Nők Lapja Cafe

erőszak

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Klára!

A párommal lassan 6 éve vagyunk együtt, rengeteg jón és egy-két rosszon is túl vagyunk már, mindketten egymással képzeljük el az életünket, a jövőnket. 25-30 év közöttiek vagyunk mind a ketten. Nem tudom mennyire számít ez, de mind ketten értelmiségiek vagyunk. Intelligens, jó kommunikációs készséggel, empátiával és gazdag érzelmi világgal vagyunk megáldva mindketten, a kapcsolatunk pedig igazán bensőséges, szerelem-szeret kapcsolaton alapszik. Röviden és egyszerűen szólva: jobbat el sem tudnék képzelni, Rá vártam mindig, őt akarom örökre.
Azonban...van bennem egy olyan fajta agresszió, amin magam is meglepődök és nem értem. Ebben kérem a segítségét. Tegnap a párom a barátinkkal beszélgetett kihangosított telefonon és (őszintén) viccelt egyet a súlyommal (cukrászdában dolgozom, de vékony vagyok, de azért, mind minden nő, nagyon szemérmes az alkatomat illetően és persze mindig jobb lenne még csinosabbnak lenni), de egyértelműen vicc volt, mert túlzott és mindenki értette a viccet. Csak én nem. Hirtelen nagyon rosszul esett. Először nevettem, majd őrülten mérges lettem és...adtam egy közepesen kicsi erősségű pofont a páromnak, aki ezt nem vette komolyan (nem úgy néztem ki, mint aki méregből ad egy nagy sallert, és nem is volt olyan nagy...de mégis pofon volt, mégis fizikai bántalmazás).
Én azon a véleményem vagyok, hogy a fizikai bántalmazás nem megengedhető egy párkapcsolatban, sem a férfitől sem a nőtől egyaránt. Viszont amint leadtam a pofont kiszaladtam a mosdóba és zokogni kezdtem. Rosszul esett a vicc, és még rosszabbul, hogy pofont adtam. Szörnyű bűntudatot érzek azóta. Párom nem törődik vele, azt mondta nem haragszik és ne tépjem magam de én nagyon meglepődtem. Nem ez volt az első. Kb. 1 évvel ezelőtt is adtam egy pofont...akkor is szörnyen éreztem magam utána.
Alapvetően nagyon békés nő vagyok, sőt a minap mondta nekem az egyik kollégám, hogy sugárzik belőlem a higgadtság állandóan. Agykontrollozok, meditálok, nyugodtan kezelem az élet nagy kérdéseit is, túl vagyok már sok mindenen a korom ellenére.
A kérdésem, hogy ez mitől lehet? Ez csak olyan kicsúszott pofon, vagy ez valami komolyabbat sejtet..?
Köszönöm, hogy végigolvasta a levelem és segít.

etkezesi zavarok

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tunde!
Van egy 7 eves lanyom aki nehez etkezesi zavarokkal kuzd. Mar minden modszert megprobaltunk, elmagyaraztuk mennyire fontos stb, konyorogtunk, buntettuk ...semmi eredmenye nem volt. Ugy gondoljuk hogy nem gyomor gondok ezek hanem pszihesek mert csak ranez az etelre, es ha nem tetszik mar meg sem tudja enni, minden jon vissza, fuggetlenul attol hogy jo izu-e vagy sem, mert arra mar nem is figyel. Nem volna rettenetesen nagy gond ha ez nem az etelek 99%-arol lenne igy. Feltem az eletet, egeszseget, de nem tudom hogyan valtoztathatnam meg a gondolkodasmodjat.
Koszonom elore is a valaszt.
Tisztelettel, Melania

Teljes elszigeteltség

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!
2 éve nincs munkám. Eleinte egy kettőt elszalasztottam mikor kiléptem a munkahelyemről azt hittem bármikor találok. A két év nem ezt igazolja. Egész napom itthon töltöm. Elmegyek bevásárolok, elintézek ezt azt. (Párom dolgozik abból élünk, de nagyon szűkösen.) Azt vettem észre magamon, hogy már egyedül nem is megyek sehova, se vásárolni, se szülőkhöz. Barátokkal megszakítottam a kapcsolatom, de teljesen a nullára. "Úgyse tudnék nekik mit mesélni, mondani" címszó alatt. Panaszkodni meg nem szeretnék. Ha van egy egy álláslehetőség, ahol pozitívan reagálnak, akkor annyira megijedek, hogy lemondom, hogy már van állásom. Pedig nagyon kéne a pénz is. Nincs rendszer az életemben. Ha netán ráveszem magam, hogy valahova lemenjek, órákig készülök, hogy "mi lesz, hogy lesz", látják e rajtam, hogy nincs munkám, összefutok e valakivel. Nem természetes már az ami egykor volt. Haragszom magamra és sajnálom a párom, őszintén, de mintha a csodára várnék. sokszor nem akarom, hogy rám nézzenek, hozzám beszéljenek, pedig régen a társaságok középpontja voltam. Nagyon magamnak való lettem és már nem hiszem el, hogy bármiben is jó lehetek. Párom szerint nem adok magamnak esélyt, mert ő biztos benne, hogy ugyan úgy megállnám a helyem, mint régen. Én nem érzem magamban már az erőt és félek. Nem akarom, hogy ez így maradjon. Tanácsát kérem és, hogy más is van e ilyen helyzetben? Köszönöm szépen! Üdv. Ági

Kamasz

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!
5 gyermekem van. A legidősebb fiam 13 és fél éves. Mindíg is érettebb volt a kortársainál, gondolkodásban,viselkedésben is, az 1-2 évvel idősebbekhez hasonlított. Segítőkész,rendes gyerek. De mostanában már vannak problémák.Pár hónapja szerelmes. Ez még nem is lenne probléma, de a lány akivel jár, 15 éves. A fiam teljesen odáig van érte,minden szabad idejét vele tölti, a régi barátaival nem törődik.Teljesen átvette a lány érdeklődési körét, zenében, filmekben stb. A legnagyobb baj az hogy már lefeküdtek egymással. Ezt onnan tudom, hogy elmondta a gyerek. Szerencsére mindent meg tudunk beszélni, álltalában elmondja ami történik vele, ami bántja, sőt a haverjai is őszintén beszélnek velem álltalában, szeretnek hozzánk járni. De most bajban vagyok, mert nem tudom hogyan fogjam vissza egy kicsit a gyereket. Nem akarom hogy megszünjön a jó viszonyunk, de azt sem szeretném ha elkallódna.

elhagyás

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Jónapot kívánok azzal fordulok magához hogy 6 év után 2 gyermekemmel eggyüt elhagyott a szerelmem az ok én voltam munkából csak este értem haza és ezért én feszült voltam nem figyeltem oda rá eléggé pedig nagyon szeretem eközben pedig egy 3 személy jött közbe nem volt semmi köztük csak találkoztak egy párszor beleszeretett még csók se volt megbocsáltotam neki utána rá fél évre történt mindez énse jól viselkedtem az anyagiakal is spóroltam pedig nem lett volna muszály ja már nem szereti aszt az illetőt
most ott tartok hogy nagyon szeretnék megváltozni és nagyon szeretném visszakapni őket de ő már nem akar vissza jönni hozám lehet hogy csak idő kell neki?félek nagyon nemis akarok arról hallani hogy felejtsem el nagyon szeretem kérem segítsen haggyak időt neki köszönöm előre

Kérdésem mindenkihez!

