valamennyiünk közös terébe.

Sok-sok energiát és éberséget kívánok neked ahhoz, hogy legyen bátorságod és bölcsességed meghozni a lehetőségekhez képest mindenki számára legoptimálisabb döntést!

Soma Mamagésa

Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag – amelyben személyed természetesen titokban marad – bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu
Bővebb információért kattints ide! »