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

4834 kérdéshez bővebben:
Köszönöm szépen a válaszát!
Ez 20 éve történt,fiatal lányként bele szerettem egy kollégába.Nagyon szerelmes lettem, akkor úgy éreztem Ő is!Hónapokig tartott a közeledés:viccelődés, játék, vártuk egymást.., de nem volt semmi komoly.Én közelebbi kapcsolatot akartam, amikor véletlen megláttam, hogy Ő elment más lányokkal alkalmi kapcsolatokra!Elfordultam tőle, attól kezdve vége lett mindennek köztünk, de nagyon fájt(még ma is fáj). Ő egy Casanova lett, egymásután jöttek a nők, alkalmi és időszakos kapcsolatok, mély lelki kötődés nélkül!Olykor próbálkozott nálam,( volt, hogy mással élt,és jött..) de én elküldtem, mert azt hittem engem is csak úgy akar mint a többit.Elkezdtem undorodni tőle, gyűlölni Őt! El akartam felejteni, de nem tudtam!Ennyi év után kiderült, hogy függő lett miattam.Én ez után magamba zárkóztam, féltem megismerkedni is bárkivel. Hosszú időbe telt míg ez alól feloldódtam, de az összes kapcsolatomba "beleszólt",mindig szakítottam mert a szívem megszólalt.Vívódtam mit tegyek, gyereket akartam, de szabad-e így vállalni?! Gyorsan férjhez mentem,jött a gyerek, de nem sokára elváltam.Most már évek óta egyedül vagyok és nincs senkim. A gyerekem szeretne egy új apukát!Lenne valaki aki szimpatikus, de félek, mert felbukkant megint, a nagy "Ő". Bevallotta mennyire szeret, és kötődik hozzám,egyedül én vagyok aki szépséget hozott az életébe.Kiégett, és bánja ami történt.
És kezdet voltam, és lehetek-e vég?"
Igen ám, de elvette azt a lányt akivel volt,(nem szerelem miatt) mert gyereket akart.Most még pici a gyereke, de nagyon szereti, és nem tudja elhagyni.Hihetek-e neki?
Mit tegyek?
Hogy lehet valakit végleg elfelejteni?Most ott tartok, hogy minden pillanatomat lefoglalja, leblokkol ez az állapot.Magamnak nem hazudhatok, ha valakihez nem kötődök, szabad-e összejönni vele?Mit csináljak?
Köszönettel várom válaszát!Pearle

kényszergondolatok

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Tisztelt Doktornő!
Segítségét szeretném kérni .
Fiam egy ideje kényszergondolatokkal küzd . Valami azt mondja neki , hogy ha nem ismétel bizonyos szavakat többször egymás után akkor a szeretteivel történni fog valami .
Sajnos epilepszia miatt több gyógyszert szed , lehet , hogy valamelyik gyógyszer mellékhatása okozza ?
Tudok neki itthon segíteni ennek leküzdésében .
Segítségét előre is köszönöm .

Hová forduljak?

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!
50 éves pedagógus vagyok. És már nincs célom. Az elmúlt 20 évben csak a munkámnak éltem - mindent elértem, amit ezen a pályán lehet. De kiégtem. Úgy, ahogy a nagykönyvben megírták... S közben magánéletem sem volt,- 20 éve egyedül élek - s mára már teljesen egyedül vagyok. Napról napra meg kell erőszakolnom magam, hogy továbbmenjek és elvégezzem a munkám. Elkeseredett, örömtelen nő lettem. És ez - a sokat emlegetett - kisugárzásomon meg is látszik. A magány és az a jövőkép, hogy egyedül kell megöregednem, végtelenül elszomorít. Nincs kedvem az emberekhez, mert úgy érzem mindenkinek megvan a maga élete, célja.... csak én élek egyedül és céltalanul.Bánatomat magamba fojtva sírok, bezárkózok. Haragszom rájuk,mert az én életem boldogtalan, s közben társaságra, jókedvre, nevetésre vágyom. De így egyre jobban kirekesztem magam a társaságból. Hogyan lehet ebből kimászni? Kihez forduljak? Vagy ez is a klimax része? vagy egyszerűen csak pocsék a természetem és azért nincsenek emberek körülöttem? Hol rontottam el?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy céltalan nő

Segítség!

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Segítség!
Nyilvánosan rossz híremet keltik az Interneten, napok óta rágalmaz 2 idősebb nő, hogy én rajtuk élősködöm, mert nem fizetek adót, és az ő adójukból veszek fel támogatásokat, ezért szégyelljem magam. Napok óta szidalmaznak nyilvánosan az IWIW oldalon, amiért segélyekre szorulok! Azt a 28500 Ft-ot kérik rajtam számon, amit segélyként havonta kapok.
Avval rágalmaznak, hogy DIREKT (!!!???) nem dolgozom, pedig megtehetném, DIREKT növelem az adósságaimat, pedig nem vagyok erre rászorulva szerintük. Ja, és hogy ráadasul hazudok a helyzetemről, biztosan felvet a pénz, és csak dicsekszem (????!!!) avval, hogy nincs munkám.
Nem követnek el bűncselekményt avval, hogy valakit az anyagi kiszolgáltatottsága miatt bántalmaznak nyilvánosan??
Nem bűncselekmény minden valós alap nélkül hazugnak kihirdetni engem nyilvánosság előtt 50-60 ízben?
Mit kéne tennem?
Elviselhetetlen fajdalmat okoz a viselkedésuk!

Fiatal nő vagyok, egyedülálló, többdiplomás, tartósan munkanélküli, család, rokonok, támogatók nélkül.
Egyáltalán hogyan védjem meg magam?
Egyáltalán honnan merítsek erőt egy szál magam ilyen aljas támadás kivédéséhez, érzelmi feldolgozásához?
Már régebb óta az öngyilkosságon gondolkodom érzelmileg és idegileg túlterhelt helyzetemben, most ez a hatalmas fajdalom, amit ők okoznak, feltette az i-re a pontot.

Mikor?

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Jonapot!
Honan tudja az ember mikor jon el az ideje az oszzekoltozes utan a hazassagnak mivel en 30 eves vagyok a parom 54,3 eve ismerkedtunk meg es 3 honapja koltoztunk ossze, en meg geyereket nem szeretnek, egyetemre jarok es az anyagi helyzet sem megfelelo hozza. Mikor jon el az az ido amikor gyereket akarok valalni, ha eddig nemereztem erre kesztetest javon meg fogok? A kor kulombseg minden felekeppen hatulutovel jar vagy ezt folul mulja az osszetartozas? Mikor jo hazasodni?

Mit tegyek?

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!Lassan 2 és fél éve van nekem egy zenekarom!Mikor ebbe a zenekarba kerültem,ott egyik taggal össze jöttem,1 évig voltunk együtt.Utána voltak problémák,rossz volt hogy együtt zenéltünk,én kiszálltam ,1 hónap után vissza mentem,mert rossz volt zenekar nélkül.És kb 1 éve nem vagyunk együtt,de szoktunk néha találkozni,és meg történik a dolog.Ami engem nagyon össze zavar!!Mikor én utánam volt barátnője,akkor is velem flörtölgetett,és mikor szakítottak,utána egyből hozzám jött.Kérdeztem tőle miért csinálja ezt?Csak erre kellek neked? és AZT mondta hogy nem tudja,meg hogy vonzódik hozzám !Ez igy nem jó nekem hogy ,megtörténik a dolog,utána mindenki menjen oda amerre lát.És igy ártunk a zenekarnak is,meg a többi tagnak is,egyik tag mondta hogy már elege van belölünk,rossz igy látni minket hogy folyton marjuk egymást.Én nem válaszolok a leveleire,telefont sem veszem fel neki,azért mert nem akarom hogy közel kerüljünk egymáshoz megint,és másnap meg semmi! És letörölt engem pár chates oldalról,mert nem válaszoltam a kérdéseire!És szerintem csak szórakozásnak kellek neki,és ez nagyon rosszul esik nekem,közbe meg tudom hogy más lányokkal flörtölget,randizik ,stb! Mit tegyek ön szerint?És azt is tudom hogy én is hibás vagyok ,mert bele megyek a dolgokba,de sajnos nem tudok ellenállni ,de azt is tudom hogy ,igy nem fogok tovább lépni,és a zenekarnak is ártunk! Üdv:Sárika

Kilátástalan..

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Doktor Nő!

Monika vagyok. 26éves,nagyvárosba élek, pultos ként dolgozom. Szerencsére szeretem,amit csinálok. (Bár már váltanék helyet)
Nem is a munka miatt kerestem meg,csak részbe.
Nyáron, augusztus elején sajnos vége lett egy 3éves kapcsolatomnak egyik napról a másikra. Konkrétan a rendőrök vitték el mellőlem. Szó szerint az ágyból, reggel. Azóta ő ott van és ott is lesz,ahogy kinézz eddig a dolog vagy 5-6 évig. Ahol laktam emiatt el kellett költöznöm és most albérletet fizetek és teljesen egyedül érzem magam. Egyszerűen nem tudom,h mit kéne csinálnom. Szeretem Őt!!! De annyira magányosnak érzem magam nap mint nap,h már nagyon nehezen bírom... Senki nincs és nem is tudok magamhoz közel engedni senkit.. Nem tudom mit tegyek. Szakmába nagyon jó vagyok szerencsére..koktélok és kávéspecialista (barista) is vagyok. Pont emiatt szeretnék elmenni ebből a városból,több pénzt keresni. De Ő itt van és neki senkije nincs rajtam és az anyukáján kívül. Természetesen az anyukájára is odafigyelek azóta még pluszba. Nagyon nehéz ez így! Annyira szeretnék hozzábújni.. Teljesen kilátástalannak tűnik most minden.. :(
Köszönöm a válaszát!
Üdv: Mónika

Anyagi helyzet

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!

A párommal sok hitelünk van, ráadásul albérletben is élünk, nem csoda hogy mostanára az anyagi helyzetünk szinte kilátástalanná vált. A szüleim felajánlották, hogy költözzünk melléjük, a nagyi házába. Sajnos a szüleim és nagymamám kapcsolata mindig viharos volt. Anyukámat nem fogadta el, bárhogy küzdött szegény, ezért lassan Apukám is elhidegült tőle.
Egyedül szegény Nagypapám volt az, aki néha helyre tudta hozni a családi békét. Ma már csak Nagymamám él és anyukámat már teljesen kikészítette, ráadásul sokszor össze vissza beszél öregkori betegsége miatt, ezért otthonba került. Félek, hogy mit szólna hozná, ha megtudná, hogy odaköltöztünk a házba, lehet látni sem akarna többé! Mivel az egész családból csak engem szeret, ezért biztosan elvárná hogy ápoljam, de én képtelen lennék erre munka mellett, valamint az ő borzasztóan nehéz természete miatt.
Szóval egyfolytában szorongok, hogy mi a jó megoldás. Maradni és folytatni a teljesen külön és anyagilag lehetetlen életünket, vagy elfogadni a szüleim ajánlatát.
Ráadásul abban a házban minden a gyermekkoromra emlékeztet, ami nagyon szép volt, hiszen én mint unoka rengeteg törődést, szeretet kaptam. Túl közel is lennénk a szüleimhez, nem tudom hogy jönnénk ki egymással, itt csak a generációs különbségekre gondolok, mert egyébként jól megvagyok velük!
Szóval 2 hónapja csak szorongok és nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek. Az biztos, hogy anyagilag hatalmas segítség lenne a költözés.
Ön mit tanácsol?
Köszönettel: Judit

terheség elvesztése

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Segitséget szeretnék kérni.
A barátom ugy tudja 30 hetes terhes vagyok, ami nem igaz .
Mivel tudnám megmagyarázni, hogy megszakat a terheség.
Köszönöm elöre,

Mániákus féltékenység kezelése?

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Totálisan alaptalan féltékenykedésről, állandó gyanakvásról-gyanúsítgatásról beszélünk,amit a Páromtól(29/F) kapok, most már mondhatni minden nap.

4 éve élünk együtt,együtt szeretnénk leélni az életünket. Mindig is féltékeny típus volt,de az első 2-3 évben még teljesen normális keretek között. Tehát kb. 1 éve tart és egyre rosszabbodik ez az állapot...

Tegnap döbbentem rá,hogy ez mániákusság lesz,mert egyre fokozódik.

Észérvek nem hatnak Rá,nem is gondolkodik logikusan a témát illetően.
Mert ha félreteszem azt,hogy Engem maga a feltételezés is mennyire bánt és próbálom észérvekkel meggyőzni (amit normális aggyal az ember egyből belátna) akkor sem járok sikerrel.
Ő is szerzett már több bizonyítékot és mind Engem igazolt. Mondtam is Neki,hogy nyomozzon,ha Ő ettől végre megnyugszik,mert Engem nem zavar,nincs félnivalóm,de Eddig úgy néz ki a világ összes bizonyítéka nem elég Neki.

Szerintem Magában,legbelül,tudhatja,hogy nincs rá oka,mert mondta már,hogy akkor elhagyna érte,de valamiért mégis állandóan ezt hajtja/szerintem ettől fél.

Valahogyan segíteni szeretnék Neki meglátni/megláttatni a valóságot. A közös jövőnk érdekében. Örülhetne,hogy ilyen Nő van mellette,aki mellett tökéletes biztonságban lehetne az említett témát illetően,mert egyszerűen gyökeresen nem vagyok az a fajta. Monogám típus vagyok és az őszinteség Nálam alap. S mégis ilyen kételyek gyötrik. Ugye gyógyítható/kezelhető?

Lehetőleg itthoni módszereket kérek elsősorban,mert kétlem,hogy el tudnám vinni orvoshoz.

Köszönöm!

Túlérzékenység

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!
Nem tudom, hogy mások is így vannak-e ezzel, de az utóbbi időben egyre jobban megvisel egy-egy híradó vagy filmdráma megnézése. Az persze természetes, ha egy drámai film láttán lecsordul valakinél egy-egy könnycsepp, de én ehelyett heves zokogásban török ki bármilyen szomorú/érzelmes jelenet, történés láttán, majd jó időbe telik, mire megnyugszom. Éppen tegnap este volt egy ilyen eset, amikor egy filmdráma és egy a hírekben látott halálos baleset annyira felzaklatott érzelmileg, hogy kb. fél óra kellett, hogy megnyugodjak. 34 éves nő vagyok, és szerencsére eddig elkerült mindenféle családi tragédia, de gyakran szorongással tölt el az, hogy bármelyik szerettemmet érheti baj. Nem tudom, hogy ez a szorongás, illetve túlérzékenység “normális-e”? Én úgy érzem, hogy túlságosan érzékenyen reagálok ilyen helyzeteket látva. Ön szerint ennek mi lehet az oka? És hogyan tudnék jobban uralkodni ezeken az érzéseken?
Köszönöm szépen, hogy időt szán kérdésemre.
Üdvözlettel:
Solya

GONDOLATOK

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!
Szeretném megosztani Önnel a probémámat abban a reményben, hogy tud segíteni. Ez egy régóta fenálló dolog az életemben, amit az emberek általában a hiszi szóval azonosítanak. Ha egyedül vagyok kiegyensúlyozottnak érzem magam, kiterjedt baráti társaságom van, szeretek jönni-menni, jól érezem magam. A fiúk terén is nagyon szerencsés vagyok, mindig olyanokkal hoz össze a sors akikkel minden rendben és csak felsőfokban lehet róluk beszélni...A probléma az hogy túlérzékeny vagyok, ha minden szép és jó is és van egy fél mondat amit lehet értelmezni kétféleképpen is akkor én a negativ oldalát ragadom meg (még ha nincs akkor is), amin jól felhúzom magam, majd durva módon, ellenséges stílusban a másik fejéhez vágom. Aminek persze az az eredménye h a másik is jól meglepődik, és megsértődik azon h miért bántom mikor nincs rá okom, és miért nem a jó dolgokat nézem és miért forgatok ki, ragadok ki egy momentumot és azt miért igy adom elő. Sajnos már több párkapcsolatom ért véget emiatt, illetve már ismerősöktől is megkaptam ezt, hogy mindig akadékoskodom és nem vagyok tekintettel a körülöttem lévőkre, ha valami nem tetszik hangot adok neki elrontva ezzel mások kedvét is. Én nem akarok ilyen lenni, és nem is értem miért nem tudom irányítani a gondolataimat, miért a neg. részt domboritom mikor alapjában véve egy pozitiv ember vagyok. Engem borít ki legjobban az h megbántom azt aki a legjobb hozzám, és elkap a rettegés h ő is ki fog ábrándulni. Viszont nem tudom milyen módszerrel tudnék ugy viselkedni, olyan lenni, amilyennek szivesen látnám magam. MIntha lenne egy másik énem is, aki elront mindent körülöttem :( Mit javasol? Előre is köszönöm: Laura

Állóvíz

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!

Egy olyan problémával fordulok Önhöz, ami már legalább három éve nyomaszt.
Régebben mindig céltudatos voltam, jól tanultam, betartottam a határidőket, teljesítettem a kötelességeimet. Aztán lassan minden megváltozott, unalmas rutinná vált, végül pedig már teljesen eltűnt belőlem az öröm és a lelkesedés. Kb. három éve kimentem egy rövid időre külföldre cserediákként, de pechemre depressziós lettem. Úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás. Amikor vége lett a szemeszternek, hazautaztam, és valamennyire enyhültek a tünetek, de még mindig nem vagyok a régi. Ez leginkább a tanulmányi eredményeimben mutatkozik meg: mindent húzok-halasztok, főleg a nagyobb volumenű, összetettebb, tervezést igénylő munkákat - egyszerűen nincs bennem annyi lelki erő és önfegyelem, hogy minden nap leüljek és csináljam. Lassan eljutok arra a pontra, hogy már nem halogathatom tovább a feladataimat. Rettenetes ez az állapot: állandó feszültségben és szorongásban élek. Ahogy a hetek, hónapok telnek, egyre nagyobb bennem a bűntudat, és tele vagyok destruktív gondolatokkal, szemrehányásokkal magammal szemben (leginkább azért, mert elpazaroltam az időmet, az életemet) - semmit nem tudok élvezni, nincs jövőképem, minden olyan kilátástalannak tűnik. Reggelente képtelen vagyok normális időben felkelni, aztán pedig úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. Sokszor azt kérdezem magamtól, hogy mi értelme van egy ilyen életnek, amiben az ember nem talál semmi örömet, és szívesebben alszik, minthogy ébren legyen. Az önbizalmam nulla, gyakran azt gondolom, hogy mindenki sokkal előrébb van, mint én, és hogy az egész eddigi erőfeszítéseimnek, eredményeimnek nincs semmi értelme.

Tudom, hogy most eléggé beszűkült a gondolkodásom, és mindent nagyon negatívan látok, de fogalmam sincs, hogyan lépjek ki ebből az állapotból. Próbáltam motiválni magam, valami rendet vinni az életembe, de hosszú távon még azok a dolgok mellett sem sikerült kitartanom, amiket egyébként szeretek. Végül aztán szétcsúszik minden, és a hatalmába kerít a tehetetlenség és a kétségbeesés érzése.

Hogyan hagyjak fel az önsajnálattal, mások és a körülmények hibáztatásával, az önromboló viselkedéssel? Hogyan fogadjam el ezt a küzdelemmel teli, rideg valóságot? Valahogy muszáj lesz, mert senkit nem érdekel, hogy milyen gondom van, az élet attól még megy tovább; elvárások vannak, amiket teljesíteni kell.
Segítségét előre is köszönöm!
Era

Kérdésem mindenkihez

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kérlek benneteket,
Mondjátok el a véleményeteket!
Mit tehet az ember, ha a lelke kötött?
Úgy érzi, gúzsba kötözött.
Hosszú évek óta tudja,
Hogy szabad nem lehet soha,
Mert belülről máshoz van láncolva.
Nem lehet felhőtlenül boldog kapcsolata,
Mert úgy érzi, hogy társát is becsapja.
Velem ez történik oly sok éve,
Ezért van minden kapcsolatom kudarcra ítélve.
Még el se kezdődik s tudom, hogy vége.
Ideig-óráig boldognak lenni megéri-e?
Ha száz százalékot nem tudsz adni,
Szabad-e egyáltalán belefogni?
Érje be az ember kevesebbel,
Legyen elégedett a töredékrészével?
Csapjam be ezzel a lelkemet?
Még több fájdalmat gyűjtsek a szívemnek?
Valaki egyszer azt mondta: nyitottnak kell lenni,
És, hogy lehet ezt ilyen állapotban megtenni?
Akit a szívembe zártam, tudom, hogy szeret,
Mert megírta, s több helyen tudomásomra hozta,
De válaszra sem méltat most engemet.
Helyzete nem könnyű, megértem,
Túl kicsi a gyermeke,s odahúzza a szíve.
Terve sincs neki velem kapcsolatban,
Habár egyszer azt mondta:
Kezdet voltam de lehetek-e vajon vég?
De választ kitől kaphatnék?
Mit tegyek én ilyen állapotban?
Szabad-e egyáltalán várnom reá?
Míg a gyerek felnő? Ilyen soká?
Most akadna valaki aki értem rajong,
De én tanácstalan vagyok.
Nagyon szimpatikus az illető,
De lehet-e a szívemen még egy kő?
Tudom, sokan mondják, gondolkodás nélkül elfogadni,
Még akkor is ha látom, hogy el fogom hagyni?
Összetörni neki is a szívét szabad-e?
S még egy követ begyűjteni, megéri-e?
De minden egyes kő nagy súly a lelkemen.
Egyáltalán szabad-e nekem ilyen „lelkisnek” lennem?
Mit kéne tegyek, ha egyszer ilyen vagyok,
S ezen változtatni nem tudok.
Ezért kérlek benneteket,
Mondjátok el a véleményeteket!

vélemény

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

tisztelt Dr. Nő!
Már egyszer irtam Önnek. 2009-ben kezdődtek a dolgok,mikor is az akkor még óvodás kislányom elkezdett dadogni. Elvittem szakemberhez(gyerekpszihológushoz,aki azt mondta,hogy minden rendben,csak az agya előrébb jár és siet utolérni és azért van a beszéd hiba. Logopédushoz is jártunk és ő is ugyanezt mondta.Azóta javult némelyt a helyzet,mert van olyan hosszú időszak,hogy nem dadog. Most már iskolába jár. Tavaly elkezdtünk úszni járni,és volt,hogy sirva mentünk és ott bele sem akart menni a vizbe. Kiderült azért mert a vi belement az orrába.Addig azépen csinálta a feladatokat. Most 2 hónapja ismét elkezdtük,mert Ő akarta. De megint ugyan ott tartunk,hogy sir,de legalább csinálja a feladatokat. Most azért nem akar menni,mert a fejét megint a vizbe kell tenni,mert úgy tanulnak. az oktatóval próbálok majd beszélni,hogy lehetséges e az,hogy ne tegye a fejét a vizbe. Van,hogy itthon is alkaezd sirni,hogy nem akar menni. De nem szeretnénk,ha abba hagyná,mert nagyon ügyes az oktató szerint.6 és fél éves a kislány. A véleményét szeretném kérni,hogy mit csináljunk ezzel a szorongással,ha egyáltalán arról van szó. Válaszát nagyon szépen köszönöm: Edit

Túlérzékenység?

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Tisztelt Doktornő!

Az elmúlt három évben teljesen megváltozott az életem. Megismertem néhány embert, akikben hatalmasat csalódtam, mert iszonyú töréseket okoztak az életemben (egy házaspárral közös cég, ahol anyagilag tönkretettek, egy gyerekkori barátomat is elvesztettem, mert egy közös "barátunk" folyamatosan kavarta azt a bizonyost közöttünk, és már épp hogy csak köszönünk egymásnak. Megszűnt a bizalom, és hiába beszéltük át, mi hogy volt, nem segített. Volt egy nő, aki kollégám és barátom volt, és két év után kiderült róla, hogy anyagilag és egzisztenciálisan is kihasznál, és egyáltalán nem a személyem fontos neki. Így hát a házaspárhoz hasonlóan őt is iktattam az életemből. Ez a négy ember 3 év alatt. Az utolsó kettő "elvesztése" az elmúlt 12 hónapban történt, szinte egymás után. Azóta nem járok társaságba, nem vágyom új emberek megismerésére. Nem érzem magam letörtnek, sőt, életvidám vagyok, rengeteget dolgozom, hajtós nő vagyok. Szerettem filmeket nézni, minden félét, kivéve a csöpögős romantikákat. Ez is hirtelen megváltozott. Az elmúlt egy évben, esténként, elalvás előtt kizárólag régi meséket nézek. Most pl. a Hosszúlábú aput.(fantasztikus rajzfilm, érdemes lenne filmbe adaptálni, a benne megjelenő sokrétű érzelemvilág miatt), amin folyton bőgök, és azon gondolkodom, hogy milyen csodálatos lenne, ha legalább fele ennyire lennének csodálatosak az emberek, mint amilyenek ebben a mesében is. Soha nem voltam egy érzékeny lélek, azaz a lelkem érzékeny, de nagyon sok kellett hozzá, hogy egy könnycsepp is kigördüljön. Most meg már szinte bármi ami kicsit is megható, vagy épp sajnálatot kiváltó, azonnal patakokban folyik a könnyem. és nem, nem okoz megkönnyebbülést a sírás, mint régen. Túlérzékeny lennék? Kiválthatnak ilyet emberekben való csalódások? és 26 évesen miért a mesékbe menekülök?? Kérdések, melyekre nekem kéne tudnom a választ, de nem találom magamban őket.

Kérem, ha Önnek van elképzelése arról, hogy mi lehetet ez, normális dolog ez, és hogy tudnék javítani rajta, akkor kérem szépen, írja meg nekem!

Köszönettel és üdvözlettel
Besz

Pánik

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Tisztelt Doktornő!
A következő problémával fordulok Önhöz. 27 éves 3 gyermekes anyuka vagyok. Kislányom a héten lesz 1 hónapos. Nagyon aggódós anyuka vagyok, természetemből adódóan hajlamos vagyok mindenen pánikolni és rögtön a legrosszabbra gondolni. A szülés után ez az állapot sajnos csak fokozódik. Olyannyira, hogy már képtelen vagyok kontrollálni a félelmeimet. Így volt ez a két kisfiamnál és most sajnos megint így van. Nagyon próbálom magam összeszedni, de valahogy mindig kizökkent valami. A múlt éjjel 2x hányt a kislányom etetés után, rohantunk reggel az orvoshoz, aki szerint szerencsére nincs baj, csak túlette magát, de én úgy éltem meg ezt az egészet, mintha világ vége lenne. Pánikrhamom volt, nem kaptam levegőt, csak ziháltam, fájt a hátam, mellkasom, és annyira kétségbe voltam esve, hogy kínomban a falat kapartam volna. Nagyon kimerít ez az állapot, és tudom, hogy a babának és a családomnak sem jó, de minden igyekezetem ellenére sem tudok kivergődni belőle, folyton aggódom és félek. Alaptermészetem is aggódós, de így szülések után ez mindig fokozódik, pár hét vagy hónap után "megnyugszom" és visszaáll minden a régi kerékvágásba. De ilyenkor úgy érzem, cserben hagy a józan eszem. Úrrá lesz rajtam a félelem és bármilyen apróságból rögtön a legrosszabbra gondolok, és rettegek, hogy elveszíthetem a gyerekeimet. Tudom az aggódás egy bizonyos mértékig normális, de úgy érzem ez már túl megy ezen a határon.
Segítséget szeretnék kérni, hogy mit tegyek. Van valami "praktika" vagy bármiféle szer, amit szoptatás alatt is lehet használni, ami ilyenkor segíthet? Mit tegyek, hogy túl jussak ezen és ne veszítsem el a fejem minden ilyen helyzetben? Nagyon igyekszem, és bármit megteszek, de érzem így már nem bírom sokáig! Ha tud kérem segítsen!
Előre is köszönöm! Minden jót kívánok Önnek!
Üdvözlettel: Liza

megfelelési kényszer

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!

Magántanárként dolgozom, sok tanítványom van, kívülről úgy tűnik, nincs gond a munkámmal. Én mégis folyamatosan szorongok, hogy valamit rosszul csinálok, és ez már az egész életemet megmérgezi. Rengeteget, sokszor éjszakába nyúlóan készülök az óráimra, hogy ne lehessen kifogást találni a munkámban. Emiatt képes vagyok minden mást háttérbe szorítani, magamat és sajnos a szeretteimet is elhanyagolom. Ha mégis becsúszik valami gikszer, hibázom vagy mégsem úgy sikerül az óra, ahogy elképzeltem, napokig rágódom rajta. A múltkor csoportos órát tartottam, és amikor az egyik résztvevő egy apró kifogást tett, olyan pánikszerű érzés tört rám, hogy öt percre ki kellett mennem a szobából, nehogy elsírjam magam. Mindenki meg volt döbbenve. Azóta kétszeresen is rosszul érzem magam, egyrészt amiatt, hogy nem végeztem tökéletes munkát, másrészt pedig, hogy úgy reagáltam, ahogy. A környezetem próbál támogatni, de közben gyakran értetlenül állnak a reakcióim előtt. Sajnos az emberi kapcsolataimban is ez a kóros megfelelési kényszer jellemez, mindenkinek próbálok a kedvére tenni, aztán önmagamat ostorozom, ha nem sikerül. Már rengetegszer hallottam a tanácsot, hogy nem kell annyira komolyan venni az életet, de egyszerűen nem sikerül megfogadnom, mert amint jön az újabb kényes szituáció, én újra meg újra a rosszabbik megoldást választom. Van valami módszer arra, hogy, akár apró lépésekkel is, de megszabaduljak ettől a szokásomtól? Vagy törődjek bele, hogy túlérzékeny vagyok? Esetleg változtassak pályát?

Válaszát előre is köszönöm!

dühösség

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!

19 éves lány vagyok, és azért fordulok Önhöz, mert nem tudom kezelni a dühömet. Egy kis faluban élek, és sajnos elég zárkózott vagyok, emiatt sokszor a szájukra vesznek. Nem igazán tudom megismertetni magam másokkal, és mások ezt kihasználják, és rosszindulatú pletykákat terjesztenek rólam, pedig én nem is ártok senkinek. Akkor miért csinálják? Segítőkész és kedves vagyok, bárkinek segítek, de nem vagyok egy dumagép. Legújabban azt pletykálják, hogy prostituált vagyok, pedig még szűz vagyok! Folyamatosan megjegyzéseket kapok a külsőmre, szokásaimra is. Mintha a falunak ez egy jó szórakozás lenne. De én már egyre dühösebb vagyok, és elég egy apró célzás, és képes vagyok fél napig is magamban örlődni és dühöngeni. Egyszer már nagyon csúnyán üvöltöttem is valakivel. Nem bírom már, hogy bárhova megyek, megszólnak. Folyamatosan félek, és azt várom, hogy mikor bántanak megint. Hogyan kezeljem ezt? Hogyan érjem el, hogy ne idegesítsen ez a viselkedés? Beszélni nem érdemes velük, mert élvezik ezt és eszük ágában sincs abbahagyni. A szüleim és senki sem segít, magamban tudnám csak megoldani - de hogyan? Köszönöm, hogy elolvasta és válaszol.Angi

életvezetési tanácsadás

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde!1 éve már segített a tanácsával amit ezúton köszönök!/4608 és 4613/.Azóta történt jó pár dolog.A szilvesztert a kazánházban töltöttem,nem önszántamból.Ez volt az ex utólsó húzása.6 évvel a válás után kitettem a szűrét.Már bánok minden percet amit végig kínlódtam,előbb kellett volna.Próbálkoztam társkereső oldalakon,hát inkább negatív,mint pozitívak a tapasztalataim.A jelenlegi"kedvesemet" is így ismertem meg.Azért írtam időző jelben,mert nem tudom mire vélni a viselkedését és attól félek egyoldalú a dolog,bár ő nem ezt mondja.Ez ügyben kérném tanácsát.Ő keresett meg a net-en keresztül.2 hónapi levelezés után találkoztunk.Mint idő közben kiderült külföldön él és szeretne haza települni.Úgy éreztem-éreztük,hogy nagyon összeillünk mindenben.Gondolkodás módban,életfelfogásban.Több napot töltöttünk együtt 2 alkalommal.Semleges helyen,ahol mindketten kölcsönösen megvoltunk elégedve.Találkozásunk elején kiderült,hogy nős.Igaz állítólag 7 éve külön élnek,de egy emeletes házon belül.Szoktunk beszélni a net-en keresztül és a háttér zaj,beszéd néha áthallatszik,annak alapján elhihető amit mond.Viszont most kiderült,hogy a felesége hirtelen beteg lett,ő hurcolja orvoshoz,mert a gyerekeik már a saját életüket élik.Ezt is megtudom érteni./lehet,hogy nem kéne?/Azt mondja azért nem váltak még el,mert egy nagyobb hitel összeköti őket és akkor úszna a ház.Velem azt mondja hosszútávon tervez.De volt úgy,hogy 4-5 napig nem írt,nem keresett.Azt mondja,hogy anyagi gondjai vannak és nem akar vele terhelni.Ez most rendeződni látszik.Nagyon részletesen beavat munka és anyagi dolgaiba.Viszont 4 napja nem beszéltünk,igaz ír-írt.Én viszont igényelném a rendszeres beszélgetéseket,amit meg is mondtam és írtam is neki.Rákérdeztem,hogy változott-e valami irányomban.Azt mondja,majd szól ha igen,de nyugodjak meg és ne kételkedjek állandóan ha épp elfoglaltabb a szokásosnál.Szóval én szeretnék jóval több figyelmet amit nem mindig kapok.Lehet,hogy bennem van a hiba?Túl nagyok az elvárásaim?Úgy érzem érzelmi hullámvasúton ülök.Ő egyszer azt mondta nehezen mutatja ki az érzelmeit,de egy kapcsolat elején is?Mi lesz-lenne később?3 hónapja nem találkoztunk.2 hete úgy volt,hogy jön,már ki volt tálalva amikor értesített,hogy nem tudott elindulni,800 km-ről.Van ennek a kapcsolatnak jövője? Válaszát előre is köszönöm:Ildikó Az email címem kérem ne jelenjen meg!

véleménykérés

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Tisztelt Doktornő!

A húgomnak problémái vannak, ezek annyira komolyak, hogy a környezetéből szinte senki nem akar már szóba állni vele.
Elképzel valamit, azután meg kivetíti azt emberekre, és számon kéri rajtuk a meg nem tett vagy ki nem mondott dolgokat.Ha más véleményen vagyok pl. akkor lealjasoz, nekem támad szavakkal, volt rá példa, hogy ez a hiszti tombolásba és visítozásba ment át a részéről.Most már ilyen esetben szó nélkül faképnél hagyom, pár nap múlva mikor lenyugodott , ő szokott jelentkezni.Nagyon szeretem, de ezek miatt minimálisra korlátozom a beszélgetéseinket, illetve így is az esetek legalább 70%-ban előfordul a fenti probléma.Már azt sem tudom hogyan viszonyuljak hozzá.Nem tudom, hogy ez mi lehet, talán paranoia, mivel örökké azt feltételezi, hogy a környezetében valaki keresztbe akar neki tenni, és mindenkit mindennel gyanúsítgat folyamatosan.
Javasoltam neki pszichiátert, amire egyértelmű támadás volt a válasza és ismét kezdte a szóbeli szidalmazást, ez a leghatékonyabb fegyvere, ahogy észrevettem.

Kérném az Ön segítségét,hogy hogyan viszonyuljak hozzá ebben a nehéz helyzetben.

Köszönöm!
Macika

újra visszatérö szomatoform zavarok

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Tisztelt Doktornö!
Nos a tanácsát követve én megpróbáltam kezelni a rosszul léteket,de sajnos nem járok sikerrel.egyre gyakrabban jelentkeznek a rosszul létek,pedig nem csinálok belölük drámát,mégis jönnek.persze a szomatoform zavarok mellett középfokú depressziót is megállapítottak nálam,de mégsem vagyok az az örjöngö,magából kikelö típus.viszont egyre rosszabbul érzem magam,szédülök,hidegek a végtagjaim,a fejem meg mintha forrna és nehezen kapok levegöt,ezmellett ráadásul nemrég megtudtuk a párommal hogy terhes vagyok és a picit természetesen meg is tartjuk,csak ez így nekem szörnyü,hogy pl múltkor is amikor mentünk vásárolni,olyan rosszul lettem,nem kaptam egyáltalán levegöt,és azonnal haza kellett jönnünk,ez pedig engem zavar.teljesen nyugodt voltam,az emberekkel abszolút nincs bajom,mégis rám jönnek rohamok,és én ezt nem értem hogy miért.Ráadásul aggódom,hogy mivel a sertralint szedem,nem e lehet esetleg a babának valami baja.kérném szépen mielöbbi válaszát,köszönettel:Lilla Németországból

feledékenység

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Tisztelt szakértő.
Olyan problémám volna,hogy hamar elfelejtek dolgokat,mintha a memóriám nem lenne jó,vagy kikapcsolna az agyam.Szétszórt vagyok és alapvető dolgokat elfelejtek.Lehet hogy csak az én bénaságomból adódik.
De idegesít.23 éves vagyok nem szedek semmilyen gyógyszert.
Válaszát várom

terápia

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Kedves Tünde,

a segítségét szeretném kérni egy pályázathoz. Sérült vagy krónikus beteg gyermekeknek lehet pályázni élményterápiás vagy művészetterápiás programra. Intézményünkben, egy integrált általános iskolában körülbelül 6 (mozgássárült,értelmileg akadélyozott )sérült vagy krónikusan beteg ( farkastorkú, szívbeteg ..) gyermek tanul,de lehet ha több is, sajnos a gyenge hátterű, szociálisan hátrányos , határinteligenciájú gyermek nem esnek bele a pályázatban, pedig ők vannak a legtöbben. Bár van az iskolának sérült gyermekeket foglalkoztató részlege is, de ők is pályáznak külön , így ők nem vesznek részt pályázatunkban.Egyéni vagy csoportos tevékenység jöhet szóba, esetleg más integrált iskolát is bevonhatnék.Mindenképp együttműködési szerződéssel összekötve.Az alapítvány,aki felkért a pályázásra, független az iskolától, csak segíteni szeretne, ha nyer a pályázat.Művészetterápiás programra szeretnék pályázni. Szakmilag szeretném a segítségét kérni,az első három hónapban drámajátékkal fejleszteném a kicsiket, a második két hónapban zeneterápiiával, és még két hónap lenne ami képzőművészeti terápiára maradna.Kérdésem, hogy Ön mit gondol, a pályázat szempontjából mi az esélyes? Ha csak drámajátékra írom, vagy ha csak képzőművészeti terápiára,esetleg zenére vagy akár vegyesen is megfelel.A pályázat egy tanévre szólna, azaz idén decembertől, június végéig.Nagyon jó referenciáim vannak drámajáték terén sérült gyermekekkel, sok első díjat szereztem már halmozottan sérült gyermekekkel, de akkor még speciális iskolában dolgoztam, illetve képzőművészeti terápiák terén is vannak eredményeim.Zeneterápia terén nincs sok tapasztalatom.Tudna ebben segíteni, hogy a pályázat szakmai felépítése hogy esélyes, a zsüriben pszichiátérék döntenek..Még 12 napom van a leadásig, amúgy már a tavaly megírtam, csak akkor nem adtam le, most hátha sikerüle.Köszönöm figyelmét és válaszát.Otília

A telefon nem csörög már

Thu, 01 Jan 1970 01:00:00 +0100

Szép napot Doktor nő!
A problémámat, nem tudom, mely csoportba lehet sorolni!Talán a nevetséges osztályba!De akkor el is kezdeném a történetem!Van egy párom akivel pár éve együtt vagyunk, a kapcsolat nem volt problémáktól mentes, mert a hölgyek körét nagyon kedvelte, ami mára már megváltozott, és csak nekem szenteli az idejét és nagyon boldogok vagyunk eggyütt!Viszont én akkoriba, úgy mond beleromboltam egy másik kapcsolatába...ami komoly ,nem komoly volt.A lány számára nagyon a párom számára, viszont nem annyira.De aztán telt az idő a párom még is össze melegedet jobban a leányzóval, össze is költöztek, egy időre, de aztán én közbe jöttem már előtte is, aztán meg vissza találtunk egymáshoz.ők most már lassan 2,és fél éve nincsenek eggyütt!De viszont a lány ezt szinte a 2,és fél év alatt körülbelül 1 hónapja látta be ,hogy felesleges a párom után koslatnia,vagy ,hogy épp engem zaklatnia!És a 2 és fél év alatt kb úgy kellet elképzelni a minden napokat, h napjába legalább, 10-15 hivás ezzel arányos sms-eket küldött a páromnak,persze, ha nem voltam ott valószínűleg reagált erre a párom, de mikor velem volt, akkor a lány annyit tapasztalhatott, h v nem vette fel neki,v rá nyomta!És azért több mint 2 évig ezt halgatni, érezni...eléggé nehéz volt, mert nem értettem,h miért ???Hogy a lánynak jó, ha így viselkednek vele, meg h ha engem is zaklatott akkor elég durván lelett hordva, szóval persze, azért megértem ha a szakítás után az ember pár hónapig még mindig oda van a volt párjáért, meg küzd meg, nem akarja elengedni, de azért majdnem 3 év kicsit betegesnek is találtam!De akkor lényegében ennyi, h napmint nap görcsöltem,h mikor hivja, mikor ir neki, mert időponthoz is lehetett kötni reggel hánykor,délben, meg este...stb!És akkor ami a lényeg lenne!Hogy nekem kb 4 héttel ezelőtt irt, még egy két sms-t amiben azt mutatta, h a párom,még öt szereti, és ,h ezt fogadjam el hasonlók!Amit nem is vettem fel,hisz ettől voltak durvábbak is..de viszont a elmúlt pár hétbe, meg a párom zaklatása, olyannyira lecsökkent, h nem tudom hova tenni!Van ,h több napig semmi aztán megint hívja, vagy van,h egyszer még hivja, aztán már uttánna nem, vagy ir egy sms-t és más semmi! Mikor az elmúlt pár évbe, meg csak úgy jöttek tőle a dolgok!És most ez az ami miatt rosszul érzem magam, gondolkodok ,h miért nem hivja, miért nem keresi, talán van valakije, és belátta, h nincs értelme, vagy csak simán felfogta, h felesleges!hisz 3 évig, ha semmi akkor minek harcoljon! De ,hogy engem ez most rosszul érint,és tudom,h most ön is nézhet egy nagyon, h miért nem inkább annak örülök,h leszállt rólunk!Tudni illik, én nehezen viselem a változást, legyen egy uj dologról a szobámba, vagy valakin valami változás, hasonlók!És már ami télleg drasztikus, h én nagyon szívesen barátkoznék vele, pedig megkeserítette az éveim..de valahogy annyira beleférközött, az intimszféremba, h valahogy azt érzem,h szeretném jobban megismerni azt az oldalt ami talán a kedves!Plusz, én vagy 2-3 hónapig jóba voltam vele, mielőtt még nem buktunk le a párommal!Mit tegyek, v mit gondol erről a gondolkodásról? Örüljek,h leszált rólunk, és felejtsem el?V probáljak vele kibékülni, ha már ugy nézki ,h elengedte a párom? Köszönöm előre is!